Mega-angst... Reichenbach érzések elő fognak törni.....meg minden más. Én szóltam.
Mindenhol csend. Ez a tiszta, mélységes, sötét csend, ami körülvesz. Hozzászokott a fülem. Nem, nem szokott. Hiányzik egy hang. Hova tűnt az a hang? Már nem fog visszatérni. Sosem. A csend követni fog. Érzem, hogy megfojt, szorongatja a torkomat. Pedig ismertem a csendet. Egy korábbi életemben. Az előtte való életemben. Legjobb barátok voltunk, mindig kézenfogva jártunk. A csend, a magány, mindig követtek. Aztán jött ő. És most elmegy ő. Miért? Igazságtalanság. Dühös vagyok. Miért vagyok egyedül? Miért nem vagy itt? Ott szoktál ülni a fotelben. Rám emeled a tekinteted. Kiosztasz megint valamiért. Már megszoktam. Hallom a hangod a fejedben, látom magam előtt az arcod. Mindened. Hiányzol. Hiányzol te önző idióta. Miért kellett megtenned? Itt voltam neked én. Kevés lennék neked? Miért tetted?
Egy torokköszörülésre tértem vissza a valóságba. A lakás közepén álltam. Folyamatosan a fotelját bámultam, kezemben a kabátjával. Érezni rajta az illatát. Az otthon illata. Mindig ez fogadott. Vajon mikor fog eltűnni innen? Megszorítottam a kezemmel a kabátot. Mit csináljak ezzel?
- Mennünk kell – hallottam meg halkan Lestrade hangját mögöttem. Kellett még pár pillanat. Amíg azt a fotelt bámulom és semmi mást. Majd felé fordultam. Fekete öltönyt viselt, arca sápadt, szemei beesettek. Nem csak én gyászolok. De én gyászolok a legjobban. Senki nem ismerte úgy, mint én. Mi egyek voltunk. – Kész vagy? – kérdezte, mikor nem mondtam semmit. Mikor észhez tértem, leraktam a kabátját a foteljába, majd megköszörültem a torkom.
- Lá… láttam az újságban egy gyilkossági ügyet. Te nyomozol utána? Érdekesen hangzik. Tetszene neki – hadartam, ahogy megragadtam az újságot és a cikknél fellapoztam. Lestrade nagyot sóhajtott.
- Figyelj…
- Fogadjunk a férj volt a gyilkos. A gyilkos… a gyilkos fegyver biztos… - Nem tudtam tovább folytatni. Megakadtam, nem ment. Úgy, hogy ő nem volt a közelemben, egyszerűen nem. Pedig azt akarom, hogy minden a régi legyen. Hogy Lestrade azért legyen itt, mert mennünk kell egy újabb bűnügyet megoldani. Nem pedig azért… Azért, hogy elbúcsúzzak a legjobb barátomtól.
- Nekem is hiányzik – motyogta, ahogy közelebb jött és megszorította a vállam. – Menj, öltözz át – mondta. Még mindig a pizsamámban voltam. Képtelen voltam. De muszáj. Tartozok neki. És még sok más mindennel.
Bementem a szobámba. Szinte arcul csapott a hiánya. Pedig nem is az ő szobájában voltam. Az enyémben. De egyedül voltam. Ott volt előttem az öltöny. Csak fel kell vennem. Ebben kell elbúcsúznom tőle. Vajon kinevetve emiatt? Miért nevetne ki? Hol lehet most? Létezik a másvilág, vagy itt áll mögöttem? Bárcsak úgy lenne. Sok mindent nem mondtam el neki. Hogy fogom így elmondani? Nem hallhatja többé. Miért csinálta ezt? Miért ilyen hirtelen?
Kiestek a percek. Nem tudom, mikor került rám ez az öltöny. Már ott álltam a tükör előtt. Fekete. Nem tetszik. A halál színe. A halállal találkozom. Nem, az ő volt. Halál. Fáj. Fáj a lélegzés. Fáj a létezés. Miért nincs itt?
- Kész vagy? – jött be a szobába Lestrade. Kész voltam. Kívül. Belül nem. Nem akartam odamenni. Legszívesebben tíz körömmel kapaszkodtam volna az ágyba. Senki nem tudna rávenni, hogy menjek. De el kell. Miatta.
Könnyes szemek, sírás, szipogás, fekete ruhák, sötétség mindenhol. Kik ezek az emberek? Én nem tudom. Csak néhányat ismerek. Kik lehetnek a többiek? Én miért nem tudom, hogy ők kicsodák? Ismerősök jönnek oda hozzám. Puszit adnak. Részvétet nyilvánítanak. Összemosódnak az arcok, a hangok. Én csak állok. Nem mondok semmit, nézek rájuk, de nem látom őket. Csak egy valakit. De ő pont nincs itt. Mármint itt van. De fekszik. Egy koporsóban. Képtelen vagyok arra nézni, háttal állok neki. Pedig kellene. Ő fordított esetben ott állna felettem? Nem tudom. Semmit se tudok. Semmit se értek. Semmit se érzek.
Mikor kezdődött meg a szertartás? Kiesett megint pár perc. A pap az életről beszélt. Hogy van értelme. Micsoda? Hogy még több fájdalmat hozzon. Az élet csak szenvedés. Én csak arra emlékszem. Kivéve mikor ő volt velem. És most még rosszabb a szenvedés, mint eddig bármikor. Előttem a kép, ahogy áll az épület tetején. Nem kellett volna így lennie. Miért történt így? Leeresztik a fölbe. Csak nézem. Nem bírok mozdulni. Valaki gyengéden végigsimított a hátamon. Nem tudom, ki volt az. Nem is érdekelt. Nem ő volt, így már nem érdekel. Nem, ő épp most megy le a föld alá.
Csak pár méterre van, mégis ettől távolabb nem is lehetne. Érzem, ahogy a fájdalom egyre jobban terebélyesedik a testemben. Lebénultam. Nem tudok mozdulni, még mindig lefelé nézek. Pedig már befedték földdel. Néhányan megrázzák a vállam. Nem érdekelnek. Csak hagyjanak békén. Vele. Örökké. Hangokat hallok, de mintha a távolban lennének. Csak nézem és nézem. Mire feleszmélek, egyedül vagyok a temetőben és ott állok a sírkő előtt. Az emberek eltűntek. Rendeztek neki egyáltalán tort? Bár nem érdekel. Mi keresnivalóm van ott? Mintha azzal, hogy eszünk, ünnepelnénk a halálát. Ezt nem lehet ünnepelni. El kell nekem is ásnom. Ott legbelül. Leereszteni egy sötét lyukba és ráhántani a földet. És sosem kiásni. Képes vagyok rá? Muszáj vagyok. Hiányzik, de muszáj.
Vissza kell térnem az életemhez. Az életemhez, ami előtte volt. A csend és magány világába. Újra kézenfognak, kísérnek engem. De most nem akarom. Ki akarok kerülni a szorításukból, de egyre jobban rántanak magukkal. Nem kerülhetem ki őket. Csak beletörődhetek. Képes vagyok rá. Mindenre képes vagyok. De más nem lesz olyan, mint ő. Életem végéig így lesz. Egyedül. Egy sebbel tarkított szívvel. Hátat kell fordítanom. Már meg is teszem. Sétálok előre. Mögöttem a sírkő, melybe belevésték a legjobb barátom nevét. John H. Watson.
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
