John mintha kezdené sejteni, hogy van valami misztikus a háttérben. Már csak meg kellene győznie magát, hogy nem bolondult meg. Sherlocknak pedig az lenne a dolga, hogy John ne jöjjön rá az igazságra....de ő ugyebár egy nem szokványos őrangyal.
Jim Moriartynak, a Sötétség angyalainak vezetőjének nem kevés dolga szokott lenni. Félelmet, gonoszságot, halált kell vinni a Földre és fegyelmet tartani a Sötétség angyalai között. De ha épp van egy kevés szabadideje, akkor azt csakis Sebastian Morannel tölti. Jelenleg is ez történt, mivel nem zaklatta őket senki semmilyen fontos üggyel.
A trónteremben ültek az egyik asztalnál és a nemrég hozatott finomságokat kóstolgatták sorba. Kezdve a kis állatoktól az emberek belső szervéig, ami persze a legfinomabb volt mindközül. Jimnek a szív volt a kedvence, élvezettel csúszott le a torkán és nyalta le az ujjairól a vért. Nem azért ette, mert éhség tört rá, náluk nincs is ilyen, hanem csak szerette az ízét érezni a szájában.
- Lassabban, ráérünk. Tudod, halhatatlanok vagyunk – szólalt meg nevetve Sebastian, ahogy letörölte Jim szája széléről a vért.
- Tudom, kedvesem, de ha egyszer olyan finom – mondta, majd rávigyorgott és megcsókolta. Sebastian közelebb vonta magához és csók közben érezte a vér ízét a szájában. De nem tudták sokáig élvezni a pillanatot, mert kopogtak. Jim sóhajtva húzódott el tőle. – Ezt nem hiszem el. Két percre se lehet nyugtunk. Gyere! – kiáltott ki. A következő pillanatban Azeal lépett be az ajtón. Jim rögtön felpattant a helyéről, ahogy megpillantotta. – Azeal, na, végre, hogy visszatértél! – csapta össze a tenyerét izgatottan, ahogy vigyorogva állt előtte. – Sikerült végrehajtani a feladatot?
- Hát… nem egészen – motyogta és direkt kerülte azokat a sötét és gonosz szemeket. Jim arcáról egy félmásodperc alatt lehervadt a mosoly és csettintet egyet. Azeal már csak azt érezte, hogy Sebastian a körmeit a torkába vájja egészen mélyen. Egy ember ennyitől már rég meghalt volna, de neki csak borzalmas fájdalmai voltak, fel is kiáltott.
- Remélem, csak rosszul hallottam – lépett közelebb Jim vérfagyasztó tekintetével. Moran még mélyebbre meresztette belé a körmeit, hogy válaszoljon a kérdésre. – Sikerült megölni Dr. Watsont?
- Nem… mert… megmentette… az őrangyala – nyögte nagy nehezen. Sebastian fogcsikorgatva szorította egyre erősebben a torkát, mire ismét fájdalmas kiáltás visszhangzott a teremben.
- Ne, kedvesem. Kevéske fájdalom ez, szinte semmiség – döntötte oldalra a fejét elgondolkodóan. – Egyetlen egy dolgot kértem tőled, Azeal, – mutatta fel az egyik ujját behunyt szemekkel, - és még ezt sem voltál képes végrehajtani. Csak egy gyilkosság, épp úgy, mint a többi. MEGMONDANÁD, HOGY MÉGIS MI VOLT EBBEN OLYAN NEHÉZ? – ordított rá, ahogy szemei még sötétebben fénylettek és Azeal egy pillanatra látott benne egy furcsa villanást, amitől csak még inkább nőtt a félelme és elkapta róla a tekintetét.
- Sajnálom…
- Hogy mi? – tartotta felé a fülét. – Sajnálod? Majd megnézzük, hogy mennyire lesz őszinte kétszáz évnyi Tüzeskatlan után – mondta, ahogy hátat fordított neki. – Sebastian! – csettintett egyet.
Nem kellett kétszer rászólnia, körmeit még mindig a torkában hagyva húzta magával a fekete angyalt, aki kétségbeesetten könyörgött és ordibált, de Jim meg se hallotta. Ökölbe szorította a kezeit, dühös volt, hogy nem tudta véghezvinni ezt a könnyűnek szánt tervet. Sherlock Holmesnak már réges-régen itt kellene lennie, hogy Jim meg tudja leckéztetni.
- Rendben. Élvezd csak kicsit a munkád és majd lecsapok, mikor nem számítasz rá. És abban nem lesz könyörület.
John Watsonnak rendszeresen voltak rémálmai, miután visszatért Afganisztánból. Újra és újra visszament álmában a harcmezőre, érezte a golyót a vállába fúródni, hallotta a körülötte lévő ordibálások és a fegyverek ropogásának hangját. Eddig nem is sikerült kiűznie az álmaiból a szörnyű emléket, ami kísértette. Ami miatt vissza kellett térnie a civil életbe. De most kivételesen egészen másról álmodott. Egy sötét úton rohant előre, mintha valami üldözte volna. Egy ördögi kacaj, egy ijesztő szempár kísérte a lépéseit. Hirtelen elesett és egyre közeledett az a rémisztő dolog. De ekkor feltűnt Ő. Nem látta az alakját, a testét, de az a kék szempár csak úgy világított a sötétben és elűzte a gonoszt. John elképedve nézett a szemekbe, amik őt bámulták. Előrenyúlt, hogy megérintse, de egyszer csak az álom szertefoszlott és ő felébredt. Kipattantak a szemei és a sötétséget látva ijedten ült fel az ágyban, egy pillanatra azt hitte, még mindig az álmában van. De nem. A szobájában volt. Egyedül, mint mindig.
Az óra hajnali fél kettőt mutatott. John sóhajtott egyet és megtörölte a fáradt szemeit, majd kikecmergett az ágyból, hogy igyon egy kis tejet. Az talán segít az elalvásban – gondolta. Felkapcsolta a villanyt, nem kívánt most sötétben lenni, majd leült egy bögre megmelegített tejjel a konyha asztalhoz és csak bámult maga elé.
Lejátszotta magában újra és újra a jelenetet, ami nem is olyan rég történt, de még mindig nem jött rá, hogy mi történt valójában. Az utca kihalt volt és bár teljesen lefoglalta, hogy Harryvel vitázik, annyi azért feltűnt, hogy senki nem járkált arra. És mégis a semmiből feltűnt valaki, aki ellökte a kocsi elől. Akinek a szemei beleégtek az emlékezetébe. Ám eltűnt. John egyszerűen nem tudta megválaszolni, hogy hogyan is tűnhetett el úgy, egyik pillanatról a másikra. Sóhajtott egyet, ahogy feladta a dolgot és kiitta az utolsó csepp tejet is. Miközben visszaballagott az ágyához, megfogadta magában, hogy akkor is kideríti, hogy ki volt az.
Ha csak sejtette volna, hogy aki annyira kísérti, csak pár lépésre volt tőle. Sherlock kicsit aggódóan vizslatta Johnt. Nem tetszett neki, hogy rosszat álmodott és olyan mélyen elgondolkodott. Volt egy olyan belső megérzése, hogy rá gondol. Nem tudta megmondani miért, csak érezte. Ettől tartott a legjobban. Utólag nagyon bánta, hogy nem gondolkodott gyorsabban. Megmenthette volna másképp is, ám ő mégis fizikai alakot öltött. És Sherlock tudta, hogy John sem ostoba és túlságosan gyorsan felszívódott ahhoz, hogy ne kezdjen el gondolkodni azon, hogyan is történt.
Ahogy John visszafeküdt az ágyba, Sherlock is elhelyezkedett mellette. John az oldalán feküdt, háttal neki. Nem tudta miért, talán, hogy jobban aludjon, és ne álmodjon rosszat, de elkezdte a karját simogatni. Furcsa módon John ennek hatására hamar vissza is szenderült.
Mikor már Sherlock látta, hogy visszaaludt, felkelt az ágyból, hogy kicsit sétálgasson a szobában, ugyanis nagyon unatkozott. Ám ez nem sokáig tartott, mivel legnagyobb meglepetésére vendége akadt. Hirtelen Mycroft ereszkedett le az égből egyenesen Sherlock elé. Mint mindig, most is ott állt az arcán a felsőbbrendű mosollyal, ahogy az öccsére nézett.
- Minek köszönhetem a látogatásod, kedves bátyám? – kérdezte kissé gúnyos hangnemben Sherlock.
- Azt hittem, jobban fogsz nekem örülni – mondta, de ő maga is gondolta, hogy nem így lesz. – Láttam odafentről a mai eseményeket. Szerencséd van, hogy rajtam kívül senkinek nem tűnt fel. A Tanács nem örült volna, ha látja.
- Annak, hogy megmentettem? Ez a dolgom tudtommal.
- Igen, de fizikai kapcsolat nélkül, mint tudod – mosolygott rá, ahogy lassan járva körülnézett az aprócska lakásban. Persze azt is tudta, hogy ez az utolsó éjszakája itt Johnnak, mivel holnap átköltözik a Baker Streetre, ahol Mrs. Hudson rajta tarthatja a szemét a testvérén.
- Más nem jutott eszembe – mondta Sherlock, ahogy követte Mycroftot, aki egyik helyiségből a másikba sétálgatott. – Mellesleg elmondhatnád, hogy Moriarty miért is akarja megölni Johnt? – kérdezte meg, mire Mycroft megtorpant és az öccsére nézett.
- Honnan tudtad meg?
- Sofőr nélküli kocsi volt. Mind láttunk már ilyet és a Sötétség angyalai nem mernek csak úgy végrehajtani egy ilyet előzetes parancs nélkül, ami nyilvánvalóan Moriartytól érkezett – magyarázta színtelen hangon megállva a bátya előtt.
- Valóban így van. Ám nekem sincs ötletem, mi a terve – fordult el Sherlocktól, ahogy a konyhába lépett.
- Dehogynem van – horkant fel gúnyosan Sherlock mögötte.
- Nos, akkor… légy óvatos. Figyelni foglak – nézett a testvérére mosolyogva, ahogy elkezdett felfelé szállni, de hirtelen visszafordult. – Ó, majd elfelejtettem. Remélem, tudod az őrangyalok első és legfontosabb szabályát, Sherlock és ahhoz is tartod magad – mondta figyelmeztetően, majd ezúttal valóban otthagyta az öccsét.
Az elkövetkező két napban semmi érdekes nem történt. John beköltözött a Baker Streeti lakásba és elrendezgette a dolgait, közben persze bejárt dolgozni a rendelőbe is. Sherlock egy pillanatra sem vette le a szemét Johnról, attól tartott, hogy Moriarty ismét le akar csapni rá. De furcsa módon semmi nem történt, ami még inkább aggasztotta Sherlockot. Arról nem is beszélve, hogy John néha kifejezetten furán viselkedett és volt egy tippje, hogy mi vagy inkább ki miatt.
Elment a könyvtárba, hogy könyveket vegyen ki, főleg tudományosakat, amik rejtélyes eltűnésekről adnak magyarázatot, mikor ezzel nem elégedett meg, akkor a misztikus eredetét kereste a dolgoknak. Sherlock izgatottan állt John felett minden egyes könyv esetében. Annyira szilárd volt az elhatározása, hogy hatni sem tudott rá ezúttal, akármit suttogott a fülébe. Végül, legnagyobb meglepetésére, talált egy könyvet az őrangyalokról. Mikor John a kezébe vette, valahogy érezte, hogy erre van szüksége. Végigsimított a borítón és átjárta egy különös érzés, ami arra késztette, hogy azon nyomban lapozza fel. Sherlock is vele együtt olvasta a sorokat és meglepte, hogy kifejezetten sok egyezést talált a valósággal, ami megrémítette egy pillanatra. Johnnak nem szabadott rájönnie, hogy aki megmentette, az az őrangyala volt. Hallott már olyan esetekről, nem is egyről, mikor a védenc rájött a dolgokra, de nagyon ritka volt. És mindegyik egy elkövetett hiba eredménye volt. Mint amilyet Sherlock is csinált. Már előre tudta, hogy Mycroft ennek nagyon nem fog örülni.
John hazavitte az érdekesnek ítélt könyvet és otthon még a számítógépen is utánanézett a könyvben talált információknak és kezdett összeállni a fejében egy kép. Viszont annyira hihetetlennek és lehetetlennek tűnt. Ha gyerekként hitt is a tündérmesékben és mindenféle misztikus és varázslatos lényben, azon már hamar túllépett. Nem maradt meg ezekben a képzetekben, de most mégis efelé hajlott. Fogalma sem volt, hogy mi az, ami miatt ennyire megszilárdult benne az, amire rájött, vagy amire gondolta, hogy rájött. Eszébe ötlött valami és úgy gondolta, megpróbálja, hisz veszítenivalója nincsen.
- Öhm… ha van itt valaki… úgy értem, őrangyal… akkor adhatnál valami jelet, hogy tudjam, hogy létezel – mondta John hangosan, ahogy körbetekintett a szobában.
Sherlock az ajtónál állt és Johnt figyelte, aki időközben rájött mindenre. Valószínűleg a történelem folyamán senkinél nem történt meg az, hogy két nap alatt kitalálja, mi folyik körülötte. De valami rosszat sejtett emögött. Egy embernek se kellene erre képesnek lennie. Emlékezett még olyan történetekre, ahol Moriartynak sikerült pár ember gondolatába beférkőznie. Nem olvasta el a gondolatait, nem irányította az embert, egyszerűen csak beleültetett valamit a fejükbe, ami miatt arra hajlott a másik fél, amerre Moriarty akarta. Nem lepődött volna meg, ha most is ez történt volna. Viszont nem volt számára világos, hogy miért is akarná azt, hogy John tudja az igazat. John ismét feltette a kérdést, de mikor ismét nem kapott semmi reakciót, csak sóhajtva lezárta a lap top tetejét.
- Megőrültem. Mit is gondoltam? Őrangyalok? – horkant fel gúnyosan, ahogy felállt a helyéről. Arra viszont nem számított, hogy Sherlock az utolsó hozzászólásán felhúzza magát és mielőtt átgondolhatná, az asztalon lévő bögrét lelökte, mire John nagyot ugrott ijedtében. – Te jó ég, ez meg… - Kezdett volna bele, de hirtelen ledermedt és óvatosan körülnézett. Sherlock amint lenyugodott, rögtön rájött, mekkora ostobaságot csinált és nem kellett volna hagynia, hogy a pillanatnyi mérge határozzon helyette. Még mindig szokatlan volt számára, hogy idelent az érzések erősebbek, mint odafent.
John egész éjjel ébren forgolódott, sehogy sem tudott elaludni. Sherlock a szoba másik végében a falnak dőlve figyelte Johnt. Mikor már két órája hiába fordult hol az egyik, hol a másik oldalára és épp vagy ledobta magáról a takarót vagy nyakig magára húzta, John belefáradt a dologba és inkább egy sóhaj kíséretében felkelt az ágyból és a konyhába ment. Sherlock természetesen követte. John öntött magának egy pohár tejet és azzal ült le a konyhaasztalhoz. Nem tudta kiverni a fejéből a képeket és a sorokat, amiket a könyvben vagy az interneten látott…. És még ott van annak a bögrének a leesése. Gondolhatná azt, hogy véletlen, de valahogy érezte, hogy nem volt az, márpedig neki mindig jók voltak a megérzései.
- Megbolondultam – sóhajtotta, ahogy a hajába túrt fáradtan.
Sherlock kissé oldalra döntött fejjel vizslatta John tépelődését. Nem kellett sokat gondolkodnia, hogy rájöjjön, min töprenghet ennyit. Valamit ki kell találnia, nem jöhetett rá, hogy egy őrangyal vigyáz rá, méghozzá ő. Bár egy része nem bánta volna, kíváncsi lett volna arra, hogy John vajon mit szólna hozzá.
John közben az órára pillantott, épp két perccel múlt el éjfél. Sarah azt mondta, hogy éjfélig van bent az éjszakai ügyeletnél és utána váltják le. Egy ideig vacillált, hogy mit csináljon, de tudta, hogy úgysem tudna aludni most. Ahhoz túlságosan feldúlt volt. Mielőtt jobban átgondolhatta volna, már nyúlt is a mobiltelefonjáért és megcsörgette Saraht.
- Haló?
- Szia, John vagyok – köszönt kedvesen. Sherlock felkapta a fejét, egy kicsit elbambult. Most Saraht hívta? Mit akar tőle főleg ilyenkor?
- Oh, szia. Meglep, hogy hívtál. Ilyenkor aludni szokás – mondta Sarah vidáman, mire Sherlock megforgatta a szemeit.
- Nem igazán megy… Nincs kedved felugrani kicsit beszélgetni? – Sherlock kissé meglepetten pillantott Johnra. Még hogy felhívni az ő otthonukba? Mármint a Johnéba, de az övé is és ő nem akarta, hogy itt legyen.
- Végül is… egy tea jól esne. Addig csináld meg nekem, egy húsz perc és ott vagyok.
- Oké, várlak – mondta John, majd lerakta a telefont. Egy halvány mosoly jelent meg az arcán, ami nem tetszett Sherlocknak.
John már állt is fel, hogy elkészítse a teákat kettejüknek. Felrakta a vizet forrni és elővette a filtereket. Közben még visszament a szobába, hogy átöltözzön, mégsem pizsamában kellene várnia. Kijőve a szobából a tükörben igazgatta a haját. Sherlock durcásan felsóhajtott, ahogy keresztbe tett kézzel állt és nézte, ahogy bőszen készülődik. Még a konyhában is takarított…
Nemsokára pedig már csengettek is. John még utoljára megigazította magát és körülnézett a lakásban, mielőtt kinyitotta volna az ajtót és egy mosollyal az arcán fogadta Saraht, aki kissé fáradtnak tűnt, de ez nem akadályozta meg abban, hogy visszamosolyogjon Johnra.
- Köszönöm, hogy eljöttél – mondta John, ahogy beengedte és lesegítette róla a kabátot.
- Kicsit megleptél, de szívesen jöttem. – Közben átvonultak a konyhába, ahol már ott várta őket a gőzölgő teák. Sherlock még mindig durcásan a konyhapultnak támaszkodva nézte őket és figyelte a reakciójukat. – Csak nincs valami baj? Amiért nem tudsz aludni.
- Hát… - John elhúzta a száját, ahogy belekortyolt a teába, de még túl melegnek találta, ezért lerakta. – A minap majdnem elgázolt egy autó.
- Tényleg? – kérdezte valóban meglepetten Sarah, ahogy elkerekedett szemekkel nézett Johnra. – De ugye nem történt semmi baj? – fogta meg a kezét. Sherlock gúnyosan felhorkant. Sejtette, hogy nem csak a puszta baráti aggódás áll a fogdosás hátterében.
- Nem, mert… megmentett valaki. És igazából ez a furcsa része. A semmiből bukkant fel, fogalmam sincs ki volt az. Hirtelen tűnt is el, de emlékszem a… szemeire – mondta a végén elgondolkodva, ahogy maga előtt látta a kék szempárt. Sherlock most először felejtett el durcáskodni, inkább meglepetten nézett Johnra. Észre sem vette, hogy közben Sarah szemöldök ráncolva nézett Johnra.
- Talán csak… nem tudom, egy hajléktalan, aki utána el is tűnt. Bárki lehetett…
- Körülnéztem utána és senkit nem találtam… te hiszel az őrangyalokban? – kérdezte meg hirtelen, mire Sarahnak felugrott a szemöldöke.
- Nos… kislány koromban gyakran elképzeltem, hogy van egy angyal, aki vigyáz rám, de… már kinőttem belőle.
- Hát neked nincs is – morogta Sherlock a sarokban csak úgy mellékesen hozzáfűzve.
- Csak nem azt gondolod, hogy… egy őrangyal mentett meg? – hitetlenkedett Sarah. – Te sem gondolhatod komolyan.
- Tudom, tudom. Teljesen értelmetlennek tűnik, de… utánanéztem egy könyvben és az interneten is és olvastam pár ilyen élménybeszámolót, mint az enyém. És sokan meg vannak róla győződve, hogy az őrangyaluk segített nekik – magyarázta teljesen beleélve magát Johnt. Ebből már tudta Sherlock, hogy őt már teljesen meggyőzték, amiket olvasott. De ha nem csinál semmi galibát, talán előbb utóbb majd elfelejti az egészet. Vagyis ez az, amit minden más őrangyal tenne a helyében. De ő mit fog csinálni?
- Nézd, John – kezdett bele sóhajtva Sarah. Nem úgy tűnt, hogy egy percig is komolyan venné John mondandóját. – Lehet annyira váratlanul ért, hogy egy autó el akar gázolni, hogy miután megmentett az a valaki, kiesett pár perc. Az is előfordulhat, hogy megkérdezte, hogy vagy, csak te nem reagáltál, ezért valamiért elment. Nem hiszem, hogy az egyetlen magyarázat erre az esetre az őrangyalok lennének – mondta és ki lehetett hallani a hangjából, hogy nevetségesnek tartja ezt az ötletet. John nem volt hülye, látta rajta, hogy egy kicsit se gondolkodott el rajta, így inkább mosolyogva legyintett egyet.
- Igazad lehet… túl sokat töprengek rajta – mondta, mintha elvetette volna az ötletet, de Sherlock látta rajta, hogy ez koránt sem így van.
- Próbálj meg aludni és ne is gondolj erre. A lényeg, hogy nem lett semmi bajod – mosolygott rá Sarah, ahogy megszorította a kezét, mire Sherlock mérgében csak egy kevéske angyali erőt vetett be, hogy a csésze tea kiboruljon egyenesen Sarah ölébe, aki rögtön felugrott a székből. – Ó, a fenébe!
- Máris adok szalvétát – állt fel rögtön John is és átnyújtott neki párat. Megpróbálta felitatni Sarah a foltot, kevés sikerrel. Sherlock közben önelégülten mosolyogva nézte a próbálkozását. – Azt hiszem, ezt inkább jelnek veszem, hogy ideje hazamennem pihenni – mondta, ahogy feladta a folt tisztítását.
- Sajnálom a ruhádat – mosolygott rá bűnbánóan John, ahogy az ajtóhoz kísérte Saraht.
- Én nem… - jegyezte meg közbe Sherlock, ahogy követte őket.
- Nincs semmi gond – legyintett Sarah. – Csak egy kis baleset. Már úgyis fáradt vagyok. Te is aludj inkább – mosolygott rá, majd odahajolt hozzá és az arcára nyomott egy puszit. – Jó éjt!
- Jó éjt! – mosolygott ugyanúgy John, majd bezárta az ajtót és vett egy nagy levegőt. Ezt ő is jelnek vette, hogy ideje megpróbálni visszaaludni. És kiverni a fejéből az őrangyalosdit. Még ha tudta is előre, hogy ez nehéz feladat lesz.
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
