Sherlock új állapota mindent felborít, nem csak Johnnak okoz problémát, de akár odafent is bajba kerülhet, ha csak Mycroft ki nem talál valamit. 

Sherlock bement a szobába, amit John felajánlott neki. Csak egy ágy és egy szekrény hevert benne, de neki elég volt ennyi is. Amúgy sem szokott aludni, úgyhogy leült az ágy szélére. Végigsimított a szárnyán, ahol elérte. Sokkal jobban érezte a kezei között, mint eddig bármikor és nagyszerű érzés volt. Kicsit meghúzta és ugrott egyet, ahogy fájt. Érdekes érzés volt, hogy ennyi is fájdalmat okozott neki, de azért aggasztotta is. Nem tudta, hogy mi történt egész pontosan, azt meg végképp nem, hogy lehet visszacsinálni, már ha vissza lehet egyáltalán.

Hirtelen valami furcsa hangot hallott felülről és felpillantott, majd a semmiből Mycroft szállt le a szobába és karba tett kézzel, csúnyán nézett rá.

 - Most mi van? – tárta szét a karját.

 - Hogy mi van? Mintha nem tudnád pontosan, hogy mi történt. Elment az eszed? Ha a Tanács meglátja… Az a szerencséd, hogy csak én veszem a fáradtságot, hogy figyeljelek téged éjjel-nappal és azt kell látnom, hogy lépten-nyomon megszeged a törvényt – mondta a szokásos báty lehordós hangnemben, ahogy Sherlock hívná. Csak megforgatta erre a szemét.

 - Mégis milyen törvényt szegtem meg ezzel? Ismerem töviről-hegyire és sehol nem szerepel az, hogy baj, ha az őrangyal védence megidézi őt.

 - Azt nem is büntetik, előfordult már a történelemben vagy tucatszor eddig körülbelül, de mindenki el is tűnt a szeánsz végén. Te viszont itt maradtál. Az őrangyalok és az emberek közé szorultál.

 - Ezt hogy érted? – kérdezte értetlenül. Utálta, hogy ha értetlen Mycroft előtt, általában el is titkolja, de most tudnia kell mindenről.

 - Úgy, hogy már nem vagy teljesen őrangyal, de nem is vagy ember. Még csak név sincs az ilyenre, mint amilyen most te lettél és fogalmam sincs, hogyan fogom kimagyarázni ezt a Tanácsnál. Az is lehet, hogy elítélnek Sötétség Angyalává és ott pedig nem kell mondanom, hogy ki vár rád… - magyarázta, majd a végén gondterhelten felsóhajtott, ahogy végigsimított az arcán. Sherlock talán most először látta igazán aggódni érte. Eddig is csinált hülyeségeket, volt, hogy néha mutatott egy kis aggodalmat, de ez más volt. És ha a bátyja, Mycroft Holmes aggódott, akkor ott már baj van.

 - Mond meg a Tanácsnak, hogy baleset történt, nem előre kitervelt dolog volt…

 - Az a baj, hogy elég nehezen hisznek el rólad bármit is. Főleg Gabriel.

 - Próbáld meg! És szólj, hogy ha megtudsz valamit… az állapotomról.

 - Rendben – mondta, ahogy Sherlockra nézett és nyitotta a száját, hogy beszéljen, mikor hirtelen John nyitott be az ajtón.

 - Öhm… hangokat hallottam – szólalt meg. Mycroftot természetesen nem látta, csakis Sherlockot, aminek nagyon is tudott örülni Sherlock.

 - Csak a bátyámmal beszélgetek. Itt van, ha nem is látod – mondta, mintha teljesen természetes dolog lenne. John láthatóan meglepődött és rögtön körülnézett a szobában.

 - Ööö… helló… Sherlock bátya… - köszönt zavartan. Mycroft erre csak megforgatta a szemét, majd Sherlockra nézett.

 - Majd még jelentkezem – mondta, majd eltűnt.

 - Visszaköszönt?

 - Nem igazán, elment.

 - Miattam?

 - Valószínű. Ahhoz képest, hogy angyal, nem igazán szeret az emberek közelében lenni. De ne aggódj, nem veszítettél semmit.

 - Oké… - Nem tudta, hogy mit mondhatna erre. Még mindig furcsa volt, hogy egy másik valaki van a lakásán, aki mellékesen a megigézett őrangyala. – Akkor én megyek… aludni – motyogta és már el is ment.

Sherlock felsóhajtott és hátradőlt az ágyon, ami így a szárnyával kicsit kényelmetlen volt, úgyhogy mocorogni kezdett addig, amíg nem lett kényelmes a számára. Bámulta a plafont és már csak azt vette észre, hogy a szeme lassan csukódik lefelé és még mielőtt felfogta volna, már el is aludt.

Sherlock hirtelen riadt fel és zihálva nézett körül, hogy mi történt. A szobában már világosabb volt, mire végre felfogta, hogy mi történt. Elaludt. Még sosem aludt, egészen furcsán érezte magát és még a hasa is fájt. Kicsit olyan volt, mintha még mindig álmodott volna. Lassan kikelt az ágyból és még mindig zavartan kinézett a nappaliba, de csak állt a közepén. Hallott valami motoszkálást a konyhában, úgyhogy bement. John épp kávét csinált magának. Szinte semmit nem aludt az éjjel, végig gondolkodott, úgyhogy elég álmos volt.

 - Jó reggelt – köszönt Sherlock, mire John riadtan ugrott egyet és a kávét magára öntötte. Ösztönösen felpattant a helyéről.

 - A f… Francba! – morogta, ahogy próbálta felitatni kéztörlővel. – Nagyszerű – sóhajtott egy nagyot.

 - Sajnálom…

Elvette az egyik törlőt és elkezdte törölgetni a nadrágját, mire John csak nagyobbat ugrott, Sherlock pedig hátrált, mire a szárnyával levert a pultról mindent és mikor a hang irányába fordult a széket is felborította maga mögött. Sherlock inkább próbált nem mozdulni, de azért John irányába nézett.

 - Ezt is… sajnálom…

 - Nem baj… menj ki a nappaliba, ott elférsz, majd viszek valamit enni.

Sherlock nagyon óvatosan kiment, próbálta a szárnyát annyira behúzni, amennyire csak tudta. Addig könnyű volr, míg őrangyal volt, mert a tárgyakhoz csak akkor ért, ha ő is akarta, ha pedig nem, egyszerűen keresztülment rajtuk, ezért sem zavarta sosem a szárnya. De most csak mindent összetör vele. Leült a kanapéra és nem mozdult, várta Johnt, hogy kijöjjön. Hamarosan valóban csatlakozott hozzá és kivitt neki egy tányéron rántottát. Sherlock csak furcsán nézte. Tudta, hogy mi ez, de hogy ezt meg is egye…

 - Nem vagy éhes? – kérdezte, ahogy még mindig tartotta felé.

 - Az nem tudom milyen – mondta, és még mindig a tojást bámulta. John csak felvonta a szemöldökét, de nem értetlenkedett inkább.

 - Hát… korog a hasad? Olyan hangot ad ki, mintha… morogna? – Sherlock felpillantott rá és a hasára szorította a kezét, majd meglepetten nézett le.

 - Mintha éreztem volna akkor is, mikor felkeltem. Mert aludtam. Életemben először. És akkor ez… éhség lenne? Furcsa… - motyogta maga elé. John nem szólt semmit, mivel most jött rá, hogy olyan most, mint egy újszülött. Most tapasztal meg új dolgokat és ezen önkéntelenül is elmosolyodott.

 - Akkor ez lesz életed első kajája? Ha tudtam volna, beszerzek valami jobbat, nem vagyok jó szakács – mondta és halványan Sherlockra nézett, mikor felpillantott rá.

 - Ez is jó lesz… gondolom. – Elvette tőle a tányért, majd a kezébe vette a villát. Ez is furcsa volt. Már számtalanszor látta emberek kezében és olyan természetesen fogták, mintha ezzel a tudással születtek volna. Próbálta felidézni, hogy fogják és nagyjából beállította úgy az ujjait, de kicsit kényelmetlen volt. Végül bekapott egy falatot. Hosszan tartotta a szájában, majd lenyelte, közben John kíváncsian nézett rá. – Ez… finom – mondta meglepetten, majd a következő falatokat már mohóbban ette.

 - Örülök, hogy ízlik – mosolygott John és kicsit büszke volt magára, hisz az ő főztjéből evett először az őrangyala. Lekonyult a mosolya, ahogy eljutott az agyáig a gondolatban megfogalmazott mondata.

 - Beszélsz Sarahval? – kérdezte Sherlock két falat között, ahogy felnézett rá. John a fejéhez kapott és az órára nézett. Most kellett volna beérnie a munkahelyre.

 - Máris hívom – mondta, ahogy felkapta a mobilját és félrevonult a szobájába. Sherlock már ösztönösen is követni akarta, hogy hallja mit beszélnek. De eszébe jutott, hogy most nem mehet mindenhová utána, ami kicsit bosszantotta. Nem akart semmiről sem lemaradni, arról meg főleg nem akarta kihagyni, mikor John Sarahval van.

John még egyelőre járkált fel-alá a szobában és gondolkodott, hogy mit mondjon. Azzal mégsem kezdhette, hogy „Oh, Sarah, képzeld! Emlékszel mikor az őrangyalokról hadováltam neked? Nos, az egyiket sikerült úgy megidéznem, hogy itt maradt és most itt lakik velem. De majd holnap megyek dolgozni.” Nagyot sóhajtott. Össze kell szednie magát és értelmes magyarázatot kitalálni. Kikereste a számát, majd a füléhez emelte a telefont.

 - Szia, John! Merre vagy? – kérdezte rögtön Sarah.

 - Én öhm… tudom, hogy későn szólok, de ma nem megyek be… ha nem baj…

 - Nem jössz be? Hogy-hogy?

 - Én… rosszul érzem magam. Tudod, volt ez a majdnem baleset meg kitaláltam ezt a hülyeséget is az őrangyalokról… azt hiszem, kicsit inkább pihennem kellene. Csak egy napot. – Sarah pár pillanatig nem szólalt meg, Johnnak pedig görcsben állt a gyomra, hogy vajon bevette-e.

 - Na, jó, nem bánom – sóhajtott fel. – De akkor valamelyik nap túlórázol!

 - Oké, persze. Köszi szépen.

 - Nincs mit. Jó pihenést.

 - Köszi. Szia – rakta le, majd a telefont bámulta a kezében és elmosolyodott, hogy sikerült. Már kicsit nyugodtabban nyitotta ki a szobája ajtaját, hogy kimenjen, de Sherlockkal találta szembe magát.

 - Hülyeség? Szerinted az őrangyalság hülyeség? – kérdezte sértődötten.

 - Mi? Dehogyis! Azért mondtam, hogy ma ne kelljen mennem dolgozni.

 - Akkor nem gondolod úgy?

 - Nem… bár még mindig furcsa ez az egész szituáció és nem vagyok benne biztos, hogy nem-e kómában vagyok, és ezt csak álmodom, de nem tartom hülyeségnek.

 - Oké. – Csak ennyit mondott rá, majd megfordult és visszament a nappaliba. John követte, majd megállt és körülnézett. Még csak reggel fél nyolc volt. Mit fognak ők egész nap csinálni?

Mycroft az egyik felhő szélén állt és fejcsóválva nézett le Sherlockékra, ahogy zavarukban egyikük sem szól a másikhoz. Tudta, hogy jelentenie kellene a Tanácsnak, ami történt, de félt a következményektől. Gabriel már egyszer leszavaztatta, megint megcsinálhatja és akkor az öccsének vége. Viszont, ha nem szól…

 - Mycroft! – repült oda hozzá Anthea és érdeklődve nézett fel rá. – Baj van?

 - Miből gondolod? – kérdezte, ahogy még mindig lefelé nézett.

 - Látom az arcodon. Mi történt? Akkor szoktál ilyen aggodalmas arcot vágni, hogy ha Sherlockkal történt valami. – Mycroft meglepetten fordult Anthea felé, aki halványan rámosolygott.

 - Nem is tudtam, hogy ilyen jól ismersz.

 - Jó pár száz éve barátok vagyunk. Szóval? – kérdezte, mire Mycroft felsóhajtott és körülnézett, hogy tiszta-e a terep.

 - Az öcsém védence megidézte őt.

 - És? Előfordult már ilyen.

 - Igen, csak Sherlock nem tűnt el a végén a szeme előtt… hanem ott maradt. Szóval… fizikailag is jelen van az emberek között, de ettől még angyal – magyarázta azért a biztonság kedvéért halkan, mire Anthea meglepetten nézett rá, majd rögtön lepillantott. Látta, hogy John egy pohár teát kínál neki és Sherlock elfogadja, majd azt is, ahogy belekortyolt.

 - Te jó ég! Ezt azonnal vissza kell csinálni!

 - Igen, tudom. De még én sem tudom, hogy ezt hogyan lehet. És szólnom kellene a Tanácsnak is…

 - Még ne tedd! – szakította félbe, mire Mycroft felvont szemöldökkel felé fordult.

 - Megkeresek valakit, aki talán tud segíteni.

 - Rendben. Remélem, sikerrel jársz – mondta, ahogy közben lepillantott az öccsére, aki a teát kortyolgatta furcsán boldog arckifejezéssel.

 - Én is, mert így nem maradhat.

Eltelt úgy az egész délelőtt, hogy csak ültek. Néha egymáshoz szóltak, de ennyi volt az egész. John nem tudta, hogy mit mondjon neki, Sherlock pedig nem tudta, hogy John akarja-e tőle, hogy beszéljen, így inkább hallgatott. Végül John a laptopjával ült le a fotelba. Sherlock folyamatosan őt bámulta, amitől mocorogni kezdett a fotelban és megköszörülte a torkát. Teljesen felesleges volt, Sherlock nem hagyta abba.

 - Muszáj? – nézett rá, mire Sherlock meglepetten felvonta a szemöldökét.

 - Mit?

 - Bámulni.

 - Ez a dolgom. Szemmel tartalak. Eddig is ezt csináltam.

 - Igen, de eddig nem láttam, hogy bámulsz, így viszont idegesítő. Ha mást csinálsz, és nem nézel, akkor is szemmel tudsz tartani.

 - Azzal hogy szemmel tartalak a nevében is benne van, hogy rajtad kell tartanom a szememet – magyarázta Sherlock teljes nyugalommal, mire John felsóhajtott.

 - Itt vagyok tőled pár méterre, nem fog történni semmi sem, csupán az e-mailjeimet nézem át. Úgyhogy… csinálj valami mást.

 - De mit?

 - Nem tudom. Tévézz például.

 - Tévézzek? – kérdezte, ahogy rápillantott a fekete képernyőre.

A távirányítóért nyúlt, majd megnyomott rajta egy gombot és bekapcsolt. Ha John tévézett, ő akkor is őt bámulta, vagy körülnézett a szobában, egyszer sem szentelt neki figyelmet.  De most teljesen belemerülve bámulta a képernyőt. Először végigkapcsolgatta a csatornákat, majd megállt az egyik talk shownál. Hallgatta az embereket és a problémáikat. Félredöntött fejjel hallgatta, ahogy az egyik azt bizonygatta, hogy nem a mellette ülő gyerek apja.

 - De igen! Hát senki nem látja az anyajegyet a nyakán vagy az orrukat? – kérdezte hangosan. Tovább folytatódott és már kezdték elhinni, hogy nem ő az apa. – Mondom, hogy ő az! Hát ezek idióták! – morogta.

John csak felvont szemöldökkel fordult Sherlock felé, de inkább nem kommentált. Sherlock mérgében inkább el is kapcsolt és a híradónál megállt. Épp egy gyilkosság részleteit ecsetelte egy bizonyos Lestrade nyomozó. Ezt már némán hallgatta, aztán megakadt valamin a tekintete.

 - Nem! Rossz helyen nyomoznak! – ordított fel.

 - Kik? – kérdezte John, ahogy felé fordult.

 - A rendőrök. Mutattak egy csizmát, amin olyan növény maradványait láttam, amely csak Anglia északi partjainál nő, viszont ők azt mondták, hogy biztosan a déli részről származik. De én ismerem a növényt, biztos vagyok benne, hogy északon járt a férfi – magyarázta, mire John csak pislogott az okfejtésen.

 - Biztos vagy benne?

 - Igen! Teljesen! Hívjuk fel őket.

 - Kiket?

 - Hogy-hogy kiket? A rendőröket. Tudniuk kell. – Már állt fel és nyúlt volna a telefonért, de John felpattant és kivette a kezéből. – Most mi van?

 - Az, hogy ha felhívja a rendőrséget egy ismeretlen és bejelent egy ilyen információt, még a végén behívnak, mert gyanús leszel. És mondanom sem kell, hogy mit fognak elsőre kiszúrni rajtad. Úgyhogy maradj nyugton.

 - Akkor szólj te.

 - Én sem fogok szólni. Még csak bizonyítani se tudjuk, csak te gondoltál valamit. Ők a nyomozók, rájuk kell bízni.

 - Minek kéne? Elég sok olyan ügyet láttam odafentről, amit a rendőrök elrontottak. Sőt, az esetek elég nagy többségében félrenyomoztak, úgyhogy nem értem, miért ne lehetne… - Nem tudta befejezni, mert kopogtak az ajtón. Mindketten elhallgattak és egymásra pillantottak. – Biztos csak Mrs. Hudson.

 - Biztos, de azért menj be a szobába – szólt rá, ahogy felállt és az ajtóhoz ment. Sherlock még nem mozdult, csak Johnt nézte.

 - Mi van, ha valaki veszélyes?

 - Ha valaki veszélyes lenne, nem kopogna az ajtón – suttogta. – Menj már! – mutatta, mire Sherlock végül nagy nehezen, de elment, John pedig nagy levegőt véve ajtót nyitott. Meglepetten nézett a látogatóra, aki kedvesen mosolygott rá. – Sarah? 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.