A Baker Streetre váratlan látogató(k) érkezik további bonyodalmakat és újabb értetlenséget okozva Johnnak...  

 - Szia – mosolygott Sarah Johnra. – Gondoltam meglátogatlak ebédszünetben. Hoztam kaját is – mutatta fel. - Hogy érzed magad?

 - Én öö… jól… épp pihentem – dadogta. Nem igazán tudta, hogy mit csináljon. Sarah csak mosolygott és láthatóan várta, hogy beengedje a lakásba. John hátrapillantott, de nem látta sehol sem Sherlockot. – Gyere csak be – állt félre az ajtóból, mire Sarah bement. John kissé zavartan követte és ismételten csak körbepillantott.

 - Keresel valamit?

 - Mi? Nem, csak… nem találom a távirányítót – mosolygott, ahogy a fejét vakarta.

 - Itt van a kanapén – mutatott rá.

 - Oh, igen… tényleg. Biztos fáradt vagyok még. Ülj csak le nyugodtan.

Sarah helyet foglalt a kanapén és a szatyrot, amiben az ebéd volt, az asztalra tette. Johnnak már elég tapasztalata volt hozzá, hogy sejtse, tetszik Sarahnak. Neki is tetszett, hisz okos, szép nő, csak a lehető legrosszabbkor állított be. Sherlock közben meg a szobájában volt és a fülét az ajtóra tapasztotta, hogy halljon mindent. Most kezdte el igazán megbánni, hogy nem maradt a régi állapotában. Így még a végén Sarah sikeresen elcsábítja.

 - Remélem, szereted a kínait – mondta Sarah, ahogy John még mindig csak állt a nappali közepén.

 - Persze, imádom – mosolygott és leült Sarahhoz, aki közben elővette a két elcsomagolt ételdobozt és az egyiket Johnnak adta. – Hm, jó illata van.

Belekóstolt és hangosan hümmögött, közben Sarahra mosolygott. Sherlock nem bírta és muszáj volt kinéznie a szobából, hogy lássa őket, de így nem ment. Kicsit közelebb lopakodott és így kikukucskálva pont látta őket. Ó, ahogy Sarah folyton a füle mögé tűri a haját és lentről néz fel Johnra… olyan átlátszó. Meg ez a kínai is. John arcát pont nem látta, mert Sarah felé fordult, de jól elbeszélgettek, ahogy épp azt mesélte, hogyan oldotta meg a helyettesítést. Nagyon izgi…

Hirtelen csattanás hallatszódott, ahogy Sherlock a szárnyával levert egy képet a falról. Sarah rögtön felpillantott, de szerencsére Sherlock pont úgy állt meg a falnál, hogy csak a feje lógott ki, meg a keze.

 - Ő kicsoda? – kérdezte meglepetten Sarah. John is felé fordult és egy görcs jelent meg a hasában, azt hitte, hogy látni a szárnyait is, de szerencsére nem.

 - Ő az én…

 - Lakótársa – fejezte be helyette Sherlock. – Bocsánat, nem akartam zavarni. Vissza is megyek – mosolygott rá, majd tolatott inkább, de nem ment be a szobába.

 - Nem is mesélted, hogy van lakótársad – nézett Johnra.

 - Igen, ő… Sherlock. Tegnap… költözött be.

 - Értem. Hát én… igazán nem akartalak zavarni titeket, biztos van jobb dolgotok – mondta, ahogy felállt.

 - Nincsen, úgyhogy maradj csak nyugodtan.

 - Nem, megyek én – mosolygott rá. – Maradt még az enyémből, azt a lakótársadnak ajánlom. Holnap akkor bejössz? – kérdezte és kicsit mintha idegesnek tűnt volna, amit John eléggé furcsállt. Meg azt is, ahogy hirtelen le akart lépni.

 - Igen.

 - Szuper. Akkor, szia – köszönt el és már le is lépett. John csak pislogott utána, hogy milyen gyorsan eltűnt. Sherlock is kiment a nappaliba hozzá, miután hallotta elmenni.

 - Nem értem, mi lelte – motyogta maga elé John.

 - Előfordulhat, hogy a lakótársat úgy értelmezte, hogy köztünk romantikus kapcsolat van és ezen okok miatt költöztünk össze. De csak tippelek az eddigi emberei tapasztalataim alapján.

 - Micsoda? – ugrott fel John szemöldöke. – Sarah azt hiszi, hogy meleg vagyok? De hát nem is! – háborodott fel.

 - Ne nekem magyarázkodj, hanem neki.

 - Menjek utána?

 - Nem a legjobb ötlet.

 - Akkor meg hogy magyarázzam meg? – kérdezte mérgesen. Sherlock már nyitotta volna a száját a válaszért, mikor ismételten kopogtak az ajtón. – Biztos ő az, bújj el! – szólt rá, mire Sherlock megforgatta a szemét, majd elvonult, de mikor ajtót nyitott, enyhén szólva is tátva maradt a szája.

 - Helló, Sherlockot keresem – mosolygott rá a nő egy ravasz mosollyal az arcán, ahogy John reakcióját figyelte, aki tetőtől talpig végigmérte. Sherlock közben hallotta a nevét és előbújt a rejtekéből, majd az ajtóhoz ment. – Á, szia, Sherlock. A védenced, ahogy látom, lefagyott – mutatott rá.

 - Persze, hogy lefagyott, hisz pucér vagy.

 - Igaz, itt már nem szokás sajna – sóhajtott drámaian. – 21. század… amennyire nyitottak, olyan prűdek is az emberek – mondta, majd beengedte magát a lakásba elsétálva mellettük. Johnnak végre sikerült észhez térnie. Nem mindennap kopog be hozzá egy gyönyörű, meztelen nő méghozzá sötétszürke szárnyakkal.

 - Már… bocsánat, de… te ki vagy? – kérdezte még mindig kissé zavartan és a sok bámulás után most inkább próbált nem ránézni.

 - Irene Adler – mutatkozott be, de közben végigjárta a nappalit és néhány dolgon végighúzta az ujját, vagy a kezébe vette és tanulmányozta. John értetlenül nézett Sherlockra, de ő Irene-t tartotta szemmel. Mikor végzett, mosolyogva feléjük fordult. – Talán, ha adna valamit, amit felvehetek, nem kellene ilyen zavarban lennie, Dr. Watson.

 - Tu-tudja, hogy ki vagyok? – kérdezte meglepetten, mire Irene csak jelentőségteljesen felvonta a szemöldökét, amin John csak felsóhajtott. Minek tesz fel hülye kérdéseket? – Hozok egy köntöst… - motyogta és a fürdőbe sietett.

 - Egész szép kis lakás – nézett Sherlockra, aki karba tett kézzel bámulta őt. – Mi az?

 - Hogy kerülsz te ide? 400 évnyi purgatóriumra vagy ítélve és még csak 213-nál jársz.

 - Oh, édes, hogy számolod – vigyorgott rá, ahogy közben a kezébe vett egy nippet. Sherlock nem volt vicces kedvében, úgyhogy ugyanúgy bámult rá rezzenéstelenül, mire Irene nagyot sóhajtott. – Megkeresett a bátyád, meg a kis segítője, valami Andrea, hogy segítsek neked. Azt ígérték, hogy törölnek 150 évet, ha sikerrel járok. Ilyen ajánlatot aligha lehetne visszautasítani.

 - Szóval a bátyám küldött?

 - Igen. Tudod, nem valami vicces hely a purgatórium… ahogy égsz lassan. És még csodálkozol, hogy nincs ruhám? – mutatott végig magán. Közben John tért vissza egy köntössel és kerülve a szemkontakust, átnyújtotta neki. – Ugyan, Dr. Watson, mindketten tudjuk, hogy nem először lát ilyet – mosolygott, de John inkább csak megköszörülte a torkát és elfordult. – Hm, így aligha fogom tudni felvenni – mondta, majd megforgatta a vállát és behunyta a szemét, ahogy koncentrált. Lassacskán a szárnya eltűnt, mintha csak a hátán a bőre alá került volna. Sherlock csak felvont szemöldökkel meglepetten nézte, Irene pedig miután kinyitotta a szemét, a tükörben nézte magát és forgolódott. – Mennyivel jobban festek így!

 - Ezt hogy csináltad? – kérdezte Sherlock. John nem értette, mire gondol, ezért Irene felé fordult és eltátotta a száját, hogy most már nincsenek szárnyai.

 - A bátyád nagyon akarja, hogy segítsek neked – vont vállat, majd felvette a köntöst és leült a kanapéra. – Ne nézzetek már úgy, mint akik sosem láttak fehér embert. És üljetek le, bosszantó, ahogy álltok felettem. – Sherlockék most kivételesen minden ellenállás nélkül leültek, John a foteljába és Sherlock is próbált elhelyezkedni a fotelba és nagyjából sikerült a szárnyát kényelmesen elhelyezni.

 - Miből gondolja a bátyám, hogy te tudsz segíteni?

 - Te is pontosan tudod, hogy egy jó párszor már megszegtem a törvényeket, persze a kiskapuk segítségével, ezért is tartott olyan sokáig a purgatóriumba dugni engem. Gondolom, a bátyád azt hiszi, hogy eme különleges képességemet most itt is kamatoztathatom. Bár fogalmam sincs, honnan kezdhetném, nem vagyok én tanácsadó. – Közben a köntöst simogatta, ami rajta volt. – Nem tetszik az anyaga, selyem jobb lenne.

 - Bocs, máris hozom, ott van a selyempizsamám mellett – szólalt meg gúnyosan John, mire Irene felvont szemöldökkel nézett rá és Sherlock is rápillantott. – Elnézést, csak kicsit feszült vagyok. Itt ül a lakásomban az őrangyalom meg egy másik angyal, aki a semmiből eltüntette a szárnyait és kezdek a kiakadás szélén lenni – fakadt ki, majd a végére vett egy nagy levegőt.

 - Nyugalom, John. Tegezhetjük egymást, ha már én leszek a nagy krízismegoldó? – kérdezte, mire John csak bólintott egyet. – Oké, te is hívhatsz Irene-nak. Embernek még sosem ajánlottam fel, úgyhogy érezd magad megtisztelve. Szóval… meséljétek csak el nekem, hogy is volt ez az idézés és mi csúszott félre.

Jim Moriarty imádta nézni a kínzásokat, szerette is kiadni ezt büntetésnek egy-egy Sötétség angyalnak, ha nem úgy csinál valamit, ahogy ő elvárja. Most épp gonosz és önelégült mosollyal az arcán figyelte, ahogy egyik emberéből apró darabkákat váj ki a körmükkel két angyal. Az ordítása és a könyörgése visszhangzott, ami csak zene volt Jim füleinek. Vágyott már egy kis eleven húsra is, amit megkóstolhat, de ha enne, akkor sem ebből a mihasznából.

Hirtelen Sebastian jelent meg és megköszörülte a torkát, ahogy megállt azok mellett, akik kínoztak. Jim már ismerte ezt az arckifejezést, úgyhogy fájdalmasan felsóhajtott.

 - Elég volt egyelőre ennyi, gyertek vissza egy óra múlva, még nem untam meg az előadást – parancsolta, közben legyintett a kezével, hogy menjenek ki. – Látom, híreid vannak.

 - Rea jelentette, hogy valami igen különös dolgot észlelt előző este Sherlock védencének a lakhelyénél. Azt mondta, hogy szinte biztos, hogy szeánszot hajtottak végre.

 - Ó, igazán? – kérdezte, ahogy nem figyelt rá, hanem elővette a dugi nyalánkságát, a bagolyszemet. Már nagyon megkívánt valami édességet. Végignyalt rajta, majd egyben bekapta és le is nyelte.

 - Igen, bár… nem úgy tűnsz, mint aki meg van lepve – vonta össze a szemöldökét Seb.

 - Hát nem ismersz engem, kedvesem? – vigyorgott rá, ahogy megnyalta az ujját, mert maszatos lett a szem után.

 - Szóval tudod. Akkor gondolom, van valami terved is, igazam van?

 - Mindig van tervem. Hisz anélkül aligha lehetne uralkodni – mondta, ahogy még mindig Sebre vigyorgott, aki viszonozta a mosolygást. – Csatlakozol a műsornézéshez? Igazán szórakoztató.

 - Ki nem hagynám. – Jim csettintett és hozatott széket Sebnek a trón mellé, majd egy újabb csettintés után visszahozták az előző angyalt és tovább folytatódott a kínzása, míg éppen annyi hús és izom maradt rajta, amivel még túlélte. Mi értelme lenne véglegesen megölni, ha a regeneráció után, ismét élvezheti a kínzást?

 - Érdekes – hümmögött Irene, ahogy hátradőlt a kanapén és az elmondottakon merengett. – Mondjuk eszembe jutott egy gondolat – mondta, mire Sherlockék érdeklődve figyeltek rá. – Már történtek angyalidézések a múltban, nem is egy. Biztos vagyok benne, hogy volt olyan eset, mikor az őrangyal megpróbált a körön belülre lépni és hozzáérni a védencéhez, mégsem hallottunk még ilyen történetet, mint a tied – nézett Sherlockra.

 - Úgy gondolod, hogy még valami hozzájárult az eseményekhez? – kérdezte John.

 - Nem tartanám kizártnak. Lehetett még egy harmadik, egyelőre ismeretlen dolog, ami miatt ez történt.

 - Hm, ez kezd egyre izgalmasabb lenni – gondolkodott el Sherlock, majd felpattant és keresgélni kezdett a nappaliban. – Az a könyv… valaki olyannak kellett írnia, aki ismeri a világunkat… vagy egy angyalt – mondta, ahogy körbejárta a nappalit, közben a szárnyával sikerült egy-két dolgot levernie. John már felháborodott volna, de inkább befogta. Elvégre ez fontosabb volt. – Hova tűnt az a könyv? John, te tetted el? – nézett rá.

 - Nem. Tegnap óta hozzá se nyúltam – állt fel és ő is keresgélni kezdett. Irene csak követte őket a szemével.

 - Szóval még egy könyv is lenne, ami a segítségünkre válhatna, erre elnyelte a föld. Hát nem csodálatosan meglepő fordulat? – kérdezte gúnyosan Irene, ahogy a körmét nézte.  

 - Hol van már? – emelte meg a hangját bosszúsan Sherlock, ahogy félredobta az egyik párnát a kanapéról. – Lily Smith volt a szerző, arra emlékszem, de az biztos, hogy írói álnév. Ha már nincs meg a könyv, ezen a nyomon elindulhatunk.

 - De hát meg kell lennie, itt volt! – mondta John, ahogy tovább keresett, de Sherlock valahogy úgy érezte, hogy az a könyv már nem lesz meg. Bár fogalma sem volt, hogy hova tűnhetett el, de ha az ő világát nézte, akkor annyira nem is lepődött meg.

Irene továbbra sem mozdult, csak őket figyelte, ahogy keresgélnek, pontosabban már csak John vette a fáradtságot, hogy áttúrja az egész nappalit, majd a szobákban is körülnézett. Sherlock nagyot sóhajtva leült a kanapéra, majd Irene-ra pillantott.

 - Nem úgy tűnsz, mint aki meg van lepve.

 - Ugyan, kérlek… sejtettem, hogy nem lesz ilyen egyszerű, hogy egy „varázskönyvvel” megoldjunk minden problémát.

 - Akkor mit javasolsz?

 - Nagyon egyszerű. Kitaláljuk, hogy fordítsuk vissza az állapotodat. 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.