Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

Nem is igazán szeretnék elárulni sokat, hogy miről is szól ez a történet. Legyen annyi elég, hogy Sherlockról és Johnról és hogy dráma/angst, úgyhogy így kezdj neki. Talán egy-két papírzsepire is szükséged lehet. 

 

 

John nehéz szívvel lépett be a Baker Streeti lakásba. Összetört volt, de azért tartotta magát. Viszont nem kellett Sherlock Holmesnak lennie az embernek, hogy láthassa az arckifejezéséről, hogy valami baj van. Tudta ő is, de úgy érezte, most szüksége van egy barátra és hova máshova mehetett volna.

 - Sherlock? – szólította meg barátját és mintha matatást hallott volna a konyha felől, ezért odament.

Az asztal tele volt rakodva a kísérleti felszerelésével, Sherlock pedig csak állt felette, láthatóan elgondolkodott. Az átlátszó védőszemüvegét viselte és csak nézte a felszerelést, de nem nyúlt hozzá. John megköszörülte a torkát, mire Sherlock felkapta a fejét.

 - Mióta vagy itt? – kérdezte rögtön mindenféle köszönés nélkül.

 - 5 másodperce körülbelül. Mit csinálsz?

 - Egy kísérletet próbálnék, de… - Megállt a mondatban, ahogy alaposabban végignézett Johnon. – Mi történt?

John számított a kérdésre, hisz tudta, hogy rögtön észre fogja venni rajta. Leült a székre, egyszerűen fáradtnak és szomorúnak érezte magát.

 - Mary elvetélt… - motyogta halkan.

 - Terhes volt? – kérdezte meg hirtelen, mire John meglepetten felkapta a fejét.

 - Persze, hogy az volt! – mondta idegesebben. Persze nem várt pátyolgatást tőle, az nem az ő stílusa, de arra azért nem számított, hogy még a terhességre se emlékezne.

 - Oh…Hm, biztos kitöröltem. – Megvonta a vállát és ismét a kísérleteit nézte. John alig hitte el, talán ez még rosszabbul esett neki, mint bármi, amit Sherlock eddig mondott vagy tett. Így is egy nyomorult napon volt túl, és az hogy a legjobb barátja ebben a fájdalmas pillanatban is így viselkedjen vele, már több volt a soknál.

 - Tudod mit? Akkor én meg kitöröllek téged! – állt fel.

 - Te meg miről beszélsz? – nézett rá megint.

 - Az, hogy nem hittem volna, hogy ennyire érzéketlen lennél még ilyenkor is! – Sherlock csak értetlenül bámult rá, mintha nem tudná pontosan, hogy miről van szó. Nem volt szüksége most erre, úgyhogy egy szó nélkül, csalódottan ott hagyta a barátját, akitől talán egy szónyi vigaszt várt, nem pedig ezt.

 

Ilyen sokáig talán még sosem neheztelt Sherlockra. Egy hónap is eltelt, közben Maryvel próbálták feldolgozni a gyermekük hirtelen halálát, mikor már mindketten úgy várták az eljövetelét. Mary kicsit nehezebben viselte, John látta rajta, de már csak miatta is próbált erősnek maradni. De az, hogy nem beszélt Sherlockkal, csak még nehezebbé tette a dolgokat. Összesen kétszer hívta csak fel az egy hónap alatt, de mind a kétszer hagyta csörögni. Talán ő is belátta, hogy szüksége van egy kis időre. Egy hónap elteltével viszont már nem bírta tovább a köztük lévő szótlanságot és felkereste.

Vett egy nagy levegőt és bekopogott a lakás ajtaján. Furcsa érzés töltötte el, hisz régebben csak egyszerűen belépett az ajtón. De most nem érezte helyesnek, még ha meg is van még a kulcsa. Kellett még kétszer kopognia, mire Sherlock ajtót nyitott.

 - Oh… szia – köszönt. John kissé meglepetten nézett rá. A pizsamáját és köntösét viselte, de volt egy olyan sejtése, hogy egytől több napja hordja már. Az álla már borostásodott, amit még sosem látott tőle és a szemei beesettek voltak minden bizonnyal az alváshiány miatt.

 - Szia… - szólalt meg. – Veled meg mi történt?

 - Mire gondolsz? – kérdezte, ahogy beljebb ment a lakásba és végigfeküdt a kanapén.

 - Hát… nem festesz túl jól… - Körülnézett a lakásban, valószínűleg csak Mrs. Hudson takarításmániájának köszönhető, hogy nem néz ki a lakás egy disznóólnak, pedig már így is kezdett ahhoz hasonlítani.

 - Ah… nincs semmi ügy, ami érdekes lenne. Nem tudom, hova tűnhettek az igazi jó bűnözők. A pitiáner dolgokkal pedig nem foglalkozom. Pedig Lestrade folyton ostromol. Mrs. Hudsonnek meg már egy órája szóltam, hogy hozzon teát.

 - Ott van! – mutatott az asztal felé, ahol ott hevert egy érintetlen csésze tele teával. Sherlock is odanézett.

 - Hm… észre se vettem. – Felállt és a teához ment, de elfintorodott. – Hideg – mondta, majd körülnézett és megállt egy pillanatra, majd a konyha felé ment és berakta a mikróba egy kicsit.

John kissé feszülten állt ott, ahogy zsebre dugta a kezeit. Nem tudta, hogy mit is mondhatna, reménykedett, hogy talán Sherlock hozza fel a témát. Amilyen érzéketlen, mintha csak elfelejtkezett volna az egészről. Viszont a lakás és Sherlock is rosszul festett és már most mardosta a bűntudat, hogy talán miatta.

Sherlock közben visszaért a teájával és leült a kanapéra.

 - Nem ülsz le?

 - Ja, de… - motyogta John, ahogy a foteljában helyet foglalt. – Szóval… hogy vagy?

 - Várom, hogy legyen valami érdekes ügy, de csak ilyen pitiáner ügyek vannak. Pedig Lestrade folyton ostromol…

 - Igen, tudom, az előbb mondtad.

 - Tényleg? – kérdezte meglepve.

 - Nézd, Sherlock azért jöttem, hogy a múltkorit megbeszéljük.

 - A múltkorit? – kérdezte és láthatóan elgondolkodott. – Oh… nem is értettem, hogy miért tűntél el úgy. Pedig volt egy ügy, aminél segíthettél volna.

John vett egy nagy levegőt. Ezek szerint még csak nem is hiányolta? Csak ha egy ügyről volt szó? Ez rosszabbul esett neki, mint ahogy kimutatta. De már megszokhatta volna, hogy a barátja egészen máshogy működik. Bár most a megszokottnál is másabban.

 - Sherlock… nem tetszik az állapotod. Alszol rendesen?

 - Alvás – legyintett. – Az az egyszerű embereknek való.

 - És az ügyek? Egy sem volt érdekes számodra?

 - Nem, de azért ez ennyire nem meglepő dolog. Hihetetlenül unalmasak tudnak lenni, hisz te is tudod. – John felsóhajtott.

 - Igen, de ez más… Azt hiszem, depressziós vagy. Te hogy látod?

 - Depresszió? Miért kell felcímkézni rögtön a dolgot, csak mert nem úgy viselkedem, mint mások?

 - Így sosem viselkedtél – mondta, ahogy felállt. – Zuhanyozz le és öltözz fel. Elviszlek egy orvos ismerősömhöz.

Sherlock nagyot sóhajtott.

 - Már megint túldramatizálod a dolgot.

 - Nem dramatizálok túl semmit. Lehet, hogy egy idióta bunkó vagy néha, de attól még a barátom. Nyomás öltözni! – mondta nyomatékosabban. Sherlock megforgatta a szemét, de végül felállt és a szobájába ment. Ilyenkor John inkább érezte úgy, mintha ő az apa lenne, Sherlock pedig egy neveletlen tinédzserfiú. De legalább hallgatott rá, már ettől megnyugodott kicsit.

John türelmesen várt a régi foteljában ülve, míg Sherlock elkészül. A hüvelykujjával végigsimított a karfán és egy apró félmosoly jelent meg az arcán, ahogy eszébe jutottak az emlékek, mikor itt lakott. Végignézve a helyen viszont tűnt lassan egy háborús övezetnek, mint egy élhető lakásnak. Talán majd Mrs. Hudsonnel is fog beszélni, hogy nézzen Sherlockra még jobban. Nem kellett volna egy hónapig távol lennie tőle, de haragudott és Marynek is szüksége volt, vagyis még mindig van rá.

 - Mehetünk – szólalt meg Sherlock, mire John felállt.

 - A felső gombod… rosszul gomboltad be – mondta John, mire Sherlock lenézett az ingére. Gyorsan megigazította, majd elindultak.

 

John miután bekísérte Sherlockot az orvos barátjához, aki nem csak remek sebész, de pszichológiát is tanult, leült az ajtónál lévő székbe és csak várt és várt. Már majdnem egy óra telt el, hogy Sherlock odabent volt. Nem tudta elképzelni, hogy mégis miről beszélhetnek ennyit. Hisz Sherlock nem éppen az a lelkizős fajta. Kezdett egyre jobban izgulni, hogy mégis mi folyhat odabent, mikor hirtelen kinyílt az ajtó és John rögtön felállt.

 - Gyere be, kérlek – mondta a barátja, mire John egy szó nélkül belépett a szobába. Sherlock a fotelban ült, nem nézett rá, inkább mintha a lábait bámulta volna. A barátja felé fordult, akinek nem tetszett az arckifejezése.

 - Baj van? – kérdezte összevont szemöldökkel.

 - Beszélgettünk Sherlockkal, ami alapján kialakult egy gyanúm, így egy rövid vizsgálatot hajtottam végre rajta, és úgy hiszem a feltételezésem helyes.

 - Milyen feltételezés? – kérdezte, ahogy Sherlockra pillantott, majd vissza rá.

 - Alzheimer-kóros vagyok – szólalt meg Sherlock, mire John felé kapta a fejét. Meglepett arckifejezéssel fordult az orvos felé, várta, hogy ellentmondjon, de nem szólalt meg.

 - Az hogy lehet? Hisz általában idős korban alakul ki…

 - Igen, de létezik egy korai Alzheimer-kór is, amely már 30 éves kor felett kialakulhat. Egy ütés a fejre pedig csak elősegítheti az ilyen folyamatot.

 - Nem értem. Milyen ütés? – kérdezte. Még mindig döbbenet alatt állt.

 - Öt éve történt. Olyan erősen fejbe vertek, hogy elájultam. De akkor az orvosok azt mondták, hogy nem történt baj az agyamban – mondta Sherlock.

 - Akkor még nem tudhatták előre, nyilván egy hosszabb folyamat része lett. Már felhívtam egy ismerősömet, akinek ez a szakterülete. Ő bővebb felvilágosítást ad majd nektek.

 - Öhm… köszi… - motyogta John. Nem tudta, hogy mit is válaszolhatna erre.

Hazafele a taxiban mindketten szokatlanul csendben ültek és kifelé bámultak az ablakon. Bár alig láttak ki, ahogy a sűrű esőcseppek végigfolytak az ablakon. John még mindig döbbenet alatt állt. Nem akarta elhinni, hogy ez megtörténik, és nem csak álmodja. A barátja felé fordult. Úgy érezte, hogy mondania kell valamit.

 - Nem vagy egyedül ezzel – szólalt meg. Sherlock nagyot sóhajtott, de nem nézett felé.

 - Nem kell csak azért ápolgatnod, mert a barátom vagy.

 - Pontosan azért kell, mert az vagy.

Erre már Sherlock nem válaszolt semmit és John se tudott mást hozzáfűzni. Mindketten némák maradtak ezután.

 

Pár nap múlva tudtak találkozni azzal az orvossal, aki csak megerősíteni tudta az eddigieket. Pedig John reménykedett legbelül, hogy talán mégsem így van. Elmagyarázta nekik, hogy mi történt az agyában és mi fog ezután történni. Arról is informálta őket, hogy mit tehetnek most ezután. Mindketten csendben hallgatták végig. Sherlock egyszer sem szólt közbe, John pedig ebből tudta, hogy őt is megviselte a hír.

Beszerezték a gyógyszert, amit felírt és minden olyan dolgot, amelyre szükségük van. De mindketten tudták, hogy megállítani nem tudják, esetleg lelassítani. John pedig még sosem érezte magát ennyire tehetetlennek, mint orvos, és mint barát.

 

Nem beszéltek róla, pedig tudta, hogy kellene. Párszor próbált belekezdeni, de Sherlock folyton elterelte a témát. Közben pedig csak telt az idő és Sherlock állapota rosszabbodott.

John mindennap meglátogatta és mindig vitt neki friss zöldséget és gyümölcsöt, amit bele is diktált állandóan. Kopogás nélkül lépett be a lakásba. Sherlock az asztalnál ült maga előtt a laptoppal és csak tartotta a kezét a levegőben a billentyűzet felett.

 - Szia – köszönt neki, mert láthatóan nem vette észre, hogy ott van. Sherlock nem válaszolt, csak ugyanolyan mozdulatlan állapotban ült. - Mit csinálsz? – kérdezte, ahogy lerakta a szatyrokat a kezéből, majd megállt felette. A számítógép a jelszavat kérte, amivel beléphet. John nem mondott semmit, tudta, hogy mi történik. – Segítsek?

 - Nem kell – szólalt meg végre, ahogy folyamatosan a képernyőt bámulta és láthatóan keresgélt az agyában, hogy mi lehet a jelszó.

 - Szerintem tudom a jelszavad, ha gondolod…

 - Mondom, hogy nem kell segítség! – emelte meg a hangját dühösen. John kissé meglepődött, de nem mondott semmit. Csak biccentett egyet, majd nekiállt elpakolni a gyümölcsöket és zöldségeket.

A konyhába menve elpakolta a poharat a mikrohullámú sütőből és a mosatlant a hűtőből. Felsóhajtott, ahogy megpillantotta a kukában a tányérját. Szó nélkül rendet tett, majd összedobott neki egy könnyű ebédet. Kilesett a konyhaajtónál. Sherlock még mindig ugyanúgy ült. Miután kész lett vele, kiment hozzá. Pont akkor mozdult meg Sherlock, hogy bepötyögjön valamit.

 - Sikerült! – mosolygott örömtelien. Utoljára akkor látott rajta ilyen boldogságot, mikor hármasgyilkossághoz hívták ki. Most pedig annak örül így, hogy eszébe jutott a jelszava. John gyomra összeszorult. Igazán csak most kezdett el félni, hogy el fogja veszíteni a barátját.

 

Hiába sikerült az első alkalommal, a többinél már nem járt ilyen sikerrel. Nem jutott eszébe, hogy mi a jelszava, amitől csak még idegesebb lett. John félt, hogy csak az egészségére megy, így levetette a jelszavat. Az első két alkalommal még leszólta Johnt, utána pedig egy szó nélkül nyitotta fel a laptopját. Nem tudta eldönteni, hogy beletörődött vagy pedig egyszerűen elfelejtette, hogy valaha is volt jelszava. Nem merte megkérdezni, félt, hogy mi lenne a válasz rá.

Az egyik alkalommal, mikor John épp főzött és Sherlock a tévé előtt ült, kopogást hallottak. John kinyitotta az ajtót és meglepetésére Mycroft állt előtte. Aki még csak most jelent meg először azóta, hogy Sherlockról kiderült, hogy beteg. Bár nem mondták neki, nyilvánvalóan tudott a dologról.

 - Csak nem méltóztattál meglátogatni az öcsédet? – kérdezte gúnyos hangnemben.

 - De igen. Bemehetek? – John felvonta a szemöldökét. Ez nem a megszokott hangsúly volt Mycroft. Itt most nem a Brit kormány állt előtte, hanem Mycroft Holmes, aki aggódott az öccséért. És ehhez nem kellett zseninek lennie. Így már nem volt szíve továbbra is beszólogatni, úgyhogy félreállt.

 - Ki az? – kérdezte Sherlock, ahogy felállt és Mycroftra nézett. Egy pillanatra látszódott a zavarodottság az arcán, ahogy Johnra nézett. Szinte látszódott az arckifejezésen az „ő kicsoda?” kérdés. De végül pár másodperc múlva mintha megvilágosodott volna. – Mycroft.

 - Igen, én vagyok. Hogy vagy? – kérdezte meg a legalapvetőbb kérdést, de John ezen is meglepődött. Soha nem hallotta volna, hogy érdeklődött volna Sherlock hogyanléte felől. Bár ez egy merőben más helyzet volt.

 - Jól – válaszolt tömören, ahogy visszaült a kanapéra. – Sikerült már elintézni azt az ügyet a kanadai hamisítóval? – Mycroft felvonta a szemöldökét és futólag Johnra pillantott.

 - Azt már két éve lezártuk. – Sherlock felnézett rá, elgondolkodott a dolgon.

 - Igaz… - mondta, de mindketten sejtették, hogy csak mondott rá valamit, nem jutott eszébe a dolog.

 - Beszélhetnénk kicsit? – fordult John felé, aki biccentett, majd bementek Sherlock szobájába, ott nem hallhatja őket. – Mi a terved?

 - Hogy értve?

 - Ide fogsz járni minden egyes nap és ápolgatod? Te is tudod, hogy ez hosszútávon nem lesz megoldható. Neked van családod és munkád, Sherlockhoz pedig nemsokára állandó felügyelet kellesz.

 - Inkább bökd ki, hogy mire akarsz célozgatni.

 - Talán jobb lenne, ha szakértő kezek között lehetne. Van egy nagyon jó intézet, ahol…

 - Nem – szakította félbe John. – Nem fogod elvinni az öcsédet idegenek közé. Az semmiben sem fog segíteni neki!

 - Miért, ez segít neki? – mutatott körbe. – Nem tudsz vele lenni egész nap. Mi van, ha az éjszaka közepén történik vele valami?

 - Te akkor miért nem vagy itt, hm? Idejössz több hét után és megpróbálod az öcséd és az én életemet irányítani? Mi nem vagyunk az embereid, akiket dróton rángathatsz! Sherlock itt marad és én vigyázok rá. Ez az utolsó szavam! – jelentette ki határozottan. John egy ideig szemezett vele, de ő nem tágított. Ettől a véleményétől senki nem fogja tudni eltántorítani. Ezt Mycroft is tudta, úgyhogy felsóhajtott.

 - Jó, legyen, ahogy te akarod. Talán még most ezt gondolod, de ha megváltozna, csak szólj nekem. A legjobb emberekre bíznám.

 - Oké. Most már töltenél értékelhető időt az öcséddel?

 - Persze…

Visszamentek Sherlockhoz, aki ugyanúgy bámulta a tévét. Felnézett rájuk és ismét látták az arcán egy pillanatra a zavarodottságot.

 - Mycroft? Hát te mit keresel itt? – kérdezte, mire Johnnal összenéztek. – A kanadai hamisító miatt jöttél?

 

John egyik nap úgy döntött, hogy kiviszi Sherlockot az utcára egy kicsit sétálni, úgyis szépen sütött a nap. Nagy nehezen meggyőzte és fel is öltöztek. Nem szólt rá, hogy felemás zoknit vett fel, csak ki akarta vinni kicsit a levegőre. Csendben sétáltak egymás mellett, Sherlock pedig folyamatosan nézelődött. Nem mentek túl sokáig, de Sherlock hirtelen megtorpant.

 - Hol vagyunk?

 - Itt vagyunk Angelo étterménél – mutatott szembe. Sherlock értetlenül nézett rá. – Tudod, Angelo. Itt ettünk először együtt, mikor épp a taxis gyilkost próbáltuk elcsípni. Angelo odaadta nekünk a legjobb asztalt, ahol kiláthattunk – mosolygott rá, ahogy eszébe jutott az emlék. Olyan távolinak tűnt az egész.

 - Oh… Angelo. Igaz – mondta, mire John felsóhajtott. Megint hazudott, de nem szólt rá semmit. Talán ha meglátja, jobban eszébe fog jutni. Angelot felhívta előzőleg, hogy röviden tájékoztassa a dolgokról. Nem akarta, hogy Sherlock előtt értetlenkedjen.

Mikor bementek, Angelo mosollyal fogadta őket. Sherlock még így sem ismerte fel és úgy nézett körül az étteremben, mintha még sosem járt volna ott. John megszorította a vállát.

 - Együnk valamit – mondta, majd Angelora pillantott és megrázta kicsit a fejét, hogy most inkább hagyják. Leültek ahhoz az asztalhoz, ahova legelőször is. De Sherlock még mindig zavartnak tűnt.

Angelo egy szó nélkül hozott ki nekik spagettit. Ott állt egy kicsit, várta, hogy Sherlock ráismerjen, de semmi nem történt, végül úgy döntött, hogy inkább magukra hagyja őket. Sherlock lenézett a spagettire, majd az evőeszközökre és nem mozdult. John látta rajta, hogy elgondolkodik.

 - Baj van?

 - Nem, nincs semmi. Egyél – mondta, ahogy még mindig lefelé nézett. Tudta, hogy nem igaz, de megfogta a villáját és enni kezdett. Sherlock már nyúlni akart a késért, de ahogy látta, hogy John a villát fogta meg, ő is azt tette és elkezdett enni. John úgy csinált, mintha nem látta volna. Mindig úgy csinált, de sajnos mindenről tudomása volt.

 

Kopogásra lettek figyelmesek, ahogy John épp pakolászott a lakásban. Sherlock a fürdőben volt, így John nyitott ajtót. Lestrade állt előtte kezében egy mappával.

 - Nem túl jó ötlet – szólalt meg rögtön John.

 - Tudom, de az előző két ügynél is tudott olyat mondani, ami hasznos volt.

 - Igen, és rögtön utána el is felejtette. Mikor olvasta az újságban, még mutatta is nekem, hogy a rendőrök kivételesen nélküle is boldogulnak.

 - Már ennyire rossz?

 - Igen… - motyogta, de azért beengedte. – Először csak beszélgess vele, de ne hozd fel rögtön az ügyet. És ne várj tőle csodát!

 - Jó, tudom.

Leültek a kanapéra és várták, hogy Sherlock végezzen. Pár perc múlva ki is jött és megtorpant, ahogy meglátta Lestrade-ot. John nem akart neki segíteni, hátha magától is eszébe jut. Lestrade sem szólalt meg, egyszer sem tette meg. Talán várt a csodára. Bár néha egészen hamar sikerült összeraknia a dolgokat.

 - Szia, L… - Megakadt és elgondolkodott. – L… - Nem tudta kimondani a nevét, nem jutott eszébe.

 - Szia, Sherlock – állt fel Lestrade, nem is törődve az előző dologgal. – Hogy érzed magad?

 - Jól – mondta, ahogy leült. Lestrade is helyet foglalt és pár pillanatig egyikük sem mondott semmit.

 - Milyen John főztje? – kérdezte mosolyogva, kicsit könnyed témára térve.

 - Fogyasztható.

 - Azért egyszer sem panaszkodtál. Annyira rossz nem lehet! – mosolygott John.

 - Elmegy. A tegnapi sajtos tészta egész finom volt – vonta meg a vállát. John arcáról lekonyult a mosoly és elfordította a fejét, hogy Sherlock ne lássa rajta. Sajtos tésztát még az előző hónapban csinált neki. – Azt nekem hoztad? – mutatott a mappára.

 - Ja, igen – adta oda neki. – Gondoltam, hátha tudnál mondani egy-két értékes információt.

Sherlock kinyitotta a mappát és szó nélkül nézegette a képeket és a rendőri jelentést. Mindketten türelmesen várták, amíg végez vele.

 - Azt hiszem, hogy a… a… szóval ez a… - Felsóhajtott, ahogy nem jutott eszébe a szó.

 - Csak nyugodtan, gondolkodj rajta. Ráérünk – mondta Lestrade. Sherlock csak nézte a kezét, amit folyamatosan ökölbe szorított. Látta rajta John, hogy nagyon szeretné mondani, de egyszerűen nem jut eszébe. De nem akart neki segíteni, azzal mindig csak felbosszantotta.

 - A… gyilkosság. A gyilkosság szerintem itt történt – mondta, ahogy rámutatott az egyik fényképre. – És… azt hiszem… - A tollért nyúlt, hogy beleírjon, de megállt felette a keze. Pár hosszú másodpercig csak így ült, majd inkább félretette. – Ez segített valamit? – nézett fel Lestrade-ra. Nem is tudta hirtelen, hogy mit reagáljon. Sherlock megmondta hol a gyilkosság… amit ők már ezer éve tudtak.

 - Persze – mosolygott rá. – Erre nem is gondoltunk.

 - Gondoltam – mondta elégedetten, ahogy hátradőlt. Sherlock már azt se tudta lededukálni, hogy Lestrade hazudik, pedig ez még Johnnak is egyértelmű volt. Lestrade-dal összenéztek. Egyre gondoltak mindketten és mindkettejük gyomra összeszorult egy kicsit. Zavarban volt, nem tudta, hogy mit tehetne most, ezért felállt.

 - Köszi a segítséget. Majd még szólok, hogy ha kell valami.

 - Oké.

John kikísérte Lestrade-ot, és megálltak egy kicsit a ház előtt.

 - El fogja felejteni, hogy jártam itt, igaz?

 - Valószínű – sóhajtott fel.

 - Hogy bírod ezt? Mármint…

 - Nehezen – vallta be John végre hangosan is. – És minden egyes nap nehezebb, de… tartom magam.

 - Ha beszélgetni szeretnél… hozzám bármikor fordulhatsz.

 - Köszönöm – mosolygott rá halványan, majd elköszöntek egymástól és John visszament a lakásba. Sherlock azt hitte, hogy csak a boltba ugrott le. John meghagyta ebben a gondolatban.

 

 - John! – kiabált neki Sherlock a szobából. John rögtön felpattant és már szinte rohant is be a szobába.

 - Mi az? Baj van? – kérdezte rögtön aggodalmasan. Az ingjével vacakolt, már rajta volt, de nem gombolta be, csak fogta és próbálta összetenni, de egyszerűen nem tudta begombolni.

 - Nem tudom… nem…

 - Majd én – mondta, ahogy odament hozzá.

 - Nem kell… – morogta és tovább próbálkozott.

 - Ne makacskodj. – Gyengéden eltolta a kezét, majd elkezdte begombolni az ingét. Sherlock nem tiltakozott, csak némán tűrte és nézte Johnt.

 - Köszönöm – szólalt meg, mire John felnézett rá pont, ahogy végzett az utolsó gombbal is.

 - Mit?

 - Hát hogy… törődsz velem. – John halványan elmosolyodott és megigazította a gallérját.

 - Nem kell megköszönnöd. A legjobb barátom vagy.

 - Nem minden legjobb barát tenné meg ezt – nézett rá, és John is őt nézte. Látta rajta, hogy most egy kifejezetten tiszta pillanatában van. Mostanában már ezek a ritkábbak.  

 - De én nem vagyok olyan, mint a többi legjobb barát.

 - Nem, tényleg nem – mondta és elmosolyodott szomorkásan. – De talán jobb lenne, ha hazamennél M… M… - Nagyot sóhajtott, ahogy nem jutott eszébe a neve. – A feleségedhez.

 - Már nincs miért. Maryvel két hónapja elváltunk. – Sherlock meglepetten felvonta a szemöldökét.

 - Két hónapja? Miért nem… - Megakadt, ahogy leesett neki. Már mondta neki. John nem reagált erre, csak leült az ágy szélére. – Miattam?

 - Talán az is közrejátszott. A baba elvesztése után már nem volt ugyanolyan a kapcsolatunk… és szerinte veled többet törődöm, mint vele bármikor. De nem vagyunk haragban, szoktunk beszélni és téged is meg szokott látogatni.

 - Igen? – kérdezte meglepetten. – Mikor volt itt utoljára?

 - Tegnap előtt. Hozott neked levest is. – Sherlock összevonta a szemöldökét. John látta rajta, hogy nem emlékszik rá, de már nem is nagyon szokott az ilyesmin meglepődni. Mondhatni hozzászokott, még ha nehéz is.

 - Hol laksz? – nézett rá.

 - Hát itt. A régi szobámban – mutatott fel. Sherlockot ez a hír is meglepte, de próbálta nem kimutatni, John viszont már jobban ismerte lassan, mint a saját tenyerét. De sosem szólta meg az ilyeneket. Beállt pár pillanatnyi némaság közéjük.

 - John… miért én? – kérdezte halkan, ahogy ránézett. John látta a szemeiben a könnyeket, amitől összeszorult a gyomra.

 - A rossz dolgok mindig a jó emberekkel történnek. Úgy tűnik tényleg igaz – mondta. Nem tudta, mit válaszolhatna erre igazán. Hisz őt is ugyanúgy bántotta a dolog, ahogy látta, a barátja szépen lassan eltűnik. Az ember, akiről ódákat tudott volna zengeni, akinek a zsenialitását mindig is csodálta, egyszer csak megszűnik majd létezni. El sem tudta képzelni Sherlock mit érezhetett, mikor úgy igazán belegondolt a helyzetébe. De John csak annyit tudott tenni, hogy megfogta a kezét és erősen megszorította.

 - Ezzel nem elégszem meg. Ez nem magyaráz meg semmit, főleg hogy még jó ember se voltam.

 - Ne mondj ilyet. Jó ember voltál, és most is az vagy.

 - Akkor inkább lettem volna rossz… talán akkor nem történik ez – motyogta.

 - Én örülök, hogy jó vagy – mosolygott rá halványan, amit Sherlock szomorkásan viszonzott.

 - John… ha már eljutok oda… hogy rád se emlékezek, tegyél meg egy szívességet.

 - Mit?

 - Hagyj magamra. Csak magadat fogod kínozni, én pedig úgysem fogok rólad tudni. Éld az életed és ne velem foglalkozz – mondta. Valószínűleg ezek a szavak a legönzetlenebb dolgok, amelyeket valaha kiejtett a száján. John gyomra ismételten összeszorult.

 - Ne beszéljünk inkább erről – állt fel.

 - John… ígérd meg. Kérlek – nézett rá könyörgő szemekkel. John felsóhajtott, ahogy a kilincsre simította a kezét.

 - Jó, legyen – mondta és kinyitotta az ajtót.

 - John?

 - Igen? – nézett rá, mielőtt kiment volna.

 - Hányszor estünk át ezen a beszélgetésen eddig?

 - Kétszer – mondta és összenéztek egy pillanatra. Mindketten tudták, hogy ez akár az utolsó beszélgetésük is lehet, amíg Sherlocknak még tiszta az elméje. De John azt is tudta, hogy hiába mondana bármit neki, amit eddig nem, úgyis elfelejtené. Sherlock pedig nem tudta mit mondhatna, nem tudta azt se egyáltalán ismétli-e önmagát vagy nem. John még várt pár másodpercet, majd halványan rámosolygott, amolyan „minden rendben lesz” mosollyal, ami tudta, hogy nem fog bekövetkezni, és magára hagyta.

 

Az egyik nap bekövetkezett, amitől John már nagyon régóta félt. Éppen felment a lakásba, ahogy hazaért a bevásárlásból, mikor látta, hogy Sherlock a földön fekszik. Félredobott mindent és odament hozzá, hogy felsegítse.

 - Mi történt? – kérdezte rögtön aggodalmasan.

 - Felestem – motyogta és Johnra pillantott. Látta a tekintetében, egyszerűen látta, hogy nem ismerte fel. Azt is látta, hogy egy pillanatra megijedt, mintha nem értené, hogy egy idegen mit keres a lakásában. John várt és pár másodperc múlva már visszatért az ismerős tekintet. – John…

 - Igen – mondta, ahogy leültette a kanapéra. – Mi történt?

 - Én csak… - Próbálta keresni a szavakat, de nem találta. – Csak felestem…

 - Nem baj. Megütötted magad? – kérdezte és megrázta a fejét. – Hozok egy pohár vizet – mondta és a konyhába ment.

Reszketegen felsóhajtva támaszkodott meg a pultnál és behunyta egy pillanatra a szemét. Mindig is félt, de tudta, hogy egyszer eljön a pillanat, mikor Sherlock nem fogja rögtön felismerni. Szerencsésnek mondhatja magát, mert már senkit nem ismer fel rögtön, akit meglát. Eddig csak őt, de most… Tudta, hogy ez mit jelent. Azt is tudta, hogy ez az elesése csak a kezdet. És utálta belátni, de igaza volt Mycroftnak. Segítségre van szüksége.

 

Mycroft a legjobb helyre tette be, Londontól alig húszpercnyire van kocsival az intézet. Csendes, nyugodt környék és az orvosok és ápolók is egytől egyig a legkiválóbbak közül vannak. Johnt ez a része megnyugtatta. Sherlock persze először tiltakozott az egész ellen. John próbálta neki elmagyarázni, hogy bármennyire is szeretné, ő nem tud vele már úgy törődni, ahogy megérdemli, még ha bele is szakadt, hogy Sherlockot idedugja. Olyan, mintha már feladta volna az ápolását, pedig csak a legjobbat akarja neki. De egy hét után már egy szót sem szól a dologról. Talán el is felejtette.

John bejárt hozzá minden egyes nap. Mycroft volt olyan kedves és biztosított neki kocsit egy szó nélkül, ami elvitte hozzá és haza is hozta. Órákat maradt bent vele, bár nem sokat beszélgettek. John sokszor nem tudta mit mondhatna és Sherlock is már egyre kevesebbszer szólalt meg. Lassan pedig odáig is eljutottak, hogy tolókocsival tudta csak kivinni az udvarra, hogy levegőzzenek, mert nem bírta volna.

Az ápolók és orvosok már megismerték és köszöntek neki minden alkalommal, mikor ment Sherlockhoz, mint most is. Már otthonosan mozgott a hatalmas épületben és hamar megtalálta Sherlock szobáját. Kopogott kettőt, majd benyitott.

 - Szia! – köszönt neki, ahogy az ágy szélén ült. Sherlock felnézett rá riadtan, nem ismerte fel. John minden egyes alkalommal érezte, ahogy ettől összeszorul a gyomra, de általában pár másodperc múlva már eszébe jut, hogy kicsoda. De nem most. – John vagyok – mondta végül.

 - Mit keres a szobámban? – kérdezte felháborodottan, ahogy felállt.

 - Sherlock… nyugodj le. John vagyok… a legjobb barátod…

 - Menjen ki innen! – mutatott kifelé.

 - Sherlock, kérlek…

 - Menjen ki! – kiabált és már egy nővér ott is termett.

Elhúzta onnan Johnt, akinek remegett az egész teste. Eddig mindig megismerte egy kis idő után, de most… úgy nézett rá, mintha betörő lenne. A legjobb barátja egy idegent látott benne, és ettől megszakadt a szíve. A nővér elmagyarázta neki, hogy ez a folyamat része és próbáljon beletörődni, de Johnnak nehezére ment. Hogy törődhetne ebbe bele akármikor is?

Végül elment, de nem tudta magát távol tartani tőle. Másnap ugyanúgy ment. Már nem ismerte meg. John minden egyes alkalommal leült hozzá és elmagyarázta, hogy kicsoda, de Sherlock már nem nézett ugyanúgy rá. Egészen ritka alkalmakkor volt csak tiszta az elméje, akkor tudta, hogy kicsoda és akkor beszélgettek és szorították egymás kezét ameddig csak tudták. De sajnos ezek a pillanatok hamar elmúltak. John viszont nem tágított. Tudta, hogy megszegi az ígéretét, de Sherlock is szegte már meg, így most egyenlítenek.

Minden egyes nap bement hozzá és elkezdett mesélni neki egy különös detektívről és annak barátjáról és az ők furcsa, izgalmas kalandjaikról, amit együtt éltek át. Halála napjáig. 

A bejegyzés trackback címe:

https://221b.blog.hu/api/trackback/id/tr957219681

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Scale 2015.02.27. 12:18:33

Szia!

Jaj, istenem, ez nagyon szívfájdító volt. Gyönyörűen vezetted végig az egész történetet, Sherlock állapotát is nagyon szépen írtad le; az egész történet szívfacsaró volt. Nagyon tetszett, hogy John végig ott állt Sherlock mellett, támogatta őt, Mycroft pedig a maga módján szintén féltette az öccsét. Iszonyú szomorú volt, hogy a vége felé már nem is ismerte meg Johnt Sherlock.
Viszont az legutolsó két mondat... Az mindent vitt.

Nagyon, nagyon szép történetet írtál, csak gratulálni tudok hozzá!

Köszönöm, hogy olvashattam! :)
süti beállítások módosítása