Íme a második rész, ahol Sherlocknak már valóban elkezdődik az őrangyali munkája. Csak azt nem sejtette, hogy ennyire unalmas. 

Végül mégsem volt olyan izgalmas, mint ahogy azt várta volna Sherlock, bár Johnt mindenképp mulatságos volt követni. Az őrangyaloknak megvan az a bizonyos képességük vagy inkább átkuk, hogy nem tudnak elszakadni a követendő embertől, így Sherlock hiába vágyott mást megnézni a városban, csak John után loholt. Szólt neki, hogy a kávéjába raktak cukrot, de mindhiába, így is belekóstolt. Vágott egy fintorodó arckifejezést, amin Sherlock csak mosolygott, majd rendelt másikat. Épp ezután ment el arra a bizonyos állásinterjúra, sebész helyettest kerestek. Sherlock, míg John várt, hogy behívják, arról beszélt neki, hogy amilyen képesítése van és amennyit tett a hazájáért, sokkal jobb állás után kellett volna néznie. Ilyenkor nagyon sajnálta, hogy nem hallhatja.

Végül behívták és egy Sarah nevű nő interjúvolta meg. Sherlocknak feltűntek az apró jelek a nőn. Ahogy kihúzta magát, hogy a melle kerüljön hangsúlyba, sőt még előre is hajolt, hogy tetszelegjen, ahogy a haja végét csavargatta és mosolygott rá. Biztos volt benne, hogy megtetszett neki John, ami viszont Sherlocknak nem tetszett. Maga sem tudta megmagyarázni, hogy miért, de így volt. És ami a legjobban bosszantotta, hogy nem tűnt úgy, mintha nem tetszene Johnnak, sőt.

Morgolódva karba tett kézzel állt a sarokban Sherlock, ahogy hallgatta őket. Végül Sarah felvette Johnt. Sherlock ekkor dühében lelökte az asztalról a bögréjét, ami nem volt túl jó ötlet, mivel így John rögtön lehajolhatott, hogy úriember módjára segítsen összeszedni. Sherlock csak megforgatta a szemeit és felsóhajtott.

A nap további részében semmi érdemlegeset nem csinált, a végére Sherlock már nagyon unta magát. Este beült John mellé filmet nézni, de végig kommentálta az egészet. Borzalmasan ostobának és erőltetettnek érezte a poénokat a filmben, bár látta, hogy néha John elmosolyodik rajtuk. A végére John megunta és úgy döntött, hogy lefekszik aludni, ő pedig ismét ott volt mellette. Még csak egy napot volt vele, de Sherlock máris úgy gondolta, hogy nem neki való ez a feladat. Elvégre milyen bajoktól kellene megvédenie? Hogy megégeti a kezét? Végül csak fáradtan felsóhajtott, elnyújtózkodott az ágy megmaradt részén és Johnt nézte.

 - Mit gondolsz? Az öcséd megbirkózik a feladattal? – kérdezte az egyik angyal Mycrofttól, aki épp Sherlockot figyelte odafentről. Mycroft hátrafordult és megpillantotta Antheát, akit a hű angyalának tartott már több száz éve. Mindig ott volt mellette, ha kellett egy igazán jó tanács, hogy mit tegyen.

 - Eddig nincs gond. De érzem, hogy valami rossz van előkészülőben – mondta baljós hangon, ahogy az ágyon elterülő Sherlockot bámulta, aki le sem vette a szemét Johnról.

 - Moriartyra gondolsz?

 - Is. Engem inkább az aggaszt, ahogyan ránéz az emberre. Ez sehogy sem végződhet jól – sóhajtott fel, ahogy Anthea felé fordult, aki halvány mosollyal az arcán, barátságosan megsimította Mycroft felkarját.

 - Ne aggódj érte. Amikor eljön az idő, tudja, mit kellesz tennie.

 - Csak reménykedni tudok, hogy így lesz. Mert ha nem, akkor… akkor vége mindennek, de legfőképp Sherlocknak – nézett vissza az öccsére egy pillanatra és szívből reménykedett, hogy legnagyobb félelme nem valósul meg.

John olyan mélyen aludt, hogy még az ébresztőórára sem ébredt fel. Sherlock erre elkezdte birizgálni az orrát, míg végül kénytelen volt megvakarni, aminek hála felébredt. Mikor ránézett az órára, kapkodva kelt ki az ágyból és kezdett el készülődni, közben halkan káromkodott, hogy elfelejtett felkelni időben, így el fog késni a lakásnézésről. Gyorsan kapkodta magába a reggelit és itta meg a teáját. Sherlock csak az ajtófélfának dőlve mosolygott Johnon.

 - Emberek… - Csak ennyit mondott fejrázva.

Végül miután elkészült, fogott egy taxit és bemondta a címet: Baker Street 221B.

John kifújta magát, mikor beült a taxiba. Fogalma sem volt, hogyan sikerült elaludnia az ébresztőórán, mikor előző nap még csak nem is feküdt le későn és nem csinált semmi érdemlegeset. Mióta visszatért Afganisztánból, a napjai hirtelen nagyon unalmassá váltak. Ha voltak is barátai a katonaság előtt, ők már rég szétszéledtek, így nem volt társaságba a mindennapokban. Két hét alatt minden egyes nap csigalassúsággal telt el. Megszokta a háborúban, hogy mindig rohanni kellett, csinálni valamit, ébernek lenni, most pedig minden csendes és nyugodt volt, John pedig nagyon utálta. Arról nem is beszélve, hogy a katonai nyugdíj elég kevéske, ezért már egy hete állást keresgélt. Szerencséje volt, hogy szükség lett egy sebész helyettesre és a főnöke, Sarah is szimpatikusnak tűnt. A lényeg, hogy kapjon pénzt és csináljon valamit, mielőtt beleőrül a semmittevésbe. És még itt volt a lakásproblémája is. A szomszédok szörnyűek voltak, a lakás kicsi és a környék se volt túl kecsegtető, így nagyon megörült, mikor meglátta ezt a Baker Streeti lakáshirdetést. Úgy hallotta, hogy az a környék nagyon jó és előfordulhat, hogy kissé drága is. Majd kiderül, mennyire az. Miközben igazgatta magát a taxiban, volt egy olyan furcsa érzése, mintha valaki lenne vele. Nem tudta megmagyarázni, de nem akart elmúlni ez az érzés. Agyamra ment a katonaság – gondolta és elűzte az ostoba gondolatait.

Sherlock unottan ült mellette, miközben John igazgatta a haját és a kabátja ujját, hogy minél jobb benyomást keltsen. Hamarosan megérkeztek a lakáshoz. John füttyentett egyet, ahogy körülnézett egyszer a környéken. Sherlock úgy emlékszik, az emberek akkor csinálják ezt, ha el vannak ámulva valamin. Vagy valahogy így. John végül kopogott és egy kedves idősödő hölgy nyitott ajtót, aki szélesen mosolygott a látogatóra.

 - Maga bizonyára Dr. Watson – nyújtott kezet barátságosan. – Én Mrs. Hudson vagyok, a házinéni. Jöjjön csak be, ma igazán hideg szél fúj – mondta, ahogy beterelte Johnt, aki kedvesen mosolygott a hölgyre. Sherlock természetesen követte, arra viszont nem számított, hogy Mrs. Hudson egyenesen a szemeibe néz és rákacsint, mielőtt követte volna Johnt. Sherlock zavartan megtorpant, nem tudta mire vélni a dolgot, majd követte őket az emeleti lakásba.

 - Szép lakás – mondta John, ahogy körülnézett. Sherlock is elismerően bólintott, ahogy beljebb lépett. – Bár nem hiszem, hogy meg tudom fizetni. Ami nagy kár, mert nagyon tetszik – mosolygott szomorúan Mrs. Hudsonre, aki szüntelenül mosolygott.

 - Ó, szerintem egészen korrekt árat kérek érte – mondta, ahogy átnyújtott egy papírt. John meglepetten nézte a rajta lévő összeget, majd felpillantott a hölgyre.

 - Egy ekkora lakást hogy-hogy feláron kell fizetni? Szerintem a dupláját is igazán elkérhetné.

 - Á, már meghirdettem úgy, de mindenki sokallta – legyintett egyet. – És maga szimpatikus nekem, doktor úr. Szóval… mit gondol? – kérdezte. John még mindig a papírt bámult, majd körbe a lakást. Erősen gondolkodott, hogy most mit is tegyen. Furcsa volt, hogy egy ilyen nagy és szép lakást csak ennyiért kínálnak.

 - Vedd ki! – szólt rá Sherlock, ahogy unottan támasztotta a hátát a falnak és John tétovázását nézte.

 - Kiveszem – mondta rögtön ezután John Mrs. Hudson felé fordulva. Egy pillanatra szemöldök ráncolva bámult maga elé, de végül csak kedvesen elmosolyodott. – Mikor költözhetek?

 - Amikor csak akar, akár most is – kuncogott a házinéni. – Szeretne egy kis sütit, most vettem ki őket a sütőből?

 - Ó… hát… köszönöm, igen, megkóstolnám – mondta John egy szégyellős mosollyal az arcán.

Erre Sherlocknak is felfelé görbült a szája, viszont megint észrevette, hogy Mrs. Hudson ránézett és elmosolyodott, mielőtt lement volna a saját lakásába. Mivel John ebben a lakásban volt, így abba a távolságba még nyugodtan el tudott menni, anélkül, hogy visszavágyna. Így hát követte a házinénit a saját lakásába, ami kisebbnek bizonyult, mint a fenti. Mrs. Hudson halkan dudorászott, ahogy sütiket rakott a tányérra és most úgy viselkedett, mintha Sherlock nem lett volna a konyhában vele.

 - Maga lát engem? – kérdezte Sherlock a házinénire pillantva, aki megrovóan nézett rá.

 - Persze, hogy látlak. Meg is sértődhetnék, fiatalember, amiért nem emlékszel rám. – Sherlock összevonta a szemöldökét és zavartan nézte a hölgyet. Próbált emlékezni rá, hogy kicsoda is ő, de nem rémlett neki. Végül Mrs. Hudson felsóhajtott és miután körbenézett, egy szempillantás alatt átváltozott. Ruhái lecserélődték, szárnyai kinőttek. Viszont két szokatlan dolog volt ebben. Először is, ő hófehér volt, nem pedig halványszürke, mint Sherlock, aki bukott volt. De a legfeltűnőbb a ragyogó, aranyszínű glória a feje felett.

 - Ó, igen. Mrs. Hudson! Hogy is felejthettem el! – csapott a fejére Sherlock. Mrs. Hudson azon kevés angyalok közé tartozott, aki glóriát viselt. Őket egész egyszerűen Glóriásoknak hívták és összesen csak tizennégyen voltak az összes angyal közül. Csak akkor kaphatja meg ezt a címet valaki, ha valami nagyon érdemlegeset tesz vagy emberi, vagy angyali életében. Mrs. Hudsont Sherlock háromszáz éve látta utoljára. Nem találkoztak túl sokat előtte, de néha elbeszélgettek. Kivételesen őt kedvesnek tartotta, bár azt sosem árulta el neki a hölgy, hogy miért lett Glóriás.

 - Már féltem, hogy így elfelejtettél – mosolygott, ahogy visszaváltozott.

 - Várjunk csak… maga mit keres itt? És miért van emberi alakban? – kérdezte, de amint kimondta, már tudta a választ. – Ki se mondja. Mycroft küldte, hogy nézzen rám. Lefogadom, hogy a lakás sem véletlenül olyan olcsó.

 - Eltaláltad. Mint mindig. – Sherlock csak megforgatta a szemeit. A bátyának megvolt az az idegesítő szokása, hogy mindig vigyázni akart rá. Nem érdekelte, hogyan és mit kell elintéznie hozzá, hogy megvédje őt. Talán másnak imponált volna, Sherlockot viszont halálosan idegesítette. Mintha öt éves lenne. – Ne morgolódj a bátyádra. Csak jót akar.

 - Persze, persze. De már nagyon megváratja az új bérlőt.

 - Ó, igen, köszönöm, hogy besegítettél.

 - Mi? Nem csináltam semmit – nézett értetlenül a házinénire, aki csak halkan kuncogott Sherlock arckifejezésén.

 - Dehogynem. Rávetted, hogy kivegye a lakást. – Sherlock még mindig nem értette, hogy miről beszél. – Azt ne mond, hogy nem tudtad. Az őrangyal befolyásolni tudja a védence cselekedeteit, bár ez függ az ember elhatározásában. Ha bizonytalan, akkor nagyon könnyű. De erre majd te is rájössz. Most már tényleg ideje visszavennem.

Mrs. Hudson és John még egy órán keresztül kedvesen és fesztelenül beszélgettek és sütiztek, amikor Johnnak eszébe jutott, hogy ideje indulnia. Be kellett ugrania a munkahelyére, hogy kitöltsön pár papírt, hogy holnap elkezdhesse a munkát. Sherlocknak persze még mindig nem tetszett az ötlet, így kieszelte, hogy valamit tenni fog azellen, hogy ne legyen ott. Na meg Sarah közelében.

Sherlock nem győzött sóhajtozni, ahogy hallgatta John és Sarah beszélgetését. Elég sokszor kommentált alá olyanokat, hogy „Most komolyan? Ilyen ostoba és átlátszó dumával hogy lehet előállni?” vagy „Attól, mert laposakat pislogsz, még nem fogja az ágyadba vetni magát”. Persze ezúttal sem hallotta őt senki sem. Néha azért bepróbálkozott egy kis szórakozással. Ha úgy látta Johnon, hogy határozatlan, akkor olyan mondatokra vette rá, ami nagyon szórakoztatta Sherlockot. Például azt mondta a piros felsőjére, hogy ronda, ami így is volt, utána John nem győzött bocsánatot kérni és kimagyarázni magát, a kis Sarah meg persze, hogy elhitte.

John végül csak otthagyta és elment az egyik üzletközpontba ajándék után nézni. A nővére folyamatosan megcsörgette, hogy valami szép ajándékot vegyen az anyjuknak. Sherlock úgy látta Johnon, hogy kezdi nagyon bosszantani a nővére és a végén már ő csapta le a telefont és morgott az orra alatt.

 - Ó, hidd el, az én bátyám rosszabb, John – mondta Sherlock. John hirtelen lendülettel fordult hátra épp Sherlock felé. Már egy pillanatra azt hitte, hogy meghallotta, amit mondott, de John a szemeivel nem ránézett, hanem ide-oda kapkodta. Sherlock arra gondolt, hogy talán megérzi, hogy ő is ott van. Bár ez badarság.

Mire végre kinézett egy porcelán mécses tartót, amit Sherlock borzalmasan rondának talált, végre otthagyta a bevásárlóközpontot is. Sherlock nem is lehetett volna hálásabb. Nézni az átlagos embereket… szörnyűbbek közelebbről, mint odafentről. De látott pár őrangyalt, ám beszélni nem tudott velük, John már ment is. Közben már besötétedett az ég.

 - Remek – motyogta bosszúsan John, ahogy még jobban összehúzta magán a kabátot, mivel eléggé fázott. Egy taxit sem tudott elcsípni, így inkább a metró felé vette az irányt. Útközben a nővére megint felhívta. – Igen, megvan, Harry… Egy mécses tartó… Igen, az. Most mi bajod vele?... Hülyeség, tetszeni fog neki… Most komolyan?... – És folytatta még tovább elég hosszasan egyre hangosabban veszekedve a testvérével. Sherlock kifejezetten mulatságosnak tartotta a dolgot, úgy öt percig, utána már untatta.

Már nem messze jártak az úti céljuktól, de egy nem túl forgalmas utcára kerültek. Sherlock valami furcsát kezdett el érezni. Ez nem volt kellemes, mint John esetében… ez rideg és gonosz volt. Amitől összeborzolódtak a tollai és borsózott a háta. Árgus szemekkel nézett körbe, ahogy megtorpant az utcán. Minden kis neszre odafigyelt, csak egyet hagyott figyelmen kívül. Johnt. Még mindig Harryvel vitázott, ahogy át akart menni az utca másik oldalára. Ekkor egy kocsi kanyarodott rá az utcára teljes sebességgel és John felé száguldott, aki olyan mérgesen kiabált nővérével, hogy fel se tűnt neki. Csak amikor a fényszóró már közvetlenül a szemébe világított. Akkor a kocsi felé fordult, de túl közel volt, ösztönösen hunyta be a szemeit. 

Ebben a pillanatban valami nekiütközött, de ez másik irányból jött. A földön kötött ki és egy másik test súlyát érezte magán. Lassan nyitotta ki a szemeit és rögtön megpillantott egy kék szempárt, ami fürkészően nézte őt, mintha a veséjén is átlátna. John szavai elakadtak a torkában, behunyta egy pillanatra a szemét, hogy összeszedje magát, de mire kinyitotta, eltűnt. Felpattant a helyéről és eszeveszetten fordult körbe és körbe. Pedig érezte magán a súlyát. Látta a szemeit… rászegezte az átható tekintetét. Biztos volt benne, hogy nem álmodta vagy képzelte. A kocsi is eltűnt időközben, egyedül maradt az utcában. Csak az járt a fejében, hogy hova is tűnhetett a rejtélyes megmentője.

Nos, a megmentője alig pár méterre a falhoz szorulva állt és Johnt bámulta. El se hitte, hogy ezt csinálta. Már csak akkor vette észre a veszélyt, mikor a kocsi már túl közel járt. Muszáj volt fizikailag testet öltenie és ellökni az autó elől, ha nem akarta, hogy halálra gázolja. De John meglátta, nem volt elég gyors. Most már eltűnt az emberi szeme elől, de még mindig félt, hogy észreveszi. Nem így történt. Bár John a szemeivel untalanul keresgélt az utcában, őt nem látta meg, pedig csak pár méterre állt tőle. Sherlock kifújta a levegőt. Megnyugodott, hogy sikerült megmentenie Johnt és nem bukott le. Bár az utolsónál megfordult az a gondolat a fejében, hogy talán nem bánta volna, ha mégis megtörténik. 

Az első rész itt. 

A harmadik rész itt. 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.