Sherlock Holmes egy magának való angyal a Mennyben, ám az egyik illetéktelen közbeavatkozása miatt bukottnak nyilvánítják és őrangyalnak ítélik a Földön egy ember, John Watson mellé. A feladata csupán annyi, hogy vigyázzon rá, de ez sokkal nehezebb, mint elsőre gondolta, főleg hogy a Pokol ura keresztbe akar tenni neki és még a saját kusza érzéseit is meg kell értenie. 

Sherlock utált várakozni. Ha volt valami az életben, amit kifejezetten rühellt, az a várakozás volt. Na meg Anderson. Fogalma sincs, hogyan keveredhetett a Fény angyalai közé. Szerinte ez egy olyan baki a Fény Tanács részéről, ami megbocsájthatatlan.

Felsóhajtott, ahogy türelmetlenül dobolt a lábával. Mycroft, a bátya, aki mellesleg a Fény angyalok vezetője, hívatta oda, hogy a Tanácsnak beszéde van vele. Tudta, hogy nem számíthat túl sok jóra, főleg mivel beleköpött a levesükbe. Bár ő teljes mértékben úgy gondolta, hogy amit ő tett, az volt a helyes, ám ők másképp látták. Sherlock végigsimított a szárnyán és a fehér vászoningén, nadrágján. Fény angyal volt már több száz éve és kifejezetten kezdte unni, hogy sosem történik semmi izgalmas. Itt az égben is van rendszere a dolgoknak, akárcsak a Földön, így minden angyalnak megvan a maga feladata. Ő kivétel volt, már réges-régen felhagyott azzal a Tanács, hogy megpróbálja Sherlockot olyan dologhoz kötni, ami őt nem érdekli. Így kedvenc elfoglaltsága a Földön történtek nézése volt. Csak nagyon messziről tudta ezt megtenni, előzetes kérés nélkül nem mehetett le. És sosem fogadták el a kérését, mindig visszautasították. Sherlock tudta, hogy nagy köze van hozzá Mycroftnak, bár fogalma sem volt, miért akarta megtagadni tőle, hogy láthassa az embereket közelről. Sherlock kifejezetten mulatságosnak tartotta együgyűségeiket, és hogy mennyire nem használják az agyukat. Csupán egy-két emberrel tett kivételt a történelem folyamán. Szóval ez maradt neki, a figyelés és a nevetés másokon.

 - Sherlock! – szólt ki a Tanács egyik tagja végre valahára.

Sherlocknak se kellett kétszer mondania, berepült a Tanácsterembe, ahol már vártak rá mind a tizenegyen. Fel kellett emelnie a fejét, hogy láthassa őket, mivel egy magas pódiumszerű dolog mögött ültek és onnan néztek le rá felsőbbrendűen. Arcuk rezzenéstelen volt, ahogy összekulcsolt kézzel bámultak Sherlockra. Szárnyuk fehérebben ragyogott, mint bárkinek a Fény angyalok közül.

 - Feltételezem, tudod, miért vagy itt, drága Öcsém – szólalt meg Mycroft, aki középen ült és tekintetét a Sherlockéba fúrta, aki látszólag közömbösen tekintett a Tanács tagjaira, mintha az egész ügy nem is érdekelné igazán.

 - Én helyesen cselekedtem, inkább hálásnak kellene lennetek nekem – mondta Sherlock, mire az egyik szőke hajú angyal, aki Mycroft mellett ült, gúnyosan felhorkant.

 - Hálásnak? Felülírtad a Sors könyvét, ami szent és sérthetetlen!

 - Igen, mert hagytátok volna meghalni azt az embert. Én voltam az egyetlen, aki rájött, hogy Moriarty ráküldte a Sötétség angyalainak kivégző osztagát, hogy megöljék, mert ti nem láttátok az apró jeleket. Minden arra utalt, hogy fel fog robbanni az épület, de nem vettétek észre, mert túlságosan lefoglalt titeket, hogy itt terpeszkedjetek, és ostoba terveket készítsetek elő, ami látszólag nem válik be Moriarty ellen…

 - Sherlock! – szólt közbe megrovó hangon Mycroft. Az összes angyal arcán tisztán leolvasható volt a bosszúság, amit Sherlock szavai okoztak. A szőke hajú ismét felszólalt.  

 - Annak a férfinak az volt a dolga, hogy meghaljon. A Sors része volt, a tervünknek is, te pedig megakadályoztad.

 - Én csak elzártam a gázt, hogy ne robbanjon fel semmi. A mi dolgunk az élet védése, nem? Ti pedig azért vagytok feldúlva, hogy én miért nem hagytam meghalni? Igazán ráférne már a Tanácstagok lecserélése… - A végét már csak egészen halkan motyogta, de így is mindenki értette. Mycroft a fejét csóválta, még ő sem tudta befogni Sherlock száját, pedig néha igazán szívesen megtette volna.

 - Megszegted a Tanács egyik legfontosabb törvényét. Tilos a Földdel bármilyen módon kapcsolatot teremteni előzetes parancs vagy engedély nélkül. Így hát javaslom, hogy Sherlock Holmesot tekintsük bukott angyalnak és ítéljük őrangyalnak – jelentette ki határozottan a szőke a Tanács többi tagjára pillantva. Mycroft most először vágott meglepett arcot. Az idők folyamán mindig sikerült Sherlockot kimentenie a szorult helyzetekből és rávenni a többieket, hogy ne büntessék meg túlzottan az öccsét. De még senki nem javasolt ilyesmit ellene. A legszörnyűbb mégis az volt, hogy a többiek helyeseltek az ötletre.

 - Én nem leszek őrangyal! – háborodott fel Sherlock. – Nem fogok holmi ostoba embert minden egyes nap éjjel-nappal követni fel-alá.

 - Márpedig megteszed! – pattant fel a helyéről a szőke. – Ha a neked kirendelt ember meghal és kudarcot vallasz őrangyalai kötelezettségeidben, akkor száműzünk a Sötétség angyalaihoz. Csak akkor térhetsz vissza hozzánk, ha az embered természetes halálban hal meg és mindvégig vigyáztál rá.

 - Ezt nem teheted, Gabriel! – nézett rá fenyegetően Mycroft.

 - Nagyon is megtehetem. Tudjuk, hogy te vagy a vezér, de ha a Tanács minden egyes tagja megszavazza rajtad kívül, akkor az érvénybe lép. Szóval, ki ért velem egyet? – kérdezte a többiekre nézve.

Mind szinte egyszerre emelték fel a kezüket. Sherlock már utólag bánta, hogy minden egyes tagot legalább egyszer kihozta a sodrából egy-egy visszafeleselés alkalmával, így szinte nem is csodálkozott. Mycroft kétségbeesett szemekkel bámult az öccsére. Sherlock arca rezzenéstelen volt, de a kezeit ökölbe szorította. Bár vágyott arra, hogy lemenjen a Földre, de mint csak egy látogató, hogy meglesse azokat a dolgokat közelebbről is, amiket eddig csak messze láthatott. De az, hogy valakihez oda legyen kötve és csak arra mehet, amerre ő is, az volt a legszörnyűbb dolog, amit csak kiszabhattak neki. Sherlock magányos, magának való angyal volt, aki nem kért másnak a társaságából, bár nem is voltak ilyesfajta közeledések senki részéről sem. Gabriel pontosan tudta ezt és Sherlock biztos volt benne, hogy nem hirtelen döntés ez a részéről, hanem már régen tervezte, hogy mikor teheti meg. Csak ki kellett várnia, míg Sherlock hibázik. És úgy is lett. Mert mindig tett valami olyat, ami nem tetszett valakinek.

 - Sherlock Holmes, halld hát ítéletünk. Bukottnak minősülsz egészen addig, míg végre nem hajtod a rád szabott feladatot, és ha hibázol, többé nem tartozol közénk. És ne feledd azt sem, hogy mindvégig figyelni fogunk – mondta Gabriel, hangja parancsoló és felsőbbrendű volt. Úgy viselkedett, mintha ő lenne a vezér. Mycroft pontosan tudta, hogy már régóta a vezér címre pályázik és most akképp is viselkedett. Bosszúsan kifújta a levegőt, majd az öccsére pillantott. Fogalma sem volt, hogyan fog neki segíteni, de minden tőle telhetőt meg fog próbálni.

A Tanács Gabriel szavai hallatán egyöntetűen bólintottak. Sherlock érezte, ahogy a talpa alatt megnyílnak a felhők és tisztán látta az alatta elterülő Földet. A szél erősen fújni kezdte, haját és szárnyait teljesen összeborzolta. Még utoljára Mycroftra pillantott, mielőtt elkezdett volna a mélybe zuhanni. Hiába próbálta használni a szárnyát, nem tudta, mintha valami energia teljes erőből lefelé húzta volna.

A következő pillanatban belecsapódott a Földbe. Furcsa módon tompa fájdalmat érzett. Korántsem olyat, mintha egy ember zuhant volna le, de mindenképp meglepő volt, mivel Fény angyalként sosem tapasztalhatta meg a fájdalmat. Így most halk, fájdalmas nyögések közepette tápászkodott fel a talajról, amin elterült. Természetesen semmi baja nem lett az alatta lévő padlónak, mivel senki nem tudhatta, hogy ő itt van. Ahogy felállt, az első dolog, amit észrevett, hogy a ruhája halványszürkévé változott, de nem csak az, hanem a szárnya is. Valóban bukott lett. Sosem gondolta volna, hogy ez valaha meg fog történni vele és most leghalványabb fogalma sem volt róla, hogy mit kellene tennie.

Halk mocorgást hallott nem messze tőle. El is felejtett körülnézni, annyira lefoglalta saját maga. Egy hálószobában volt, amiben sötétség honolt. Hajnali fél kettőre járt, ahogy Sherlock leolvasta az óráról, ami a falon lógott. Az ágyra pillantott, ami nem messze hevert tőle. Feküdt benne valaki. Sherlock egy pillanatra csak zavartan bámulta a férfit. Alig látta, mivel nyakig be volt takarva és épp nem felé fordult az arcával, de a nemét azért meg tudta állapítani. Ő volt az, akire vigyáznia kell.

Épp mikor ezt kigondolta, a férfi a másik oldalára fordult, így megpillanthatta. Sherlockot hirtelen egy furcsa érzés kerítette hatalmába. Itt a Földön még az érzelmek is erősebben hatottak rá, mint odafent. Nem tudta megmagyarázni, mi tört rá, mikor végignézett a férfi kellemes arcán és úgy érezte, bármit megadna, hogy megnézhesse, milyen színűek a szemei. De nem ébredt fel, így nem tudta megtenni.

Sherlock még jó pár percig csak állt és nézte az ismeretlen férfit. Aztán rájött arra, hogy nem is tudja, kicsoda ő. Halkan keresgélni kezdett a lakásban, hogy kiderítse, ki lehet az ágyban fekvő férfi. Arra sem tudott válaszolni, hogy ezt miért akarta mindenképp tudni. Végül megtalálta az igazolványát, amin ott volt egy név:

John Hamish Watson.

Sherlock arcán egy mosolyszerű dolog jelent meg, ami igazán ritkának számított nála, szinte kincsnek. Végre láthatta, hogy a szemei kékek. Nem az a világító, világoskék fajta, hanem egészen sötét, ami messziről hathat barnának is, ha nem figyelsz oda. Tetszett neki ez a különlegesség benne. Tovább keresgélt még. Katonaorvos volt Afganisztánban, de megsérült a válla, így hazaküldték. Már majdnem két hete. Talán ezért is rendeltek ki mellé őrangyalt. Szokás azokhoz, akik közel kerülnek a halálhoz. Látta, hogy az újságokban bekarikázott pár álláshirdetést, mind az orvosláshoz kapcsolódott. Volt egy nővére, Harry is. Egyelőre csak ennyit talált, de kevesellte Sherlock. Azt akarta volna megtudni, hogy milyen ember valójában. Bár… ennek a kiderítésére még rengeteg ideje maradt, így csak leült az ágy szélére és nézte Johnt, ahogy édesdeden alszik, miközben nem is sejti, hogy egy őrangyal vigyáz az álmaira.

Jim Moriarty kellemesen elterült a trónszékén. Lábait lelógatta az egyik oldalon, a másikhoz pedig nekitámasztotta a hátát úgy, hogy a szárnyai a földet súrolták. Hosszú, szinte karomszerű körmeivel épp egy kisállat belsőségeit kaparta ki, hogy azokat jóízűen falatozhassa, egy pár csepp vér a fekete ruhájára cseppent közben. Ritkán engedhette meg magának azt a luxust, hogy így kényeztesse magát, hisz mindig akadt egy-egy idióta, aki miatt neki kellett intézkednie. Hiába, a Sötétség angyalai nem feltétlen az eszükről híresek, kivéve persze őt, de hát ő a vezér volt. A trónterem ajtaja hangosan nyílt ki, ahogy belépett rajta Jim balkeze, Sebastian Moran. Jim rögtön elmosolyodott és rendes ülőhelyezte tornázta magát.

 - Örülök, hogy visszatértél, kedvesem. Még maradt egy kis mókusszív, ha kéred – mondta egy ragyogó mosollyal az arcán. Sebastian alaposan körülnézett, mielőtt odahajolt volna Jimhez és az ajkára nyomott volna egy csókot. Bár szinte mindenki sejtette, hogy Jim Moriarty balkeze nem csupán alkalmazotti státuszban van, azért nem akarták, hogy mindenképp kiderüljön. Veszélyes lett volna, ha a Fény angyalok tudtára jut.

 - Nem kell, köszi. Viszont én szolgálhatok egy jó hírrel – mondta, ahogy hátrébb lépett tőle. – Sherlock Holmesról van szó. – Jim a név hallatán máris sokkal figyelmesebb lett. Sherlock már nem egyszer húzta keresztül a számításait. Általában csak apró-csetlő dolgokkal, ám a múltkori, mikor megakadályozta annak a férfinak a megölését, már végképp bosszantotta Jimet. – Bukott lett és őrangyalt csináltak belőle.

 - Micsoda? – kérdezett vissza meglepetten, majd vigyorogva összecsapta a tenyerét és dörzsölni kezdte. – Hát ez csodálatos! – kiáltott fel örömtelien. – Ó, nem is alakulhatott volna ettől pompásabban – pattant fel a trónszékből izgalmában, ahogy odalépett Sebastian elé és egy csókot nyomott a szájára, majd pördült egyet maga körül.

 - Mi a terved? – kérdezte Sebastian, ahogy Jimet figyelte, aki egy izgatott kölyökre emlékeztette jelen pillanatában.

 - Hát nem egyértelmű, kedvesem? A legkönnyebben úgy szabadulhatok meg tőle, ha őt is Sötétség angyalává teszem. És azt hiszem, nem kell megmagyaráznom, hogy mit kell tennünk ahhoz, hogy elbukjon, mint őrangyal – vigyorgott és sötét szemeiben őrült és gonosz fény csillogott, ahogy végiggondolta a tervét. Alig várta, hogy végrehajthassa és megszabaduljon ellenségétől. Sherlock Holmesnak még fogalma sincs, hogy milyen borzalmak várnak majd rá a Pokolban.

Sherlock egészen reggelig árgus szemekkel figyelte John arcát, hallgatta a lélegzetvételét, őrizte az álmát, míg meg nem szólalt az ébresztőórája. Az erőteljes sípoló hang hatására Sherlock szinte felpattant a helyéről, de John is rögtön felébredt. Sherlock egy pillanatra ledermedt, ahogy nézte az előtte lévőt, ahogy felül az ágyban. De nem mutatta semmilyen jelét annak, hogy látná Sherlockot. Tudta, hogy ez fog történni, de titkon legbelül reménykedett benne, hogy mégsem lesz így. John hatalmasat nyújtózott és ásított közben, majd megdörzsölte a szemeit, amit az őrangyal valamiért nagyon aranyosnak és mulatságosnak tartott.

 - Hülyeségeken gondolkodom – motyogta félhangosan. Persze John nem hallhatta, kikelt az ágyból közben és a fürdőszobába vette az irányt. – Csak egy ember. Biztos az újdonság varázsa – mondta magának, szinte győzködésnek hatott, bár nem tudta, miért kellene ilyet tennie.

Sherlock már majdnem be akart volna menni a fürdőbe, de mikor meghallotta a zuhany hangját, megtorpant az ajtó előtt. Úgy érezte, nem lenne túl illendő meglesnie őt fürdés közben, és míg ezt elképzelte, furcsa érzések keltették hatalmába, így főleg hátrébb lépett az ajtótól. Inkább járt egyet a lakásban. Nagyon kicsike volt, a fényben már sokkal jobban láthatta. Egy embernek még épp megfelelő, de Sherlock úgy gondolta, hogy szebb és nagyobb lakás is juthatna neki. Az asztalhoz lépett, ahol az újság volt, amiben munkát keresett. A lakáshirdetéseket átböngészte a szemével és volt egy, amin megragadt a szeme. Baker Street 221B. Át sem gondolta mit tesz, csak elcsente John tollát, bekarikázta a hirdetést és úgy fordította az újságot, hogy mikor leül, mindenképp láthassa. Épp időben igazította meg, mert kilépett a fürdőszobából úgy, hogy csupán egy törülközőt csavart a dereka köré. Sherlock pironkodva elfordult elsőnek, mikor meglátta és kellett pár pillanat, míg összeszedte magát és ismét John felé fordult. Aki addigra már felkapott egy nadrágot és egy inget, majd a konyha felé vette az irányt és Sherlock természetesen követte.

John, míg feltette a vizet forrni, egy kenyeret rakott a pirítósütőbe. Ásítva dőlt neki a konyhaszekrénynek, majd maga elé bámult. Sherlock félrebillentett fejjel megállt közvetlen előtte. Addig igazgatta a pozícióját, amíg úgy nem tűnt, mintha egyenesen őt nézné. Szerette volna, ha ez így történik. Még sosem talált senkit ennyire izgalmasnak, mint őt, pedig még csak éjszaka pillantotta meg legelőször. Hogy-hogy sosem tűnt fel neki eddig? Pedig figyelte a háborúkat is. Nem is értette, hogyan kerülhette el a figyelmét. John sóhajtott egyet és elfordult Sherlocktól, aki erre szomorúan lebiggyesztette az ajkait egy pillanatra. Látta, ahogy le akarja venni a vízzel teli edényt a gáztűzhelyről, viszont feltűnt az is, mennyire felfőtt a tál és John nem húzott magára védőkesztyűt. Már épp nyúlni akart volna érte.

 - Ne! – kiáltotta el hirtelen magát Sherlock és előrenyúlt a kezével, hogy megragadja John csuklóját. Utána rögtön el is eresztette, de John szinte riadtan fordult hátra és nézett körbe-körbe. – Vajon megérezte, hogy hozzáérek? – kérdezte Sherlock hangosan, ahogy a tenyereire bámult. De legalább megmentette egy esetleges égési sérüléstől. John végül lenyugodott és felsóhajtott, motyogott is valamit az álmosságról, majd végül csak felkapta magára a kesztyűt.

Elkészítette a teáját és a pirítósát, majd leült az asztalhoz. Sherlock helyet foglalt mellette és alig várta, hogy feltűnjön neki a lakáshirdetés. De John figyelmét elkerülte, az állásokhoz lapozott, mire Sherlock nyugtalanul felnyögött és pöckölt egyet az ujjával, hogy visszalapozzon. Johnnak fel sem tűnt, épp a teája utolsó cseppjeit itta ki és végre valahára meglelte a hirdetést.

 - Nem is emlékszem, mikor karikáztam be – szólalt meg. Sherlock most először hallhatta a hangját és kellemes érzés lepte el a testét ettől a hangtól. Johnnak megtetszhetett a hirdetés, mert rögtön telefonált és holnapra megbeszéltek egy időpontot a lakásnézésre, mert ma állásinterjúja lesz. Sherlock alig várta, hogy mindenhová követhesse. 

A második rész itt. 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.