John egyre bizonytalanabb, hogy miben is higgyen, Sherlock dolga pedig az elterelés lenne, ám neki egészen más tervei vannak védencével...
Johnnak végül sikerült elaludnia, Sherlock pedig ismételten unatkozva járkált fel-alá a házban. Bármit meg adott volna, hogy ne legyen hozzákötve. Hogy legalább éjszaka felfedezhesse a világot, amit eddig csak a felhőkről nézett. Bár az embereket ostoba és irracionális lényeknek tartotta, pusztán néhány kivételt talált, mégis hajtotta a kíváncsiság. De örökre nem tudna elmenni. Talán csak az őrangyal feladat miatt érez így, de van egy olyan érzése, hogy ha akarná, sem tudná elhagyni Johnt. Egyszerűen nem, John az övé, hozzátartozik és az ő feladata vigyázni rá.
Mennyivel könnyebb lenne, ha tudna John róla, a létezéséről… - gondolkodott el. Épp ekkor sétált el a könyv mellett, amit kikölcsönzött az őrangyalokról. Ebben voltak a meglepően pontos leírások. Megnézte a könyv szerzőjét. Lily Smith. Minden bizonnyal álnév lehet, még csak nem is ugrott be ilyen nevű angyal, akit a földre száműztek. És amúgy is, aki a földre kerül, az őrangyallá avanzsál, nem írhat egy könyvet, ahhoz embernek kell lenni. Ha csak nem ismer egy őrangyalt…
A kezébe vette a könyvet és fellapozta. Kezdetben az őrangyalok történelméről írt, ami szinte 100%-osan pontos volt, így egyre inkább kezdte felkelteni a figyelmét. Ahogy tovább lapozott, egyre gyorsabban átfutva a sorokat, meg kellett állapítania, hogy ezt fejből nem találhatta ki, mivel pontos adatokat is tartalmaz. Minden a történelmükről, a főangyalokról, a Fény és a Sötétség angyalainak felosztásáról, feladatáról. Minden benne volt. A következő fejezet pont az őrangyalokról szólt. Leírta, hogy száműzetés által lehet valaki őrangyal és a tévhittel ellentétben, nem minden embernek van, csak aki kiérdemli és tényleg szüksége is van rá. Sherlocknak leesett az álla, hogy mennyire pontos, alig akarta elhinni.
A következő rész az Őrangyal és ember kapcsolatát taglalja. Erre kihegyezte a figyelmét és minden sort alaposan végigkövetett a szemével. Az író szerint, ha az ember maga jön rá, hogy van egy őrangyala és elvégez egy rituálét, amihez csupán pár gyertya kell és az itt leírt két versszakos vers, na meg persze hit, akkor az angyal láthatóvá válik az emberi szem számára, de csak amíg a gyertya ég és csupán egyszer végezhető el. Másodjára már az angyalok akár elvonhatják tőle az őrangyali státuszt. Arra viszont nem tért ki, hogy hogyan lehet tartósan láthatóvá válni, csak ezt az egy módszert írta le. Sherlock hirtelen nagyon izgatott lett. Ha csak egy kicsit is, de John láthatná őt, a szemébe nézhetne. Viszont nem súghatja a fülébe, nem veheti rá, hogy ezt csinálja, az csalás lenne. Az egyetlen megoldás, hogy itt nyitva hagyja a könyvet és reménykedik benne, hogy John mégis kedvet kap hozzá. El is helyezte, majd ellépett tőle. Nagyot nyelt, nem tudta miért is izgul ezért ennyire, de nagyon akarta, hogy sikerüljön.
John reggel nagy ásítás közepette ébredt fel és megtörölte a szemeit. Fáradtnak érezte magát, de legalább ma nem kell dolgoznia. Miután kikelt az ágyból, csinált magának kávét. Sherlock követte a konyhába és szorosan mellette állt, az elnyúzott arcát figyelte. Miután lefőtt a kávé, kiöntötte magának csészébe és a tejszín helyett a cukorért nyúlt.
- Nem is cukorral iszod – jegyezte meg Sherlock.
- Ja, tényleg – motyogta álmosan, ahogy elhúzta a kezét. Sherlock egy pillanatra ledermedt, mintha csak neki válaszolt volna. Tudta, hogy nyilván az apró irányító képessége, ami közrejátszott, de eddig ez tűnt a leginkább annak, mintha hallotta is volna. De talán meg is történhet, ha John eléggé hisz az őrangyalokban, benne…
A kávéjával és a tegnapi újsággal a nappaliba ment, hogy leüljön az asztalhoz. Pont ott hagyta a nyitott könyvet is, úgyhogy izgatottan állt meg John felett. Egyelőre nem tűnt fel neki. Kellemesen iszogatta a kávéját és teljesen széthajtva az újságot olvasta a tegnap megjelent híreket.
- Miért csinálod ez? Nem is érdekes hírek. Baleset, baleset, gyilkosság, rablás, baleset, valami idióta megcsalt egy másikat, baleset…
John nem foglalkozott a morgolódásával, akkor is tovább olvasta. Sherlock megforgatta a szemét és felsóhajtott. Türelmetlenül dobolt a lábával, amit sajna nem hallhatott John. Idegesítette, hogy kivételesen nem mondhatta meg neki, hogy mit csináljon. Csak várnia kellett, amit nem igazán szeretett.
Miután lerakta az újságot, végre megpillantotta a könyvet. Összevonta a szemöldökét. Nem emlékezett rá, hogy nyitva hagyta volna. Kifejezetten úgy rémlett előtte, hogy bezárva hagyta az asztal szélén. Odahúzta maga elé és megnézte, hol is van nyitva. Felugrott a szemöldöke. Véletlen lenne? Tegnap Sarah is megmondta, hogy valószínűleg csak bebeszéli magának az egész őrangyalos dolgot. De akkor hogy lehet most „egészen véletlenül” itt kinyitva? Felemelte a fejét és óvatosan körülnézett. Sherlock pont mögötte volt így a tekintetével még csak meg sem találhatta volna. Visszapillantott a könyvbe és elolvasta a rituálé részleteit. Hat gyertya, egy körben, középre kell ülni és felolvasni a verset, de főleg csak akkor használ, ha tényleg eldöntötte a rituálét végző, hogy hisz. Sokáig bámulta a leírást, majd hirtelen becsukta hangosat csattanva.
- Teljesen elment már az eszem – morogta az orra alatt, ahogy felállt az asztaltól és a konyhába vitte elmosni a csészét. Sherlock pedig csalódottan felsóhajtott és leült a székre. Ennyi volt, ő megpróbálta, de John nem vevő a dologra. Sosem fog John a szemeibe nézni. És most, hogy tudta, hogy van rá lehetőség, még jobban akarta a dolgot. Soha nem kellett volna beleolvasnia abba a könyvbe… Csak feleslegesen reménykedett.
Kissé kedvetlenül követte Johnt, aki miután felöltözött, elment vásárolni. Összeírt magának listát és az alapján dobálta be a cuccokat a kosárba. Semmi mást nem vett meg, ami nincs rajta. Egy halvány félmosoly megjelent az arcán. Látszik, hogy katona volt és még mindig precíz mindenben. Már az utolsó dolgot is belerakta és már a pénztárhoz akart beállni, mikor megtorpant a gyertyák előtt. Szótlanul bámulta őket. Végül hirtelen beledobott hatot a kosárba és morgott valamit az orra alatt. Sherlock arca rögtön felderült, ahogy meglátta. Talán van remény?
John úgy figyelte, ahogy a pénztáros lehúzza a gyertyákat, mintha csak valami olyan dolgot vett volna, ami megvetendő. Gyorsan a szatyorba vágta őket, majd hazament. Pontosabban, inkább szinte futott. Amint bezárta maga után az ajtót, ledobta a szatyrot és elővette a gyertyákat, majd arrébb tolva az egyik fotelt, kialakított egy kört és felkapta a könyvet, majd a kör közepére állt és fellapozta. Mindent kapkodva csinált, a hirtelen rájövő izgatottságtól már szinte remegett. Sherlock pedig ott állt előtte, várta a pillanatot, mikor megtörténik.
- Nem hiszem el, hogy ezt csinálom – motyogta alig hallhatóan, ahogy elkezdte felolvasni a verset lassan. Sherlock már izgatottan állt előtte, egyre jobban mosolygott, ahogy a végéhez ért, de mikor abbahagyta, semmi nem történt. Várta, hogy rápillantson, de csak keresztülnézett rajta. John körbe nézelődött egy darabig, utána pedig nagyot sóhajtott. – Mit is gondoltam? Egy idióta vagyok… - morogta magának.
- Várj! – szólt rá, mire John megtorpant a mozdulatban, hogy kilépjen a körből.
Belekukkantott a könyvbe, hogy mit ronthatott el. Azt írta, hogy csak akkor hatásos, ha tényleg hisz benne. John bezárta a könyvet, majd behunyta a szemeit. Felidézte a majdnem elgázolás emlékét. Ahogy érezte, hogy valaki ledönti a lábáról… majd azok a kék szemek, amik az emlékeibe vésődtek és végül, ahogy eltűnt. Őrangyalnak kellett lennie. Tudja…
Ebben a pillanatban a gyertyák lángja még jobban égett és Sherlock hirtelen valami furcsa bizsergető érzést kezdett el érezni. Végignézett magán, látszólag semmi változást nem látott, de érezte, ahogy a talpától egészen a feje búbjáig mintha valami végigáramlana rajta. Felpillantott és látta, ahogy John még mindig csukott szemmel állt és koncentrált. Látszólag semmit nem vett észre. Vajon most már látja őt? Valaminek történnie kellett.
- John… - szólalt meg. Johnnak hirtelen kipattant a szeme, ahogy meghallotta a nevét.
- Mi a szar? – bukott ki hirtelen belőle, ahogy ugrott egyet és tátott szájjal, kissé sápadtan figyelte Sherlockot a világosszürke szárnyaival. Meg akart szólalni, de csak tátogott, mint egy hal, ahogy folyamatosan végignézett rajta.
- Ezek szerint látsz – mondta végül Sherlock. Kissé rosszul esett neki, hogy így megijedt tőle John, de legalább látta.
- I-igen…de…mi…te most…
- Igen, az őrangyalod vagyok – szakította félbe a dadogását.
- De… hogyan és…
- Most nyugodj le, oké? Nagy levegő. Ha nem akarod, hogy eltűnjek, akkor nem szabad kimozdulnod a körből. Nem tudom meddig tart, nyilván addig ameddig az egyik gyertya el nem ég teljesen – magyarázta nyugodt hangon, de közben ő is izgatott volt. Legszívesebben már most nekiállt volna beszélgetni vele, kicsit közelebb is akart volna lépni, de még John mindig zavart volt, sőt az arcát elnézve, még az is lehet, hogy elájul.
- Te… te tényleg létezel – motyogta John, ahogy le sem tudta róla venni a szemét. Kezdte azt hinni, hogy hallucinál, vagy elájul és ezt az egészet csak álmodja. Vagy mégis igaz lenne minden? Van egy őrangyala? Kezdett szédülni és félő volt, hogy összeesik.
- John! – szólt rá, ahogy látta a ködös tekintetét.
Ösztönösen lépett oda hozzá a körön belül és megfogta a karját, mire hirtelen szétreppentek egymástól és a nappali két végében landoltak, a gyertyák pedig elaludtak. Sherlock felszisszent, ahogy a fejéhez nyúlt, amit bevert a falba. Várjunk csak, ennek nem kellene így fájnia. Mikor lezuhant a földre, az nem fájt ennyire. Felült és zavartan nézett körül. A gyertyák végei még füstöltek, a nappaliban sötétség honolt, de azért látta Johnt a nappali túlsó végében. Látszólag eszméletlen volt. Feltápászkodott és odasietett Johnhoz, majd megrázta a vállát.
- John! John ébredj! – szólítgatta. Pár pillanat múlva megmozdult és kissé kábán nézett körül. Mikor megpillantotta Sherlockot, ijedten felpattant és a falhoz húzódott.
- Mi a… téged nem álmodtalak? – kérdezte zavartan, majd körülnézett. Most Sherlock dermedt le és nézett rá meglepetten. Ránézett, egyenesen rá és hozzábeszélt. Ezek szerint még mindig látja. De… a körön kívül volt és a gyertyák sem égtek, ez hogy lehet akkor?
- Te látsz engem. – Mondta, nem kérdezte, ahogy továbbra is Johnt nézte, akit már kezdte zavarni az eddig képzeletében feltűnő szempár.
A falnak támaszkodva felállt a földről, majd Sherlock is kiegyenesedett és mindketten végignéztek a másikon. John megállapíthatta, hogy egészen különösen fest ez a férfi… angyal… őrangyal előtte. Abban biztos volt, hogy nem evilági, valahogy érezte, hogy ilyen kinézetű valakivel nem találkozna csak úgy a Földön. Mikor a szárnyára esett a pillantása, ismételten csak ledöbbent. Vallásos családban nevelkedett, de sosem volt olyan mély hite, most mégis itt áll előtte egy őrangyal… az ő őrangyala, ami érdekes érzéseket keltett benne. Már percekig csak bámulták egymást, mikor John végül megköszörülte a torkát.
- Mi a… neved? – kérdezte meg és egy udvarias mosolyt erőltetett az arcára. Sherlock ezt már ismerte, már kategorizálni tudta az összes mosolyát, előtte nem tudta eltitkolni. Kicsit emiatt csalódottságot érzett, de magában hozzátette, hogy elvégre John eddig azt sem tudta, hogy létezik olyan, mint ő.
- Sherlock.
- Sherlock? Elég érdekes név.
- Odafent nem. Nálunk lehet, a John lenne különös.
- Odafent… - motyogta maga elé John.
- Igen, a Fény birodalmában.
- Oh… nem Mennyország? – kérdezte, mire Sherlock felsóhajtott.
- Igen, tudom, ez az elterjedt, nálunk is már így hívják a legtöbben, de az idők kezdetén még Fény birodalom volt a neve.
- Érdekes – mondta halkan, majd a kanapéhoz ment, mert érezte, hogy mindjárt összerogyik alatta a lába. Túl sok volt ez neki egyszerre. Leült és nézett maga elé. Sherlock csak állt a kanapé mellett, hagyott neki gondolkodási időt. De meddig akar gondolkodni? Hirtelen John felé kapta a fejét. – Várj, azt mondtad, hogy addig láthatlak, amíg a körön belül vagyok és az egyik gyertya el nem ég. Most kívül vagyok és nem ég egyik se… akkor hogy lehetsz még itt? – kérdezte értetlenül.
- Őszintén szólva, fogalmam sincs. Még nem is láttam és nem is volt részem ilyen szeánszban. Ez engem is meglepetésként ért. Mikor láttam, hogy rosszul vagy, beléptem a körbe és a karodhoz értem… akkor valami energia szétválasztott minket. – Hozzá akarta tenni, hogy talán nem kellett volna belépnie a körbe és hozzáérnie, de rájött, hogy ő ezt nem bánja. John végre ránéz, a szemébe, nem csak keresztülpillant rajta, mint eddig. És ez valahogy olyan nagy örömöt okozott neki, hogy semmiképp se akarta volna visszacsinálni.
- Most mit csináljunk? – nézett rá John.
- Nem tudom – vonta meg a vállát. Ez még csak nem is volt hazugság. A könyvbe nem írtak le ilyen esetet és nem is igazán tudta, kitől kérdezhetné meg. Na jó, talán Mycrofttól, de őt biztos nem fogja idehívni.
- Nem lakhatsz velem, mi lesz, ha Mrs. Hudson meglát? – kérdezte halkan.
- Miatta nem kell aggódnod, ő is angyal – mondta teljesen nyugodt hangon, mire John döbbenten nézett rá, majd felsóhajtott.
- Szuper. Angyalokkal vagyok körülvéve vagy mi?
- Mondhatjuk, hogy igen.
- Nagyszerű – sóhajtott fel. – Oké, Mrs. Hudson nem probléma, de a többi ember? Ha az őrangyalom vagy, akkor velem kell jönnöd, nem? Az emberek nem igazán vannak hozzászokva a szárnyak látványához, kivéve talán Halloweenkor.
- Igen, tisztában vagyok vele, de egyelőre nincs ötletem, hogy mit csinálhatnánk. Holnap azért jelents beteget a munkahelyednél, biztos, ami biztos.
- Még csak alig kezdtem el ott dolgozni! – csattant fel hirtelen, mire Sherlock meglepetten nézett rá és azon gondolkodott, hogy valami rosszat mondott-e. – Ne haragudj… - sóhajtott fel és nyúzottan végigsimított az arcán. – Majd… megpróbálom, felhívom Saraht reggel.
- Jó.
- Jó.
Mindketten elhallgattak, nem tudták, hogy mit mondhatnának a másiknak. Sherlock kérdezgetett volna tőle mindenfélét, de hagyott időt Johnnak megemészteni, Johnnak pedig fogalma sem volt, hogy mit mondhatna egy őrangyalnak. Az ő őrangyalának. Úgyhogy csak zavartan kerülték egymás tekintetét, míg végül John törte meg a csendet, miközben felállt.
- Öhm… van egy üres szoba, amit nem használok. Aludhatsz ott – mondta, majd megköszörülte a torkát. – Én… megyek… feküdni… szóval aludni…öhm…igen – motyogta zavartan, majd kikerülte és a szobájába ment. Miután bezárta maga után az ajtót, nekidőlt a hátával és még mindig zavartan nézett maga elé, ahogy a történeten gondolkodott. Sherlock közben John után nézett és halványan elmosolyodott. Végül is sikerült végrehajtani azt, amit eredetileg is akart, sőt attól többet is.
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
