Ez egy naaagyon megkésett poszt - ezt a ficet karácsonyi ajándék gyanánt írtam kedves blogger kollaboránsaimnak. Azt hiszem, eltelt annyi idő azóta, hogy az ajándékozás etikettjét ne sértsem azzal, hogy közzéteszem itt. Jó olvasást!
Elöljáróban még valami: sosem gondoltam volna, hogy valaha is megalkotok egy OC-t, tekintve, hogy nem igazán rajongok értük, és most mégis. Sajnos a karakterem háttértörténetét egyelőre csak én tudom (meg persze Barby és Nitti), de aki olvasta az előző ficemet, az emlékezhet egy gyanúsan semmilyen külsejű, ezüst Lexusos figurára... Róla elég annyit tudni, hogy különleges képessége az, hogy olyannyira érdektelenül fest, hogy sosem kelt feltűnést. Ez bizonyos körökben pedig gyakran jön jól...
A karácsony a béke és a szeretet ünnepe. Ilyenkor az emberek szívében csakis a felebarátai iránti jóakaratnak van helye. A bérgyilkos nem gyilkol, a terrorista nem robbant, és a korrupt politikus is hazamegy nercbundát ajándékozni a feleségének. Legalábbis Gareth nagyon bízik ebben, miközben éppen a főnöke lakása felé tart. Minden bizonnyal ő is szabadságra mehet, mikor az emberbaráti érzület uralkodik a világon. Még ha valaki a bűnözés Napóleonja címet viseli is - ámbár joggal és büszkén -, csak nem tarthat igényt az ő szerény szolgálataira éppen most. Remélhetőleg.
A házhoz érve átjut a háromszintes biztonsági beléptetőrendszeren, majd a lépcsőket kettesével szedve felsiet, és bekopogtat a főnöke személyes rezidenciájául szolgáló lakás ajtaján. Az ajtó kinyílik, és ő egy magas, szőke és kissé megfélemlítő jelenséggel találja szemben magát.
- Helló, Seb - üdvözli az alakot széles vigyorral. - Bejöhetek?
A választ meg sem várva félretolja a férfit az útból, majd belép.
- Mit ittál, hogy ilyen jó a kedved? - kérdezi Sebastian felvont szemöldökkel.
- Az ünnepi hangulat teszi - von vállat Gareth. - Urunk és parancsolónk mivel szórakoztatja magát?
- Mikor utoljára hallottam felőle, egy mexikói fegyvercsempésszel üvöltözött telefonon - közli Seb.
- Ah, felteszem, kissé szeszélyes hangulatban van ma.
- Tíz pont a finom megfogalmazásért, Gary. Szívesebben etetnék tejkaramellát egy komodói sárkánnyal.
- ...mint?
A két férfi egyszerre rezzen össze a hányaveti, enyhén rekedtes hang hallatán. Tőlük alig pár lépésre egy kis termetű alak áll, farmerben és gyűrött pólóban, kócos hajjal, egy nyűgös ötéves követelőző arckifejezésével.
- Parancsol, főnök? - kérdez vissza Gareth udvariasságot színlelve.
- Szívesebben etetne tejkaramellát egy komodói sárkánnyal, mint?
- Mint hogy azon kelljen elmélkednem, mikor kezdesz el velem is üvöltözni - feleli Seb, az aggodalom legcsekélyebb jele nélkül.
Gareth arra számít, hogy ezen a ponton a főnöke feje simán felrobban a dühtől, de semmi ilyesmi nem történik.
- Addig nem, amíg nem követsz el valami hülyeséget. - Ekkor a férfi Gareth-hez fordul. - Bolton, ha már itt van, hozzon nekem egy fájdalomcsillapítót meg egy pohár vizet, pronto.
Gareth magyarázkodni kezdene, hogy ő tulajdonképpen éppen szabadságot kérni jött, de aztán belátja, hogy a főnökkel semmi értelme egyezkedni, amíg meg nem kapta a gyógyszerét, úgyhogy elindul az iroda irányába.
- A fejed? - kérdezi Seb, amint Gareth hallótávolságon kívülre kerül. A férfi bólint; a tekintete fókuszálatlan, az állkapcsa merev. - Jim, ha tudok segíteni valamiben...
Moriarty megrázza a fejét, majd halkat sóhajt, és egy pillanatra a mesterlövész vállának támasztja a homlokát. Bolton közeledő lépteit hallva azonban hátralép. Köszönet helyett mindössze a szemét rebbentve elveszi a tablettát, majd lenyeli és sietősen leöblíti a pohár teljes tartalmával. Ezután hangos nyögéssel keresztbe veti magát a kanapén, a lábát felpakolva a háttámlára.
- Unom az egész rohadt világot és benne az összes inkompetens idiótát - jelenti be fennhangon, mire két alkalmazottja jelentőségteljes pillantást vált.
- Mi történt? - kérdezi Gareth.
- Semmi, ami eltérne a megszokottól... Senki sem képes elintézni semmit anélkül, hogy ne zargasson minden apró részlet miatt, még az a néhány ember sem, aki egyáltalán hajlandó a kisujját is megmozdítani ilyenkor. Esküszöm, mintha ez az egész Kisjézuskás marhaság az agyukra ment volna. Jövő decemberben leszek oly előrelátó, hogy áthelyezzem a műveleti területünket, teszem azt Afrikába... vagy bárhová, ahol nem ünneplik a Karácsonyt, mert itthon úgy néz ki, beállt az uborkaszezon.
Gareth megértően hümment egyet.
- Főnök, gondolt már arra, hogy inkább... nem is tudom, kihasználja az alkalmat és pihenjen egy kicsit?
Moriarty úgy néz rá, mintha hirtelen növesztett volna egy második fejet.
- És mit csináljak addig, aggassak harisnyákat a kandallópárkányra és énekeljem a Deck The Hallst egész álló nap? Az olyan uuuncsi - nyavalyog a konzultáns bűnöző. - Tudja nagyon jól, hogy kikészít a tétlenség.
- Pedig ez nem is akkora hülyeség - veti közbe Sebastian. - Mikor karácsonyoztál utoljára? Úgy istenigazán?
Jim szúrós pillantást vet rá, de mintha a tekintetében egy másodpercre megjelenne valami más is. Szomorúság? Nem, őt ismerve talán inkább harag. Pengevékonyra szorítja össze a száját, és legyint, mintha egy szemtelen legyet akarna elűzni.
- Ez az idióta "ünnep" - rajzol idézőjeleket a levegőbe - kizárólag a birka tömeg butítására való. Panem et circenses, és hasonlók, mindaddig, amíg a fogyasztást növelni lehet vele. Semmi kedvem lealacsonyodni erre a szintre.
- Savanyú a szőlő - morogja Seb az orra alatt, épp elég hangosan ahhoz, hogy Jim meghallja.
- MIT MONDTÁL?!
Látva, amint a főnöke egyetlen pillantás alatt paprikavörössé válik a dühtől, Gareth úgy dönt, hogy talán ez volna a megfelelő pillanat az angolos távozásra, és óvatosan kihátrál az ajtón. Inkább mégis otthon várja meg a dolog végkifejletét, elvégre most úgysem merészkedne elő a kérésével, úgyhogy halkan leoson a lépcsőn.
- Jól hallottad.
Jim már kezdi is teleszívni a tüdejét levegővel, hogy úgy istenesen rápirítson a mesterlövészre, de Sebastian arcán egy izom sem rezdül, ami azt jelezné, hogy egy kicsit is tart a szidástól. Sőt, ahogyan ott áll, hanyagul az ajtófélfának dőlve, jobb kezét a csípőjére támasztva, sokkal inkább ő fest úgy, mint egy kissé megfáradt gimnáziumi tanár, aki egy drámázó tinédzserrel küszködik. Ennek hatására a konzultáns bűnöző leereszt, mint egy lufi.
- És honnan veszed? Ez teljességgel megalapozatlan.
Seb sóhajt egyet, és letelepszik a főnöke mellé a kanapéra.
- Mint azt minden adandó alkalommal kihangsúlyozod, nem rendelkezem a te tekintélyt parancsoló intellektusoddal, de azért nem vagyok egészen hülye. Gondoltam, ezt azért jó, ha tudod.
Jim továbbra is firtatólag néz rá, úgyhogy a mesterlövész folytatja.
- Amennyire én tudom, az apád gyerekkorodban meghalt, az anyáddal pedig azóta nem tartod a kapcsolatot, hogy anno Oxfordba költöztél. - Jim nagyon jól leplezi az arcán egy pillanatra megjelent enyhe zavart, de Seb elég ideje ismeri ahhoz, hogy tudja, mire vonatkozott. - Ne nézz így, te sem vagy annyira lenyomozhatatlan rejtély. Legalábbis a korai éveid kevésbé. És persze néha elejtesz kis információ-morzsákat... de ez most lényegtelen. Egyszóval, mennyi idős lehettél az utolsó családi karácsonyodkor? Tizennyolc, max húsz körül?
Jim ezidáig sértett hallgatásba burkolózott, de most indignálódva közbeszól.
- Tizennégy voltam, mikor elkezdtem az egyetemet.
- Oké, nekem mindegy. Szóval... gondolj vissza a gyerekkorodra. Milyen volt a Szenteste a családodban?
Jim eltúlzott gesztussal simogatni kezdi az állát, mintha épp mély gondolkodásba merülne.
- Hm, nem is tudom - mondja gúnyosan. - Az apám halála előtt vagy után? Mert ha előtte, akkor megidézhetnénk a hangulatot úgy, hogy te mondjuk leinnád magad és elvernéd Boltont, miközben a vacsorát főzi. Ha meg utána, akkor én egész este tévézni fogok, Bolton meg bevesz egy fél üveg nyugtatót és katatonikusan bámulja a falat három napig! Ho-ho-ho, micsoda jó móka lesz!
Seb készít róla egy mentális feljegyzést, hogy ha Bolton adandó alkalommal nagyon elszemtelenedne, ne felejtse el megemlíteni neki, hogy Moriarty ráosztotta az anyja szerepét. (Bár, belegondolva, Gary tulajdonképpen félállásban többnyire a szakácsuk is, és különben is jó szokása berzenkedő kotlóstyúkként reagálni a viselkedésükre, szóval ez az új fejlemény aligha lepné meg.)
- Jaj, Jim... - sóhajt Sebastian.
- Te csak ne jaj-jimezz itt nekem - vakkantja vissza Moriarty dacosan. Még mielőtt elfordítaná a fejét, jelezve ezzel, hogy a beszélgetés véget ért, elkapja a mesterlövész pillantását. Seb komolyan a szemébe néz, az ajka szétnyílik, mintha mondani akarna valamit, de végül csak legyint és a távirányító után nyúl.
Gareth éppen a kabátját kezdené kigombolni, amikor megrezzen a telefon a nadrágzsebében.
"Lenne kedved egy kis összeesküvéshez? SM"
A férfi nem igazán tudja mire vélni a dolgot.
"Az attól függ. Mit tervezel? GB"
A válasz nem sokáig várat magára.
"Vedd meg a legszebb fenyőt, amit találsz, aztán ugorj be a Harrod's-be díszekért. Aranyszínűek legyenek. És hozz égőket is! SM"
Gareth homlokán egyre feljebb csúszik a szemöldöke. Egy karácsonyfa, Jim Moriarty lakásában? Hová fajul a világ?
"Nem mondod komolyan, hogy a főnök karácsonyozni fog? GB"
"De. Csak ő még nem tud róla. Ezért hívom összeesküvésnek. SM"
- Oookééé... - motyogja Gareth a fejét csóválva, de azért engedelmesen visszaindul az autójához.
"És most? Itt ülök egy háromméteres ezüstfenyővel a kocsimban, és annyi gömbbel, amivel a Buckingham-palotát ki lehetne dekkelni. Mit csináljak velük? GB"
Sebastian a főnöke szobájához oson. Fülét az ajtóhoz szorítva hosszasan hallgatózik, majd mikor egyenletes légzés zaján kívül nem hall semmit, elmosolyodik és gyorsan visszaír.
"Alszik. Hozd a dudvát, csinálunk egy kis meglepetést. SM"
Ezután nyugtalan őrjáratba kezd a nappali és a konyha között ingázva.
Gareth félórán belül befut, és ellenállhatatlanul komikus látványt nyújt, amint minél halkabban próbál egy nála jóval nagyobb tűlevelű fával lavírozni. Az arcán az látszik, hogy szíve szerint fennen káromolná a növény rohadt szúrós édesanyját, de kénytelen beérni egy fájdalmas fintorral.
- Csakhogy itt vagy. Szerintem vigyük a földszinti társalgóba, ott szabadabban tudunk mozogni - veti fel a mesterlövész suttogva.
- Mármint... Most akkor ezt megint cipeljem le a lépcsőn? Viccelsz, ugye?
Gareth meg sem várja a választ, csak lemondó sóhajjal ismét megragadja a fát, és elindul lefelé, Sebastiannel a nyomában.
Odalent Gareth nekitámasztja a fenyőt a falnak, és a lépcső mellett pihenő szatyorkupacra bök.
- Még szerencse, hogy azokat eddig nem is volt alkalmam felvinni.
- A díszek?
- Meg az állvány. Meg egy puding, amitől Winston Churchill is alkoholmérgezést kapna... Kellene mellé egy tábla, hogy "Dohányzás és nyílt láng használata tilos", különben a végén még felgyújtjuk a házat.
- Szép munka, Jimnek tetszeni fog... - bólint elismerőleg Seb.
- Jimnek? - pillant fel Gareth. Sebastian vet rá egy mogorva pillantást, és ezzel a dolog ennyiben marad.
- Na, essünk neki - adja ki az utasítást, és nekilát, hogy a fa tövét az állványba rögzítse.
Jó három óra múlva mindketten kipirult arccal, széles vigyorral ücsörögnek a padlón. A fa teljes díszben áll - csupa arany gömb és angyalhaj, a csúcsán egy koronát formázó dísszel.
- Szerintem pofás... - jelenti ki Gareth, miután alaposan megmustrálja a művüket.
Sebastian némán bólint, aztán játékosan öklöz egyet Gareth vállán.
- Hé, Gary... Kösz - mondja kissé kínosan.
- Ugyan - legyint Gareth. - Azért az érdekelne, hogy mégis mire jó ez az egész.
- Nemt'om - von vállat Seb. - Igazából... talán sosem volt igazi karácsonya. És azt hiszem, megsajnáltam. Nekem ott volt a húgom, mindig hatalmas ünneplést csaptunk, szóval... - Zavartan elhallgat, mikor meglátja Gareth hitetlenkedő arckifejezését.
- Te megsajnáltad. Jim Moriartyt. - A férfi elkuncogja magát. - Ugye tudod, hogy véged lenne, ha ezt hallaná?
- Nem kizárt - vigyorog vissza Seb, aztán feltápászkodik. - Szerintem lőjük fel a pizsamát, holnap mindenképpen látni akarom, milyen képet vág.
- Hasonlóképp - bólogat Gareth. - Persze kevés esélyt látok arra, hogy ideérek, mire felébred...
- Van egy kanapém - ajánlja fel a mesterlövész. - Aludj itt. Úgy értem... téged sem vár otthon senki, nem igaz? A bűnöző életforma magányossá tesz.
- Én nem vagyok bűnöző, veletek ellentétben - húzza fel az orrát Gareth, aztán belátja, hogy hiába nem tesz semmi kifejezetten törvényelleneset, Nagy-Britannia és valószínűleg a világ első számú kriminális zsenijenek dolgozni magával von bizonyos implikációkat. - Hagyjuk.
- De hagyjuk ám - ért egyet Seb, aztán int Garethnek, hogy kövesse, és a tetőtér felé indul.
Jim rosszkedvűen ébred. Már előre érzi, ez egy végtelenül sivár, unalmas és értelmetlen nap lesz. Egyszerűen... mintha kifogytak volna a melóból. A telefonja kijelzője szerint december huszonötödike van. Jim utálja ezt a dátumot. Betámolyog a fürdőbe - hiába, legendásan rosszul viseli a reggeleket -, és ráfintorog a tükörképére fogmosás közben. Ma még a szokásos, végtelenségig elnyúlóan alapos reggeli tollászkodási rituáléjához is alig van kedve. Azért persze végigcsinálja, elvégre neki elvei vannak, és aki az ő pozíciójában van, az egyszerűen nem adhatja alább a színvonalat.
Jó egy óra múlva egy műalkotásszámba menő galambszürke vászonnadrágban, piszkosfehér v-nyakú pólóban és egy kék kötött kardigánban kerül elő a gardróbból, és már-már kezdi embernek érezni magát. Csípőre tett kézzel megbámulja magát a tükörben, kacsint, kinyújtja a nyelvét. Ezzel még bizonyára elszórakozna egy darabig, de ekkor megszólal a zsebében a telefon.
"Megbeszélés a társalgóban? Intel. SM"
Jim felvonja a szemöldökét. Friss hírek? Hogyhogy nem ő tud róla először? Vagy Morant is elővette az unalom, és az éjszaka szorgalmi megfigyelésbe kezdett? A bűnözőzseni megrántja a vállát, és a telefont zsebre vágva a földszint felé indul.
A főnök lépteit hallva Seb és Gareth egy emberként vetik be magukat két különböző kanapé mögé, óvakodva, hogy még csak a tekintetük se találkozzon, mert akkor biztos, hogy kirobban belőlük a röhögés. Sebet szerencsére még a könyvszekrény is takarja, így óvatosan ki tud kukucskálni, hogy lássa Jim reakcióját.
Meg kell hagyni, jól is teszi, mert a főnöke nem mindennapi látványt nyújt. Az arcára először meglepetés ül ki (önmagában is szokatlan jelenség), aztán, egy pillanatra, harag (ez már sokkal ismerősebb), és legvégül egy mosoly, amihez hasonlóra Seb sosem gondolta, hogy London legveszélyesebb embere egyáltalán képes lehet. Mániákus, önelégült, kárörvendő, diadalmas vigyor - ezekből a mesterlövész mar többet látott, mint amennyit megszámolhatna. De ez a mostani leplezetlen, hitetlenkedő és kimondhatatlanul szomorú mosoly, ez valami új. Sebastiannak görcsbe rándul a gyomra, talán a bűntudattól, hogy ilyen sebezhető állapotban látja a főnökét; de mégis - szíve szerint örökre ott maradna, a kanapé mögött, és csak bámulná.
A következő pillanatban Gareth előbújik a saját kanapéja mögül egy hangos "Meglepetééés!" felkiáltással, és Seb meg tudná ölni érte. Jim arcáról a másodperc törtrésze alatt tűnik el minden, mindössze némi udvarias kíváncsiságot hagyva maga után (Sebet mindig érdekelte, hogyan csinálja ezt - nem arról van szó, ő is jól uralja a vonásait, de amit Jim művel, az boszorkánysággal határos). Így persze már ő is kénytelen felállni és úgy tenni, mintha nem látott volna semmit.
- Boldog Karácsonyt, Főnök - mondja Gareth vidoran, és Seb kénytelen elismerni a férfi puszta pofátlanságát.
Meglepetésére Jim is hasonló véleményen van, és vigyorogva válaszol.
- Boldog Karácsonyt, Bolton. Szép kis kommandósakció... Gondolom, nem maga az ötletgazda. - A tekintete a mesterlövészre vándorol. - Nem is rossz, Seb. Nem is rossz.
Gareth felkapja a fejét, immár másodjára. Seb. Jim. Mióta szólítják ezek így egymást? Fél évvel ezelőtt Seb még csupa "Hogyne, Uram" és "Igenis, Mr. Moriarty" volt, most meg... Egy darabig gondolataiba merülve, szórakozottan figyeli, amint a bűnözőzseni és a mesterlövész ugratják egymást. A szavakra oda sem figyel, csak Jim alattomosan selymes és Seb rekedtes nevetését hallja, és ekkor hirtelen összeáll neki a kép. Végre észreveszi az ösztönösen védelmező testtartást, amivel a szőke férfi egy jó fejjel alacsonyabb társa fölé hajol; a könnyed, mégis jelentőségteljes mozdulatot, amivel Moriarty Moran vállára teszi a kezét. A cinkos, szavak nélküli egyetértést, amivel a kék és a barna szempár összevillan és néha összekapcsolódik, határozottan tovább, mint az megszokott.
Te jóságos atyaúristen, itt a világvége, gondolja Gareth fejcsóválva; aztán kihasználva, hogy éppen nem irányul rá figyelem, az első emelet felé indul. Amint kiér a két férfi látóteréből, az arcán ördögi vigyor villan fel.
Igazából ez a nap nem is lett olyan pocsék, ismeri el Jim gondolatban. Bolton egy félórára elkérte magát, sürgős, ezidáig elfelejtett teendőre hivatkozva, és ő még csak nem is ordibált vele. Kezd elpuhulni. Ugyan mit tegyen, ha egyszer nem tudja elfojtani ezt a váratlanul rátörő jókedvet, ami gyanítja, hogy legalább részben a puding formájában elfogyasztott szeszesitalmennyiségnek tudható be.
De kit érdekel? Seb a katonaéveiről sztorizgat, egy-egy szaftosabb történet csattanójánál felvillantva ragadozószerű, széles vigyorát; Bolton nyálas karácsonyi dalokat üvöltet a telefonjáról és egy kanalat használva mikrofonnak, popsztár stílusban énekel és táncol a fenyőfa körül. Jim hátradől a kanapén és mélyet sóhajt.
Több ilyen alkalom kellene, amikor elengedheti magát. Bolton mondja is neki eleget, hogy az idegeskedés nem tesz jót az egészségének (bár ezt többnyire akkor teszi, amikor Jim éppen felrobbanni készül az alkalmazottja valamely kiemelkedően pofátlan húzása miatt, ami némi hátsó szándékot sejtet a baráti aggodalom mögött). Csak hát... az ő életstílusa ezt nemigen teszi lehetővé. Jó pár évvel ezelőtt lemondott a normalitás leghalványabb reményéről is, és eddig nem is érzett emiatt megbánást. A normális közhely. A normális unalmas, és ő nem akar unalmas lenni.
Mondjuk ez sem éppen az a teljesen hétköznapi karácsony, vigasztalja magát. A Szent Család esetükben egy sztoikus mesterlövészből, a láthatatlan ember hús-ver változatából és a világ bűnügyi megváltójából áll, akik elbaltázott merényletek és hajszál híján megúszott élet-halál helyzetek felett nosztalgiáznak. Érdekes egy trió.
Így esteledik rájuk. Seb felkapcsolja az égőket a fán, és egy darabig csak üldögélnek a kanapén, bámulva a villogó fényeket. Seb azt latolgatja, vajon mennyi időbe telne megfojtani valakit egy ilyen égősorral, de aztán elveti az ötletet, mert belegondol, milyen egyértelműen azonosítható nyomokat hagyna a delikvens nyakán. Jim azon elmélkedik, hány tíz év alatti ázsiai kisgyerek kell egy ilyen elkészítéséhez, és vajon mi hasznosabbra tudna fordítani ezt a munkaerőt, ha az ő kezében lenne a döntés. Gareth a következőket gondolja: szép ez a fa. Nem mintha nem jutna eszébe semmi értelmesebb, de ami azt illeti, kicsit kezd fáradt lenni, és szívesen hazamenne már.
Eme szándékát bejelentve Moriarty csak int egyet, jelezve, hogy ma estére szabad, tegyen, amit jónak lát; mire Bolton búcsút int a párosnak, és kettesben hagyja őket.
A csend ezzel kezd egy kissé kínossá válni. Jim általában nem találja magát közlendő hiányában, de kivételesen nem jut eszébe semmi értelmes. Seb viszont mintha kifejezetten mondani szeretne valamit, úgyhogy Jim vet rá egy sürgető pillantást.
- Kösz, hogy nem akadtál ki ránk - böki ki a mesterlövész nemi tátogás után.
- Szóra sem érdemes - bólint Jim. - Kösz a... - Nem igazán tudja, mit is akar megköszönni egész pontosan, úgyhogy a végén csak körbeint.
- Szívesen - mosolyodik el Seb, aztán elfojt egy ásítást. - Assz'em aludni kellene, lassan hajnal három - áll fel és pillant az órájára. Jim vállat von.
- Felőlem -, azzal feltápászkodik a kanapéról, és a lépcső felé indul. Seb maga elé engedi, azzal elindulnak felfelé.
Az első emeletre érve mindketten megtorpannak a Jim lakásához vezető ajtó előtt. A bűnözőzseni érzi, hogy talán mondania kellene még valamit, de szokatlan módon fogalma sincs, mi lenne az. A mesterlövész hasonlóan zavartnak tűnik, és néz mindenhová, csak a főnökére nem. Egészen addig, amíg véletlenül fel nem pillant, amikor is az arcán felvillan egy kifejezés, ami már majdnem mosoly, leszámítva persze a lenéző szemforgatást, ami kíséri. Jim puszta kíváncsiságból követi a tekintetét.
- Bolton - nyög fel, az arcát a kezébe temetve, amikor meglátja a fejük felett lógó fagyöngycsokrot. Erre mindketten felnevetnek egy kissé, de különös módon egyikük sem áll arrébb. Jim tanácstalanul hintázik a sarkán, az agya száguldva kutat valami után, amivel megtörhetné a csendet. Seb sokkal inkább izgatottnak tűnik, a keze ökölbe szorul, majd ismét kinyílik, minden izma ugrásra készen feszül. Jó darabig egyikük sem mond semmit.
- Szóval - kezdi végül Jim a torkát köszörülve, aztán tesz egy lépést az ajtó felé, félig már hátat fordítva a mesterlövésznek. - Boldog kará-
Nem igazán számít arra, hogy Seb utánanyúl, és a vállát megragadva visszarántja, a fagyöngy szabályokat eltörlő bűvkörébe. Nem számít arra sem, hogy két izmos kar fonja át, elzárva az összes lehetséges menekülési útvonalat.
Eltelik egy örökkévalóságnak tűnő másodperc, ami alatt a pillantását fogva tartja egy kékesszürke szempár. Ezek után valahol már számít arra, ahogy a keskeny ajkak találkoznak az övével, és nem minden fenntartás nélkül, de viszonozza a csókot.
Igazából nem tart sokáig. Elég rövid pillanat ahhoz, hogy ne tudjon tisztán visszaemlékezni, mit keresnek az ujjai a mesterlövész aranyszőke hajában, vagy hogy miért áll lábujjhegyen, próbálva áthidalni a kettejük közötti magasságkülönbséget. De tényleg. Fogalma sincs a dologról.
- Neked is boldog karácsonyt - mondja végül Seb széles vigyorral, habár kissé levegő után kapkodva. Ezzel sarkon fordul, és otthagyja a döbbent Moriartyt az ajtó előtt.
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
