Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

Barbara Might 2016.01.08. 19:27

Szeptember 19

Redbeard egy másik megvilágításban. Egy évforduló. Sherlock és John, Sherlock és Mycroft. 

(Időben, mikor Mary és John külön voltak és nagy valószínűséggel John visszaköltözött Sherlockhoz.) 

 

 - Redbeard?... Redbeard, hol vagy? – kérdezte egy vékonyka hangú fiú, ahogy a sötét folyosón lépkedett. A hold fénye világított be egyedül a hatalmas ablakokon keresztül, ahogy csendesen, lábujjhegyen haladt előre. Megállt minden ajtónál és hallgatózott, de némaság uralkodott a házban. A szíve egyre sűrűbben dobolt.

 - Redbeard? – szólalt meg újra. Nem mert túl hangosan beszélni. Ijesztően hatott a csend, úgy érezte, hogy nincs egyedül. Végül mintha mocorgást hallott volna az egyik ajtó mögül. A hatalmas tölgyfa ajtó előtt megállt Sherlock és felpillantott. Nyelt egyet. Neki ide tilos bemenni. Mégis a kilincsre tette a kezét és lenyomta…

 

 - Sherlock! – Az ismerős hang szakította félbe ködös álmából és hunyorogva pillantott fel legjobb barátjára, aki aggódva nézte őt. – Jól vagy? – kérdezte, mikor látta, hogy felébredt.

 - John? Mit keresel itt? – morogta, ahogy felült az ágyában. Még bőven éjszakára járt az idő, futólag az órájára pillantott és hajnali kettőt mutatott.

 - Kiabáltál álmodban. Ugye nem drogoztál megint? Ne merj hazudni! – John fenyegetően nézett rá. Sherlock csak megforgatta a szemét.

 - Nem drogoztam. Aludtam, amíg fel nem ébresztettél.

 - Igen, mert kiabáltál. Ki az a Redbeard? – kérdezte, mire Sherlock meglepetten rákapta a tekintetét. – Ezt kiabáltad. Hogy Redbeard.

 - Semmi olyan, amivel foglalkoznod kell. Menj vissza a szobádba és hagyj aludni – mondta mogorván, ahogy visszafeküdt és elfordult tőle. John csak felsóhajtott, ahogy felegyenesedett, majd egy szó nélkül ott hagyta.

Nem érdekelte, hogy ha most megbántotta, vissza kell térnie az álmába. Behunyta a szemét, próbált koncentrálni, de az álmokat nem tudta úgy irányítani, mint az elmepalotáját, így már csak a sötétség maradt neki reggelig.

 

John reggel miután felébredt, nagyokat ásítva ment le a konyhába, majd el is kezdte a teájukat előkészíteni. Automatikusan járt a keze, miközben még kissé kómás volt. Alig tudott aludni egy keveset, miután felment Sherlocktól. Aggódott a barátjáért, még ha láthatóan ő nem akarta, hogy foglalkozzon vele.

Mikor végzett a teával, nem bírta és úgy döntött, beles hozzá, hogy vajon alszik-e még. A szobájához ment és résnyire kinyitotta az ajtót. Sherlock épp háttal állt neki és az inget vette fel magára, de még így is láthatta a hosszú rózsaszín hegeket, amelyek végighúzódtak a hátán. Elszörnyedve nézte és jobban kinyitotta az ajtót.

 - Hogy került az rád? – kérdezte, mire Sherlock felé fordult.

 - Micsoda?

 - A hegek… A hátadon.

 - Nem fontos – mondta, ahogy épp lefelé nézett és az ingjét gombolta be.

 - Már hogyne lenne fontos. Akkor szerezted, amikor távol voltál? Mutasd, hadd nézzem. – Közelebb ment hozzá, de Sherlock feléfordult, nem engedve, hogy hozzányúljon.

 - Nem kell folyton a doktort játszanod. Nincsen semmi bajom.

 - Akkor elmondhatnád, hogy kerültek rád – nézett fel rá dacosan, Sherlock látta rajta, hogy nem fog tágítani, amíg legalább egy apró információmorzsát meg nem oszt vele. Felsóhajtott.

 - Megkorbácsoltak. Remélem kielégítettem a kíváncsiságodat. Teát készítettél? – kérdezte, mintha irreleváns lenne az egész dolog, de John kissé elszörnyedve nézett rá, ahogy kiejtette a száján a megkorbácsolás szót. Sherlock nem akart mélyebben belemenni a dolgokba, ezért otthagyta, hogy a konyhába menjen, Johnban pedig volt annyi tekintet, hogy nem emlegette fel.

Csendesen ültek a konyhában, Sherlock a teáját kortyolgatta, John pedig reggelit készített magának. Megkérdezte Sherlockot, hogy ő is kér-e, de mivel nem válaszolt, így gondolta a válasz automatikusan nem.

 - Milyen nap van ma? – nézett fel hirtelen Sherlock. – Már kedd?

 - Nem, még csak vasárnap. Szeptember 19, ha ezt is elfelejtetted volna – mondta, ahogy Sherlockra nézett, aki a dátum hallatán mintha kissé elsápadt volna, bár John nem tudta pontosan megmondani. Látta rajta, hogy ez a dátum hatással van rá, főleg mert utána hirtelen felállt.

 - Elmegyek, majd jövök – jelentette ki röviden.

 - Hova? Remélem nem valami függő haverodhoz – mondta, ahogy Sherlock után ment, aki már nyúlt a kabátjáért.

 - Az én dolgom hova megyek. Majd jövök. – A hangja kissé mérgesnek hatott, ami meglepte Johnt. Nem is firtatta a dolgot inkább, úgyhogy Sherlock el is tűnt. John elgondolkodva nézett utána. Vajon mi olyan különleges szeptember 19.-ében?

 

 - Redbeard? – suttogta az alacsony göndör hajú fiú, ahogy kinyitotta az ajtót és éppen hogy bedugta a fejét. Ekkor megpillantotta, akit keresett. Fel is nézett rá, ahogy meghallotta a hangját.

 - Sherlock? Te meg mit keresel itt? – állt fel a vörös hajú tinédzserfiú, ahogy meghallotta. Riadtan nézett körbe, majd behúzta a fiút a szobába. – Egyedül vagy?

 - Igen… de te mit csinálsz? – kérdezte, és ahogy elnézett mellette, láthatta, hogy Mycroft széfje tárva nyitva. Nagy riadt szemekkel pillantott fel rá. – Mycrofttól lopsz?

 - Shh öcsi… Nem fogod elmondani a bátyánknak, ugye? – Megfogta a két vállánál fogva és úgy nézett rá. – Egy fontos dologra van szükségem.

 - De ezek meg Mycroftnak fontosak. Tudod, hogy tilos a széf közelébe is menni. Azt mondta titkos dolgok vannak benne…

 - Igen, tisztában vagyok vele. Megtennél valamit, öcsi?

 - Mit, Redbeard?

 - Először is, ne szólíts így. Ez még elment, mikor kisebb voltam, de most már 16 évesen elég gáz.

 - Jó akkor… mit, Christopher?

 - Állnál őrt az ajtónál?

 - De ha Mycroft megtudja…

 - Nem fogja. Kérlek… ez fontos nekem. – Jelentőségteljesen nézett rá. Sherlock vacillált egy kicsit. Mycroft mindig is megtiltotta nekik, hogy a széf közelébe menjenek. De Christophert mindig is jobban szerette. Együtt játszottak, együtt nevettek mindenen, Mycroft meg folyton mogorva volt velük. Főleg mióta a kormánynak kezdett el dolgozni. Így végül bólintott egy aprót, amin Christopher elmosolyodott. – Oké. Állj az ajtóhoz és szólj halkan, ha jön valaki.

Sherlock egy szó nélkül ment oda és leskelődött kifelé. A ház csendes volt, nem tűnt úgy mintha bárki is ébren lenne rajtuk kívül. Óvatosan hátrapillantott a bátyjára, aki valamilyen dokumentumokat pakolt bele a táskájába. Vajon mire készül?

 

 - Sherlock? – A hangra kinyitotta a szemét, majd hátrafordult. A bátyját pillantotta meg. Felsóhajtott, ahogy visszafordult a sírhely felé.

 - Mit keresel itt, Mycroft? – kérdezte mogorván, ahogy zsebre dugott kézzel állt nem is nézve rá.

 - Ugyanazt, mint te. – Megállt mellette és ő is a sírkövet nézte, amelybe az volt belevésve: „Itt nyugszik Christopher Edward Holmes. Élt 17 évet.”

 - Kétlem, hogy ugyanazt… - jegyezte meg. Mycroft csak behunyt szemmel felsóhajtott.

 - Még mindig nem hiszed el, hogy bánom, igaz?

 - Hogy hinném el? Nem látszik rajtad.

 - Pedig igenis bánom. Főleg azt, amit tett veled ez az egész – mondta, ahogy felnézett az öccsére. Már alig emlékezett arra a göndör hajú, élettel teli fiúra, aki körülugrálta. De élénken élt benne a másik vörös hajú öccse, aki bár mindig keverte a bajt, mégis különleges helyet foglalt el a szívében. A bűntudat mellett közvetlenül.

 - A te hibád.

 - Az ő hibája volt, te is tudod.

 - Megmenthetted volna, de nem tetted! – emelte meg a hangját és nézett rá dühösen. De egy pillanat alatt összeszedte magát, majd visszafordult a sírhely felé. Túl sokszor tárgyalták már ezt ki sikertelenül. – Mikor rájöttél, hogy ellopta a papírokat… Megmenthetted volna, kitalálhattál volna valamit, amivel megvédheted.

 - Fiatal voltam és épp akkor kezdtem el dolgozni a kormánynál. Ha az öcsém mellé állok, akkor elvesztettem volna mindent, amiért dolgoztam.

 - Így pedig csak elvesztetted az egyik öcsédet.

 - Mindkettőt – jegyezte meg halkan, amire már Sherlock nem mondott semmit.

Sherlock behunyta a szemét, ahogy elképzelte a rég elhunyt bátyját. Emlékezett még az élénkvörös hajára. Arra, mikor kalózosat játszottak, innen ragadt rá a Redbeard név. Folyton együtt játszottak, együtt rosszalkodtak. Emlékezett a bátyja arcára, mikor az ő figyelmetlensége miatt Mycroft rájuk nyitott. A széfben lévő titkos riasztót nem vette észre Christopher, és mielőtt megszólalhatott volna az idősebb bátyja jöttére, már két ügynök fogta le. Sherlock kiabált, hogy engedjék el, de semmit nem ért. Elhurcolták mindkettejüket, de egyedül ő került ki a karmaikból. Mycroftnak választania kellett és mivel tudta ki tervelte ki, Sherlock szabad lehetett, Christopher pedig… ő nem úszta meg.

 - Te is tudod jól, hogy választanom kellett. Vagy azonnal kivégzik, vagy börtönbe kerül. Az utóbbi még mindig jobb ajánlatnak tűnt.

 - Nekem nem kell magyarázkodnod, már hallottam mindet.

 - Mégse érted meg a lényegét! Az már nem az én hibám volt, hogy ott megkéselték…

 - Ezzel a gondolattal próbálod felmenteni magad? Jobban alszol tőle éjszakánként? – nézett rá, arcán tükröződött a csalódottság és az utálat, ami már oly ismerős volt Mycroft számára. Attól a szeptember 19.-étől fogva folyton így nézett rá. Minden évben félt ettől az időponttól, minden évben egyre jobban nyomta a szívét a bűntudat. Attól, amit tett és attól, amit Sherlockkal tett. Az érzelemmentesség azonnal megjelent nála az öccse halála után. A drogok pedig csak ezután következtek.

 - Ne csinálj ma semmi ostobaságot.

 - Nem tudom, miről beszélsz.

 - De tudod. Ne drogozd be magad, csak mert szomorú vagy. – Ezen halkan felhorkant, mire Mycroft ráemelte a tekintetét.

 - Nem azért drogozok, mert szomorú vagyok. Azért csinálom, mert felejteni akarok – mondta, majd megfordult és elindult, hogy otthagyja.

 - Mindig ott leszek neked. Ezt ne felejtsd el. – Sherlock nem reagált rá, csak eltűnt. Mycroft nagyot sóhajtott. Tudta, hogy már most be volt lőve Sherlock és még hol volt a nap vége…

 

Sherlock nagy nehezen hazabotorkált késő délután. John már kezdett egyre jobban aggódni a barátjáért, főleg mivel olyan hirtelen eltűnt. Mikor meglátta, rögtön odalépett hozzá.

 - Drogoztál, mi? – megállította, hogy megnézze a pupilláját, ami tág volt. – Francba, Sherlock. Milliószor elmondtam, hogy…

 - Jójó, már hallottam. – Csak legyintett, majd leült a foteljába. – Nem kell a prédikáció.

John közel volt ahhoz, hogy jól kiossza a legjobb barátját, hogy hogyan lehet ilyen idióta, de érezte, hogy van valami a háttérben. Leült ő is a saját foteljába és elgondolkodva nézte Sherlockot.

 - Akarsz róla beszélni?

 - Miről? – kérdezte, mintha nem tudná, miről van szó, de John látta rajta. Már túl régóta ismerte ahhoz, hogy mindent el tudjon rejteni előle.

 - Ami miatt belőtted magad. Valami komoly dolog, igaz? Láttam már reggel rajtad, mikor meghallottad a dátumot.

 - Gratulálok. Valami csak ragadt rád, míg velem éltél. – John nagyot sóhajtott. Már rég túltette magát azon, hogy ilyen apróságokon megsértődjön. Felállt, majd a szobájába ment. Sherlock kissé kábán a herointól nézett utána. Ismét egyedül maradt, ismét elűzte magától a barátját. Talán így lesz a legjobb.

 - Van egy jó krémem – jött lefelé John a tubussal a kezében. Sherlock értetlenül nézett rá. Mit keres itt? Miért jött vissza? Miért törődik még egyáltalán vele?

 - Mert a legjobb barátom vagy – mosolygott rá. Összevont szemöldökkel nézett rá. Hangosan gondolkodott volna?

 - Minek az a krém?

 - A hátadra. Gondolom szokott viszketni.

 - Néha…

 - Ez jó rá. Vedd le az inged.

Sherlock nem állt le vele vitázni, addig se faggatja és oktatja ki. Kissé nehézkesen gombolta ki a gombokat, de John türelmesen várt a kezében a krémmel. Végül levette magáról és hátat fordított Johnnak. Óvatosan a hátára kente a krémet, mire összerándult.

 - Csak az elején hideg – mondta, bár Sherlock inkább az érintéstől lepődött meg, nem a krémtől.

John szó nélkül kente be a hegeket, közben alaposan megnézte őket. Elgondolkodott, hogy vajon mi mindent élhetett át a barátja, amíg távol volt, és amiről nem számolt be neki. És vajon miért olyan szomorú most? De egyiket se kérdezte meg hangosan.

 - Köszönöm – szólalt meg halkan Sherlock.

 - Mit?

 - Hogy… csendben vagy. – John csak halványan elmosolyodott. Tudta, hogy ezt arra értette, hogy hálás, amiért nem kérdezősködik. Mikor végzett, még végighúzta a kezét a hátán. Remélte egy napon beszámol majd a sötét napjairól is neki. De tudta, hogy ez nem az a nap.

 - Kész. Most pedig feküdj le aludni. – Nem várta meg, míg Sherlock tiltakozni kezdene, csak finoman húzni kezdte a szobája felé. Sherlock túl kába volt ahhoz, hogy ellenálljon és belátta, hogy talán tényleg egy kis fekvés jót tenne neki. Szinte beledőlt az ágyba, John pedig betakarta. – Jó éjt, Sherlock.

 - John, várj…

 - Igen? – Már az ajtóból fordult vissza.

 - Köszönöm.

 - Nincs mit – mosolygott, majd elment.

Sherlock még folytatta volna, kábán elmondta volna, hogy köszöni, amiért Redbeard halála után megtanította neki, hogy nem mindig az a jó döntés, ha kizárja az érzéseit. Sőt, ha szabadon engedi őket, akkor talán még egy elviselhető ember is válhat belőle. És köszöni, amiért már azelőtt a barátja volt, hogy erre rájött volna magától. De főleg azt akarta még megköszönni, hogy ő váltotta ki belőle, hogy változzon. John viszont otthagyta a szobában, Sherlock pedig elaludt.

 

A bejegyzés trackback címe:

https://221b.blog.hu/api/trackback/id/tr118252898

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása