Végre megszületett az első fic a 3. évad után. Aki látta már, nem kell mondanom, ki is az a Redbeard, ha pedig nem látta, hát most megtudja. Sherlock és Redbeard története következik. 

- Sherlock! – kiabált Mrs. Holmes a hátsó ajtó küszöbén. – Sherlock! Gyere be, mutatni akarunk valamit! – folytatta. Az ötéves kisfiú a kertben felállított sátorban kuksolt a maciját szorongatva. Bekopogtatott előzőleg Mycrofthoz, hogy játszanak megint dedukálósat. Annyira szeretett emberekből kikövetkeztetni információkat apróságok alapján. Ez csak az ő és a bátyja játéka volt, egyik gyerek sem csinált ilyet. De már megint elküldte. Úgyhogy idemenekült és épp egy kincsestérképet tanulmányozott.

 - Szerinted jó kalóz lennék, Einstein? – tartotta maga előtt a macit, ahogy megkérdezte tőle. – Lehetnék kalóz. Lehetne fél lábam. Vagy fél szemem – mondta és a végére elmosolyodott, ahogy megfordította a térképet és elkezdte rá lerajzolni saját magát kalózként. Már félig készen volt, mikor valaki kicipzárazta a sátor bejáratát.

 - Sherlock, már tíz perce kiabálok neked – mondta Mrs. Holmes, ahogy leguggolva lesett be hozzá. – Mit csinálsz már megint itt egyedül?

 - Most miért baj, ha itt vagyok? Einsteinnel szeretünk itt lenni – ölelte magához, mire Mrs. Holmes gyengéden elmosolyodott, ahogy végigsimított göndör fürtjein.

 - Elhiszem, de miért nem játszol inkább a többi gyerekkel az utcából?

 - Mind olyan idióta – motyogta az orra alatt.

 - Talán csak jobban meg kellene ismerned őket.

 - Attól még idióták maradnak… Inkább kalóz leszek. Nézd, van kincses térképem is – mutatta fel neki, amit Mrs. Holmes el is vett.

 - Ez az, ami a gabonapehelyben volt? – nézett rá felvont szemöldökkel.

 - Igen. De nem fog ki rajtam, akkor is megtalálom – vigyorgott rá és így látszódott, hogy hiányzik az első két foga. Mrs. Holmes is elmosolyodott, ahogy visszaadta neki.

 - Egy kicsit most halaszd el a küldetést és gyere be. Van számodra valamink – állt fel és nyújtotta Sherlock felé a kezét.

 - Gyere, Einstein – szorította magához a macit, majd megfogta az anyukája kezét és közösen mentek be a lakásba. Furcsa hangokat hallott a nappali felől, apró nyüszítés szerű hangokat. Kicsit megszorította Mrs. Holmes kezét, aki csak lemosolygott rá és húzta magával a nappaliba. Sherlock megtorpant, mikor meglátta, hogy mi adja ki a hangokat. Egy kicsi vörösesbarna szőrű kölyökkutya járkált fel-alá és mintha elveszettnek tűnt volna. Mr. Holmes simogatta meg néha, hogy megnyugtassa.

 - Ő meg mit keres itt? – nézett fel az anyukájára.

 - Ő az új családtagunk, köszönj szépen neki – mondta, de Sherlock egy tapodtat sem mozdult. A kölyökkutya szintén észrevette a két új jövevényt és kissé ijedten bújt oda Mr. Holmes lábához, akit már legalább megszokott.

 - De hát miért kell nekünk egy kutya? – kérdezősködött tovább.

 - Mert mindig egyedül vagy, kincsem. Ő lehetne az új barátod – mutatott rá.

 - Én nem akarok új barátot, itt van nekem Einstein! – emelte fel a macit, majd még szorosabban ölelte magához.

 - Ne butáskodj, ismerkedj meg vele! – tolta maga elé, mire a kutyus csak még jobban összehúzta magát.

 - Nem akar velem ismerkedni. Ugyanolyan, mint a többiek – motyogta elszontyolodva, mire Mrs. Holmes végigsimított a haján és leguggolt elé.

 - Adj neki egy kis időt, még ismeretlen vagy a számára. Sőt, te is nevezheted el, mit szólsz?

 - De nem jut eszembe semmi jó név…

 - Ráérsz, fiam, nem kell most rögtön – szólalt meg Mr. Holmes is, ahogy rámosolygott. Sherlock ismét a kölyökkutya felé nézett, aki ráemelte a sötét szemeit és látta, ahogy megcsóválja a kicsi farkincáját, miközben szemeznek. De Sherlock elkapta a tekintetét.

 - Oké…

Két hét telt el és a kiskutya is már egy kicsivel nagyobb lett. A család már befogadta. Vagy legalábbis Mr. és Mrs. Holmes nagyon megkedvelte a jószágot, Mycroft szinte figyelmet sem fordított rá, folyton könyveket bújt. Sherlockhoz sem nagyon beszélt, akinek ez rosszul esett. Ő még mindig egy idegennek érezte a házban a kutyát. Sokszor csak ült és bámulta és a kutya is nézte őt, de semmit se csináltak, nem közeledtek a másik felé.

Sherlock egyik délután ismételten a sátorban ült és befejezte a rajzát saját magáról. Ha pedig nem rajzolt, azon gondolkodott, hogy vajon mit jelölhet az X helye a térképen. Ezen töprengett Eisntennel egyetemben, mikor kaparászást hallott a sátor oldalán.

 - Menj el! – szólt ki neki, mire a kutya csak jobban folytatta és ugatni is kezdett. – Hagyjál, ez az én helyem! – Csak nem hagyta abba, úgyhogy kicipzárazta a bejáratot, mire már be is ugrott a sátron belülre a jószág. Gyorsan körbeszimatolt, majd a szájába kapta a térképet és elrohant vele. – Hé! Az az enyém, hozd vissza! – ugrott ki a sátorból és futott a kutya után.

Az egyik bokor felé rohant, mire Sherlock már vetette is magát utána. Az állat izgatottan, a farkát csóválva ment a bokor mögé a kerítéshez, majd Sherlock felé fordult és ugatott neki, aki épp négykézláb próbált eljutni hozzá.

 - Most már add vissza, ez nem vicces! – szólt rá. Kiejtette a szájából a papírt a kutyus és a nyelvét lógatta, ahogy nézte őt. Elvette a nyálas térképet és épp rá akart volna szólni, mikor meglátta, hogy mit akart neki mutatni. Egy pont olyan fadarab hevert ott, amiből csinálni lehet kalózkardot. – Honnan tudtad? – nézett rá nagy szemekkel Sherlock, ahogy felvette. – Ez tökéletes lenne – vigyorodott el, majd a kutya felé bámult, aki izgatottan, farok csóválva nézett rá. – Oké, lehetsz matróz. Az első tisztem Einstein. És legyen a neved… Redbeard. Mint az a kalóz. De nehogy azt hidd, hogy kalóz lehetsz! Az én vagyok! Megegyeztünk? – Ugatott egyet, mire Sherlock elégedetten bólogatott. – Gyere, mondjuk el Anyának.

Együtt kimásztak a bokor mögül és befutottak a házba. Mrs. Holmes épp almás pitét sütött, Mr. Holmes pedig újságot olvasott az asztalnál és valamin nevetgéltek, mikor berontott Sherlock.

 - Anya! Anya! Kitaláltam a nevét. Redbeard, mint az a kalóz. De nem kalóz, csak matróz. Mert én vagyok a kalóz. Ő is a legénységem tagja. És találtam ezt a fadarabot. Apa, ugye csinálunk belőle kardot? – hadarta szinte egy szuszra.

 - Sherlock, miért vagy ilyen koszos? – kérdezte ijedten és egyben lehordóan Mrs. Holmes, ahogy végignézett a fián, aki tiszta piszok volt.

 - Elnevezted a kutyát végre? – vágott közbe Mr. Holmes. – A Redbeard jól hangzik – mosolygott rá, amit Sherlock is viszonzott.

 - Ugye csinálunk együtt kardot?

 - Hát persze – borzolt bele a hajába, mire Sherlock felkuncogott.

 - Na, elég legyen ebből! – állt meg felette csípőre tett kézzel és szigorú anyai nézéssel. - Irány a fürdőszoba. Neked is! – nézett a kutyára és beterelte őket a fürdőszobába.

Sherlock nevetve futott be a fürdőbe és Redbeard követte. Mrs. Holmes leöltöztette a fiát és engedett neki a kádba vizet, majd bemászott és hirtelen Redbeard is melléugrott lepocskolva mindkettejüket, mire Sherlock hangosan nevetett és Mrs. Holmes sem hagyhatta mosolygás nélkül.

 - Argh! Add meg magad! Úgysem menekülhetsz Holmes kapitány haragja elől! – kiabálta Sherlock, miközben Redbeardöt kergette az udvaron, akire rákötött egy fekete lepedőt, Sherlockon pedig egy kalózsapka volt és persze nem hiányozhatott a fakardja sem, ami nélkül egy tapodtat sem mozdult. Az anyukája legnagyobb örömére. – Einstein első tiszt, jelentést kérek! – futott oda hozzá, aki a sátor bejáratánál ült. – Értem. Ne aggódjon, megállítom örök ellenségemet. Argh! – Megint csak futott Redbeard után, aki a nyelvét lóbálva futkározott az udvaron, majd bemenekült a házba, de oda is követte Sherlock. Végigkergette a földszinten észre sem véve, hogy a lábnyomukkal mindent összepiszkoltak, de szerencsére a szülők épp vásárolni voltak. Redbeard felfutott az emeletre be az első nyitott ajtón, ami Mycroft szobája volt, aki az íróasztalánál ülve olvasott.

 - Hé! – szólt a kutyára, mikor berontott és mindent összetapisgált a koszos mancsával.

 - Na, megállj, a testvéremet akarod ellenem fordítani? – Felugrott az ágyra Sherlock és úgy próbálta meg elkapni Redbeardöt.

 - Ti meg mi a fenét csináltok? – ugrott fel mérgesen Mycroft a helyéről. – Vidd ki ezt a dögöt innen, mindent összekoszolt! Az enciklopédiám! – kiáltott fel, ahogy felvette a földről, miután Redbeard lelökte, sőt bele is taposott.

 - Ne hívd dögnek a barátomat! – szólt rá Sherlock morcosan, Redbeard pedig odament hozzá.

 - Anyaék azt mondták, hogy én vigyázzak rád és nézd milyen felfordulást okoztál! Már megint csak csalódni fognak benned, ezt akarod? – Sherlock szemeibe könnyek gyűltek és szipogott egyet, mire Redbeard a fejével a hasához dörgölőzött, erre kicsit megsimogatta.

 - De te nem jöttél le velem játszani… - motyogta halkan.

 - Nekem tanulnom kell, hogy felelősségteljes jövőm legyen. Most pedig menjetek el és takarítsatok össze, mire Anyaék hazaérnek! – hessegette ki őket, mire Sherlock már sírva rohant ki a házból a kutyusával együtt és egyenest a sátorba menekültek. Becipzárazta, majd Einstent magához ölelve potyogtak a könnyei.

 - Olyan idióta. Utálom – morogta maga elé, ahogy ringatta magát. Redbeard odafeküdt mellé és a fejét az ölébe hajtotta, majd megnyalta a kezét. – Ti vagytok a legjobb barátaim – mondta halkan, ahogy magához ölelte Einsteint és simogatta Redbeard fejét. – Nem engedem, hogy bárki szétválasszon minket. Ígérem!

 - Nézd, Apa! – futott oda Sherlock Mr. Holmeshoz, aki épp a kapuban állt és az újságot vette fel a földről. – Megtanítottam Redbeardnek pár dolgot. Gyere, mutassuk meg! – fordult felé. – Ül. Fekszik. Pacsi. A másikkal is. – mondogatta neki, mire mindet megcsinálta. – Ügyes vagy! – ölelte magához. – Láttad, milyen ügyes? – vigyorgott az apukájára.

 - Igen, tényleg az – mosolygott rá, miközben Sherlock hajába túrt, majd Redbeardöt is megsimogatta, aki megnyalta a kezét. – Jó fiú – vakarta meg a fülét is, mire csóválta a farkát Redbeard.

 - Ó, nézd, Apa! Jégkrémes kocsi! – mutatott felé, ahogy épp ráfordult az utcára. – Kaphatok olyan mogyorósat, amilyet szeretek? Kérlek! Kérlek! Kérlek! – fogta meg a kezét és ugrálva kérlelte, mire Redbeard is izgatottan ugatott egyet.

 - Na, nem bánom. Beszaladok a pénztárcámért – mosolygott rájuk.

 - Jaj, de jó! – vigyorgott Sherlock és már ki is nyitotta a kaput, hogy az utcára menjen, mire Redbeard kifutott mellőle. – Hé, várjál! Mindjárt jön Apa! – kiabált neki, de a kutya egyenesen a kocsi felé futott izgatottan. – Redbeard, gyere vissza! – rohant felé, de már késő volt. A vezető nem vette észre Redbeardöt és egyenesen nekiment, elütötte. Sherlock ledermedt és teljesen lesápadt, ahogy a kocsi fék csikorgatva megállt. – Redbeard? – motyogta maga elé, ahogy közelebb lépkedett hozzá. – Redbeard, ugye jól vagy? – kérdezte, ahogy megállt felette. Hangosan nyüszíteni kezdett, véres volt a bundája és a barna könnyes szemeivel Sherlockot nézte.

 - Sherlock! – kiabált Mr. Holmes, ahogy odafutott hozzájuk. – Mi történt? – kérdezte ijedten, majd utána látta meg Redbeardöt. Sherlock csak pislogva nézte a kutyát, nem is mozdult meg. – Te jól vagy? – guggolt le a fiához és maga felé fordította. Látta, ahogy a könnyek végigfolynak az arcán.

 - Redbeard megsérült. Vigyük el orvoshoz! – mondta hirtelen ijedten, mintha most eszmélt volna fel, hogy balesete volt. – Még él. Kérlek, Apa! – rángatta a kezét. – Vigyük el. Kérlek! – mondta egyre jobban sírva.

 - Elvisszük, ne aggódj – nyugtatta meg, majd óvatosan az ölébe vette Redbeardöt és futott is vele a kocsihoz, Sherlock pedig utána.

Mr. Holmes berakta a hátsó ülésre a kutyát, Sherlock melléült és várt, amíg az apukája hozza a kocsi kulcsot. Pár pillanattal később már meg is jelent, majd elindította a kocsit és egyenesen az állatkórház felé siettek. Elvitték Redbeardöt és egy órát várakoztak, az alatt Sherlock végig az apukájához bújt és egy szót sem szólt. Végül megjelent az orvos. Nem tudták megmenteni, de eszméleténél van a kutyus. Altatás előtt még elbúcsúzhattak tőle. Mr. Holmes elvonult telefonálni a feleségével, addig Sherlock bement Redbeardhez. Ott feküdt egy asztalon. Sűrűn lélegzett és nyitva volt a szeme.

 - Szia – motyogta Sherlock, ahogy közelebb lépkedett hozzá. Még Einstein sem volt vele, hogy legalább őt ölelgethesse. Redbeard a hangra rögtön felé nézett és mintha a farkincája is egy kicsit megmozdult volna. – Sajnálom. Az én hibám – mondta sírós hangon és elkezdtek potyogni ismét a könnyei. – Nem is kellett annyira az a jégkrém. Tudhattam volna, hogy sosem szoktál az utcára kimenni és nem is tudod, mi az az autó – motyogta egyre jobban sírva, mire Redbeard egy apró nyüszítés szerű hangot adott ki, mire Sherlock a szemét törölgetve felnézett rá. – Szeretlek – suttogta, majd megsimogatta a fejét. És egészen addig így is maradt, míg be nem jöttek hozzá a szülei. Mycroft csak kint várakozott. Sherlock rögtön odabújt az anyukájához és kitört belőle a sírás. Ők is elköszöntek tőle, majd Sherlock megpuszilta a kutyája fejét és eltolták, hogy elaltassák.

Hazafele az úton senki nem szólalt meg. Sherlocknak a könnyei az arcára voltak száradva és csak kifejezéstelen arccal bámult ki az ablakon. Mikor hazaértek, Sherlock hátraszaladt a sátrába és magára cipzárazta, majd felhúzta a térdeit és ismét pityeregni kezdett. Kitudja mennyit volt ott, mikor látta, hogy valaki megáll a sátra előtt, de csak állt ott.

 - Én mindig is mondtam, Sherlock – szólalt meg a bátyja. – Törődni nem előnyös. Minden szív összetörik, minden életnek vége lesz egyszer. Ezt jól vésd az eszedbe – mondta, majd elment. Sherlock csak könnyes szemmel nézte, ahogy elmegy, majd Einstein felé fordult, aki a fekete szemeivel bámult rá.

 - Igaza van – motyogta, majd megfogta a macit a lábánál fogva és kiment a sátorból, majd a kinti kukába dobta bele. – Mostantól sohasem fogok törődni senkivel sem. Soha – suttogta maga elé és egyszerűen otthagyta a legjobb barátját, ahogy őt is magára hagyta ma már a másik legjobb barátja. 

Einstein, a maci teljes mértékben saját fejkánon, hogy ha valaki keresni akarná netalántán:) 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.