Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

A 4. évad megihletett, hogy milyen is lehet az élet most a Baker Streeten, hogy már csak hárman - Sherlock, John és Rosie - maradtak. Apró szösszenetek a mindennapjaikról. 

 

A 221B Baker Street végre teljes fényében pompázott újra. A szakemberek tökéletes munkát végeztek, eltüntették minden nyomát annak, hogy nemrég még az egész lakás romokban hevert. Szinte mindent ugyanúgy rendeztek be. Egy-két módosítást azért kénytelenek voltak végrehajtani, például kialakítottak egy kisebb szobát a fenti mellé, ugyanis John és Rosie beköltözött Sherlockhoz. Nem egyszerű fenntartani egy lakást egyedülálló apaként, így ez tűnt a legegyszerűbb megoldásnak, de annyira azért nem volt nehéz meghozni a döntést, az előző lakáshoz túl sok emlék fűzte. Bár azért eléggé aggódott, hogy Sherlock vajon hogy fog viszonyulni ahhoz, hogy egy gyerekkel éljen.

Sherlock próbálta nem elől hagyni a holmijait, amiket Rosie meg tud kaparintani, bár meglepően sok helyre fel tud mászni és meg tud szerezni, ha nagyon akar.

Sherlock így hát mindenre fel volt készülve. De mikor már pár napja ott éltek, és belépett a lakásba…

 - Jézusom, mi ez a bűz? – kérdezte rögtön, ahogy befogta az orrát.

 - Rosie… mindjárt kicserélem, csak nem találom a kenőcsét – mondta John, ahogy már mindent átkutatott, de sehol sem lelte. Rosie közben a plüsskockáit rágcsálta és felnézett Sherlockra. Rögtön mosolyogni kezdett és odadobta neki a kockáját.

 - Ez elviselhetetlen. Miért nem éreztem én ezt eddig? – közben kinyitotta az ablakot.

 - Mert mindig kicseréltem. Hol van már az a kenőcs? – Egyre bosszúsabb volt, ahogy sehogy sem találta.

 - Egyszer a csatornában kerestünk egy sorozatgyilkost. Emlékszel rá? Na, az semmi sem volt ehhez képest. - Rosie közben odamászott négykézláb Sherlockhoz és a nadrágjába kapaszkodott, majd nagy szemekkel nézett fel rá. – Nem veszlek fel most.

Mintha csak értette volna, megremegtek az ajkai, majd elkezdett sírni.

 - Vedd már fel, nem halsz bele.

Sherlock felsóhajtott, majd felvette közben fintorgott a bűzre, de Rosie rögtön abbahagyta a sírást. Rosie tiszta anyja volt, de a szeme… pont olyan mélykék, mint Johné. Talán ezért tudta rávenni őt mindenre azokkal a nagy szemeivel. Sherlock mosolygott, ahogy Rosie megtalálta az orrát és a nyálas kezével azt tapogatta.

 - Na, megtaláltam… - jött elő John a kezében a kenőccsel, de megállt, ahogy meglátta őket. Mosolygott a látványra. Ki hitte volna, hogy Sherlock Holmes ilyen jól ki tud jönni a babákkal? – Innen átveszem. – Az ölébe vette, majd elment kicserélni a pelenkáját. Talán nem lesz baj ezzel az együttéléssel.

 

 ***

 

Mary halála után el kellett telnie egy kis időnek, mire John végül eljutott odáig, hogy elkezdjen más nőkkel találkozgatni. Nem akart semmi komolyat egyelőre, csak ismerkedni. Persze nem ment olyan egyszerűen, egyedülálló apaként, aki a legjobb barátjával él egy lakásban, bűntényeket old meg szabadidejében, mikor épp nem a rendelőben van.

Ezúttal Karennel, egy állatorvossal fog randevúzni az egyetlen gond, hogy nem talált bébiszittert, úgy tűnik mindenki elfoglalt, kivéve…

 - Sherlock? – lépett oda hozzá, ahogy épp a mikroszkópban nézett valamit nagyon elmélyülten.

 - Vigyázok Rosie-ra, ha ezt akartad kérdezni – mondta anélkül, hogy felnézett volna.

 - Biztos vagy benne? Nincs valami… ügy, megoldatlan rejtély, amivel foglalkoznod kell? Mert egy másfél éves gyereket nem lehet magára hagyni…

 - Tudok róla, de nincs dolgom.

 - Azt ugye tudod, hogy lefekvés…

 - Előtt nincsen édesség.

 - És tedd mellé…

 - A plüssmackóját, mert anélkül nem alszik el.

 - A pelenka meg a kenőcs pedig…

 - Jesszus John, itt élek én is. Tudok mindent Rosie-ról. Menj csak ahhoz a… melyik most ez? Az óvónő? – John nagyot sóhajtott.

 - Nem… Karen, az állatorvos. És lehet, hogy feljövünk kicsit a vacsora után… megmutatni Rosie-t… Jó lenne, ha ezúttal nem… csinálnád azt, amit régebben a barátnőimmel.

 - Magyarán fogjam be.

 - Igen, az lenne a legjobb.

Így hát John elkészült a ma estéhez és úgy hagyta ott őket a lakásban, hogy Rosie éppen elmélyülten firkálgatott egy papírra, Sherlock pedig a kanapén ülve figyelte. Megnyugtatta egy párszor, hogy nem lesz semmi baj, mire végre elment. Sherlock azért egy kicsit aggódott. Még sosem vigyázott egyedül Rosie-ra. Valahogy mindig sikerült találniuk valakit, aki nézzen rá, és általában elfoglalt is volt hozzá. De Londonban a bűnözés kezd egy kicsit megcsappanni a legnagyobb bánatára.

A nyugodt firkálást hamar megunta Rosie és tipegve elindult a szekrényhez és sikeresen le is vert három dolgot egyetlen kézmozdulattal, majd megkaparintotta a távirányítót és rögtön le is szedte az egyik gombot. Olyan gyorsan történt minden, hogy Sherlocknak szinte reagálni sem volt ideje.

 - Rosie! – Kikapta a kezéből a távirányítót. – Pont a lehalkító gombot kellett kiszedned? Egyébként hol van? – Rosie már a szájához rakta, hogy egy laza mozdulattal lenyelje, mikor gyorsan kikapta a kezéből. – Ilyet nem szabad! Nem mintha érne bármit is, amit mondok, mert még képtelen vagy feldolgozni ezt az információt, de ne csinálj többet ilyet! – mutatott rá.

Rosie persze rá sem hederített, már meg is indult újra, de Sherlock leültette a papír és a ceruza elé. - Rajzolj, vagy inkább gyakorold a finommotorikát, mindegy, csak ne rombolj.

Rosie felvette a ceruzát és örömmel firkálta vele össze az egész papírt. Sherlock felnyitotta a laptopot, csak meg akart nézni valamit. Nagy hiba volt szem elől tévesztenie, mert már oda is ment a falhoz és összefirkálta.

 - Rosie! Nem szabad! – szólt rá, ahogy megemelte kicsit a hangját, amin persze elkezdett hangosan sírni. – Na ne csináld ezt velem. Te követtél el egy bűntényt, mert ha nem tudnád, ezt ha odakint tetted volna, már megbüntetnének. – Egyre hangosabban sírt, hiába itt nem hat semmilyen ellenérv. Az ölébe vette. – Na sh, ne sírj már.

Nem hatott semmi sem, pedig odaadta a cumiját, a maciját, szinte az összes játékát felmutatta, semmi sem hatott. A szükség órájában már csak egy valamit csinálhatott, amiért John valószínűleg kinyírná, ha látná. Elővett egy csokit. Már ahogy meglátta a zacskót rögtön elhallgatott és türelmetlenül nyúlt érte. Adott neki belőle egy kis kockát.

 - Te kis manipulátor. A csokira hajtottál, mi? Tiszta anyja…

Jól kikente vele a kezét meg az arcát, de végre vigyorgott. John pedig a randi partnerével éppen betoppant a lakásba és lehervadt John mosolya, ahogy meglátta Rosie-t.

 - Csokit adtál neki?

 - Nem akarta abbahagyni a sírást.

 - Persze, hogy nem, ha rászoktatod, hogy úgyis kap csokit.

 - Ó, mintha én szoktattam volna rá. – Közben John átvette Rosie-t és megtörölte egy zsebkendővel a kezét meg a száját. Karen kissé értetlenül nézett rájuk, ahogy Rosie-n veszekedtek.

 - Ó, igen, Karen hadd mutassam be Rosie-t… és Sherlock Holmesot.

 - Szóval nem hazudtál – mosolygott és kezet nyújtott Sherlocknak, aki nagy nehezen, de elfogadta. – Milyen rendes magától, hogy átjött a barátjának segíteni.

 - Én itt lakom.

 - Igen? És… te is? – nézett értetlenül Johnra.

 - Nos, hát… igen, az emeleten – köszörülte meg a torkát.

 - Szóval… együtt élsz a barátoddal… és együtt nevelitek a lányodat?

 - Technikailag… igen – vakarta meg a tarkóját.

 - Hát ez öhm… érdekes – mosolygott, már amennyire tudott. De John tudta, hogy ez mit jelent. Ez az a pont, mikor minden nő lelécel.

 - Figyelj, nem vagyunk együtt. Nem nagy ügy, csak együtt élünk – mondta, mintha mindennapos eset lenne a dolog.

 - Jaa… nem nagy ügy. Oh, milyen édes kislány. – Inkább rámosolygott és közelebb hajolt hozzá, mire Rosie a semmiből lehányta a kezét. Karen undorodva húzta el, Sherlock pedig alig bírta visszafogni a nevetését.

 - Úgy sajnálom… - kezdett bele John.

 - Jobb, ha én most megyek – mondta és már ott sem volt. John nagyot sóhajtva nézett Sherlockra, aki még mindig mosolygott az előzőn.

 - Szerinted ez vicces?

 - Nem, dehogy – rendezte az arcvonásait, de mikor elfordult megint mosolygott rajta és Rosie-ra kacsintott, aki vigyorgott rá, mintha csak az egészet így tervezte volna.

 

***

 

Egy szürke, esős délután volt, megoldatlan bűneset nélkül, úgyhogy Sherlock egy kísérletébe temetkezett, John pedig Rosie-val játszott a szőnyegen. Ügyesen építkezett magának, amiben John is besegített.

 - Ügyes vagy. Ezt hova tesszük? – felmutatta az egyik darabot, mire Rosie a helyére rakta. – Így van. És ezt? – Elvette tőle azt is és szintén a helyére tette. – Vigyázz Sherlock, mert egy zseni van születőben itt.

 - Pár építőkocka helyére tétele még nem bizonyíték arra, hogy az intelligencia szintje az átlagon felülinek mondható – mondta, ahogy oda sem nézve öntött egy kémcsőből a másikba egy anyagot. John megköszörülte a torkát, mire Sherlock rájuk nézett. Néha kétszer is meg kellene gondolnia, hogy miket mond. – De ő biztosan zseni lesz – javította ki magát, hogy mindenki örüljön, pontosabban John.

 - Már csak beszélnie kellene.

 - Két évesen még nem ritka, hogy a gyerekek nem beszélnek. Nem szabad erőltetni Dr. Dale szerint…

 - Dr. Dale?

 - Gyermekpszichológus. Már mondtam, hogy olvasd el a könyvét. – John csak megforgatta a szemét, majd odaadott Rosie-nak egy újabb kockát.

 - Mond szívem, hogy apa. A-pa.

 - Most mondtam az előbb, hogy nem szabad erőltetni.

 - Ez nem erőltetés.

Sherlock nem mondott rá semmit, inkább a könyvespolchoz ment, ahogy szüksége volt az egyik kémia témájú könyvére. Rosie közben elmászott a macijához, ami a kanapé mellett volt és magához ölelte. John csak mosolygott rajta.

 - Apa – szólalt meg hirtelen, amin mindketten lefagytak és Rosie-ra néztek.

 - Kimondta! Hallottad? Végre kimondta! Gyere ide Apához, szívem – vigyorogva tárta ki a karját, de Rosie meglepő módon Sherlockhoz ment oda és nézett fel rá.

 - Apa – nyújtotta neki a kezét, amin mindketten ledöbbenve néztek a másikra.

 - Rosie, én… én nem vagyok az apukád – mondta, bár tudta, hogy úgysem fogja fel a mondanivalóját.

Egyre csak nyújtotta a karját és türelmetlenül nézett rá. Sherlock végül felvette és Rosie kissé álmosan bújt oda hozzá, ahogy átölelte a nyakát. Simogatta a hátát, és még mindig le volt döbbenve az előzőn. Soha nem hitte volna, hogy ennyire… megérinti az, hogy Rosie az apjának hívja és így megöleli, hozzábújik. Le sem tudta volna tagadni, hogy mennyire meghatódott, hisz már itt éltek vele két éve, és nagyon megszerette. Végül megköszörülte a torkát, ahogy Johnra nézett.

 - Biztos rád értette… amit mondott. – John mindenttudóan mosolygott, ahogy látta Sherlock arcán az érzelmeket átfutni. Tudta, hogy sokat jelentett neki.

 - Te is az apja vagy szinte… nem csoda, hogy összetévesztett. De ha szeretnéd… hívhat így.

 - Nem gondolod, hogy azzal összezavarjuk vagy… neked lesz belőle problémád, ahogy magyarázkodni kell?

 - Engem nem zavar. Majd én leszek… apu. Jobban illik hozzám.

 - Rendben – mosolygott Sherlock, és Rosie hajába puszilt. Sok mindent tudott, sok mindent jósolt meg, de azt még ő sem gondolta volna a legvadabb álmaiban sem, hogy apa lesz. Most pedig az lett és egyáltalán nem bánta.

A bejegyzés trackback címe:

https://221b.blog.hu/api/trackback/id/tr4812190774

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása