Két részletben kellett feltöltenem, mert valamiért nem sikerült egyben, így íme a folytatás:

Végre kiengedtek a szűk kis cellából. De még így sem mozoghattam kényem-kedvem szerint, mivel Jim elmondása szerint jobb, ha vele maradok. Nem elég, hogy még a cellában is egymásra lettünk utalva, de még azon kívül is. Hát nem remek?

Mikor kiértünk az udvarra, rájöttem, hogy talán Jimnek nagymértékben igaza volt, ugyanis még mindig minden tekintet rám szegeződött. Én voltam a „friss hús”. Pontosabban nem. Épp mikor leértünk, akkor hoztak egy alacsony, izgága mexikóit. Egy kicsit megnyugodtam, hogy ezúttal nem engem bámultak, hanem az új lakót.

Az udvaron nem igen lehetett mit csinálni az álldogáláson kívül. Még csak leülni se lehetett sehova, de hát mire számítottam kényelem szempontjából, ez egy kibaszott mexikói börtön. Az emberek inkább a szokásos csoportokba tömörültek. Rögtön kitűnt mindenhonnan a vezér, annak a verőemberei, a csicskásai és a „feleségei”. Rájöttem, hogy talán hálásabb is lehettem volna Jimnek. Inkább leszúrnám magam, minthogy bekerüljek az egyik csapatba ölebnek.

Jimmel mi elszeparálódtunk, az egyik távolabbi pontjába mentünk a börtönnek és nekidőltünk a falnak. Vártuk, hogy érkezzenek Jim kuncsaftjai. A nap közben iszonyúan égetett, éreztem, ahogy az izzadtságcseppek a homlokomtól lefelé folyni kezdenek egészen az államig és azt, ahogy a felsőm kezd átázni. Megtöröltem a homlokom és kifújtam a levegőt. Lehetett minimum negyven fok és egy árva felhő nem volt az égen. Úgy tűnt, Jimet nem zavarta a tikkasztó meleg, bár ő is izzadni kezdett. Miközben ő üzletelt, legtöbbször spanyolul, amiből egy árva szót nem értettem, én csak unottan álltam mellette. Ha az egyik egy kicsit is felemelte a hangját, Jim mindig felém bökött a fejével, mondott valamit és máris elhallgattak. Nem tudtam, hogy ennyire félelmetesnek tűntem, de ezek szerint hasznosnak bizonyultam. Már csak fél óránk maradt a szabadlevegőn, mikor Jim odahajolt hozzám.

 - Ideje elintéznem a te üzletedet is – mondta, ahogy megpaskolta a mellkasát, ahol ott volt a dögcédula a felsője alatt. – Ne mondj semmit, ne csinálj semmit, akárki is jön ide hozzád – nézett rám komoly, parancsoló tekintettel, ahogy magamra hagyott.

Követtem a tekintetemmel, ahogy az egyik fiatalnak tűnő sráchoz lépett oda. Kissé távol volt, de így is tökéletesen láthattam. Egészen addig, amíg valaki be nem állt a látóterembe. Közvetlenül elém. Fel sem tűnt, hogy mikor vett körbe három megtermett fickó, annyira figyeltem Jimet. Az előttem álló volt legalább két méter magas, csupa izom és mellesleg néger. A balra levő egy festett vörös hajú volt és nagyon is fehér, a jobbra lévő pedig egy átlagos mexikói kinézetű fekete szakállal.

 - Hallottunk rólad, „Tigris” – szólalt meg a néger gúnyosan kiejtve a Jim által kreált nevemet. Te jó isten, Jim miket mesélhetett rólam, miközben én nem is értettem? Közelebb lépett hozzám és csak alig pár centire állt meg tőlem. – Fogalmunk sincs, hogy miért azzal a gizdával lógsz, vagy hogy mivel vett rá, hogy dughasson, de… - Felemelte az egyik kezét és a vállamra tette. – Szerencsénkre, annyira nagy hatalma még neki sincs, hogy megállíthasson, ugye? – kérdezte, ahogy a kezével elkezdett lefelé indulni a nadrágom felé. Eddig tűrtem szó nélkül a dolgot, egy szempillantás alatt megragadtam a kezét és gyakorlott mozdulattal hátracsavartam, ahogy a falhoz löktem.

 - Nem tudod, kivel kezdtél ki… - sziszegtem a fülébe, ahogy egyre erősebben szorítottam hátra, mire felkiáltott.

A következő pillanatban egy rúgást éreztem egyenesen a bordáimra. A vörös hajútól kaptam. Kissé összecsuklottam, de már túl sok ilyet kaptam ahhoz, hogy ártson nekem. A néger fejét megragadtam és a falhoz vágtam, mire eszméletlenül terült szét. Dühtől izzó szemekkel fordultam feléjük. Újra éreztem, ahogy az adrenalin szétáramlott a testemben, ahogy elfogott egy ismeretlen izgalom, hogy mi lesz a következő lépés. Mindig ez történt, akárhányszor küzdenem vagy ölnöm kellett. A vörös hajú nekem rontott, de nem volt valami képzett, félreugrottam az útjából, majd megragadtam a haját és visszahúzva orrba könyököltem, aminek hála ordítva vergődni kezdett a földön véres arccal. Mikor a mexikói felé fordultam, már egy kés volt a kezében. Közben már mindenki észrevett minket és közeledni kezdtek, majd szurkolni, hogy harcoljunk.

 - Hékás! – furakodott át a tömegen Jim. – Ebből elég legyen, Sebastian! – nézett rám komoly, fenyegető szemekkel. A tömeg közben kifújolta Jimet, amiért közbe akart avatkozni. Már épp hallgattam volna rá, mikor a mexikói hirtelen Jim mellett termett, behúzott neki egyet, majd felém indult meg. Mikor megláttam Jimet a földön vérző ajkakkal, már nem tudtam leállítani magam.

Bár ügyesebb volt, mint a másik kettő, csupán öt másodpercembe telt, míg kicsavartam a kezéből a kését és a vállába szúrtam. A többi rab kurjongatott és tovább bíztatott, hogy öljem meg. Már ott álltam felette. Szinte vicsorogtam, ahogy rápillantottam a vérző fickóra. Éreztem minden porcikámban a kényszert, hogy ugorjak neki a nyakának és addig fojtogassam, amíg az összes levegő ki nem szorul belőle. Az ujjaim görcsösen összezáródtak, már kész lettem volna megtenni, mikor is valaki felordított, hogy közelednek az őrök. A tömeg hirtelen elkezdett szétoszlani, az én kezemet pedig megragadta valaki és húzni kezdett. Már majdnem ellöktem magamtól, mikor megláttam, hogy Jim az. A tömeggel haladtunk, majd leváltunk róluk és egészen a cellánkig hurcolt magával egyetlen egy szó nélkül. Amikor már bent voltunk, Jim felé fordultam és már meg akartam szólalni, de a fagyos és kimért tekintete megakadályozott ebben.

 - Egyetlen egy dolgot kértem tőled, Sebastian! – lépett elém fenyegetően, ahogy a tekintetét az enyémbe fúrta és nem engedte el. – Hogy. Ne. Csinálj. Semmit. Amíg. Távol. Vagyok – hangsúlyozta ki a szavakat nagyon halkan. – És én nagyon nem szeretem, ha megtagadják a parancsaimat, szóval, ha legközelebb azt mondom, hogy ne csinálj semmit, AKKOR NE IS CSINÁLJ! – váltott át hirtelen a mondat közepén kiáltásba, mire összerezzentem. Egy pillanatra láttam a szemeiben felvillanni azt az őrült és gyilkos fényt, amitől az egész testem borsódzni kezdett. Tudtam, hogy ez a valódi énje, ami benne lapul és már nem tudta elrejteni előlem. Jim a maga alacsony és vékony valójában két másodpercre a legfélelmetesebb dologgá vált a szememben, mert láttam. Láttam a tekintetében, hogy ő bármire képes. Bármire. És bár menekülnöm kellett volna ezelől, meghátrálni, elbújni, nem tudtam. Mert már láttam egy hasonló pillantást. A tükörben, az enyémet. És ekkor jöttem csak rá, hogy mennyire elcseszettek vagyunk mi, és mennyire ugyanolyanok egyben.

 - Miért érdekel ez téged? – kérdeztem meg halkan pár perc néma csend után, mialatt egymást bámultuk.

 - Mert nem kerülhetsz bajba – válaszolt, bár ettől nem lettem okosabb. Még közelebb léptem hozzá, csak centikre álltunk egymástól. Le kellett kissé hajtanom a fejem, hogy le tudhassak pillantani rá.

 - Miért?

 - Mert már az enyém vagy – suttogta. Egy hirtelen feltörő indulatnak hála megragadtam a felsőjét és egyenesen a falnak vágtam, fel is emeltem kicsit, így szinte lábujjhegyen állt a földön, de legalább majdnem egy magasan lehettünk. Közben pedig még szorosan odasimultam hozzá, hogy ne menekülhessen. Az orrunk már súrolták egymást. Zihálni kezdtem a rám törő dühnek hála, ahogy rápillantottam.

 - Miféle játék része vagyok, Jim? Mit akarsz valójában tőlem? Kétlem, hogy csak védelmet – mondtam egyenesen az arcába, mire a szája egyik sarka felfelé görbült ravaszul.

 - Nem gondolod, hogy kicsit túl sokat hiszel magadról… Sebastian? – suttogta, ahogy az arcát kicsit előrébb mozdította és így a szemünk alig két centire lehetett a másikétól. Belebámultam a sötét, titokzatos szemekbe és csak arra tudtam gondolni, hogy valamit nem akar elmondani. És azt is tudtam, hogy most nem fog nekem beszélni, ezért eleresztettem és hátrébb léptem tőle. Pár pillanatig csak néztük egymást, Jim arcán ott játszott egy számomra ismeretlen mosoly, ahogy rám bámult, miközben letörölte még a mexikóitól kapott ütés okozta vért az ajkairól. Én még mindig remegtem a dühtől. Végül egy szó nélkül lefeküdtem az ágyamra és a plafont kezdtem el bámulni látványosan üzenve, hogy most nem vagyok rá kíváncsi. Jim fogta az adást, mert ő is elhelyezkedett az övén és elővette a már ismert könyvet és olvasgatni kezdte, mintha mi sem történt volna.

Az egész cellát ellepte az éjszaka sötétje, ismételten csak a hold fénye volt az, ami utat mutatott nekünk. Egész nap a cellánkban maradtunk, még csak egymáshoz sem szóltunk. Nem akartunk kimozdulni a korábbi akcióm miatt. Jim egyszer eltűnt egy fél órára, de csak ennyi volt. Csak feküdtem az ágyamon a plafonra bámulva, próbáltam kizárni az elmémből a nap folyamán történteket, de nem igazán sikerült. Annyira nagyon meg akartam fojtani azt a fickót, hogy már megrémített. A katonaságon kezdődött. Mikor örömöt leltem abban, ahogy becéloztam az ellenfelet és lőttem. És mikor holtan rogyott össze, csak elégedettséget éreztem, semmilyen sajnálatot. Igaz, hogy néha megfordult a fejemben, hogy mi lehet a családjával, de nem sokáig. A tenyerem hol ökölbe szorítottam, hol ellazítottam önkéntelenül is az emlékek felidézésére.

 - A… a cigimet megszerezted? – kérdeztem az ágyán olvasó Jimtől. Már jó pár órája meg sem szólaltunk úgy egyáltalán, így kicsit rekedtesre sikeredett a hangom.

 - Azok után, amit ma csináltál? Felejtsd el – mondta, miközben lapozott egyet és tovább olvasott. Idegesen felültem és beletúrtam a hajamba. A kezeim már remegtek egy szál cigarettáért, szinte már bármit megtettem volna érte.

 - Mégis mit tehettem volna, mi? Hagytam volna, hogy a seggfej végigtapizzon? Azt már nem – ráztam meg a fejem, ahogy a kezem ökölbe szorítottam és közben az egyik lábammal sűrűn doboltam a földön. Erre már Jim rám pillantott a könyv mögül.

 - Egy mesterlövésznek nagyobb higgadtságra lenne szüksége, nem? – kérdezte, mire egy pillanatra lefagytam és elkerekedett szemekkel néztem rá.

 - Ezt… ezt meg honnan tudod?

 - Nem nehéz információkat szerezni az új rabokról. Nem leszek akárki cellatársa – magyarázta a megszokott nyugodt hangján, mintha nem is arról beszélt volna, hogy nyomozott utánam, hanem arról, hogy milyen felhős ma az ég.

 - Nincs jogod se neked, se senkinek, hogy a múltamban kutakodjon! – mutattam rá fenyegetően, ahogy ismét visszatért belém az idegesség. Úgy éreztem, mintha fel akarnék robbanni, bár ez inkább volt betudható a cigihiánynak.

 - Jó voltál?

 - A legjobb – vágtam rá rögtön még mindig kissé mérges hangon, mire Jim a szemeimbe nézett és lassan elmosolyodott, aminek hála az én ajkaim is kissé felfelé húzódtak.

 - De a vérmérsékleteden még dolgoznod kellene – tette azért még hozzá.

 - Igen, mondták már – sóhajtottam fel, ahogy felálltam és az apró kis csapunkhoz mentem, hogy megmossam az arcom. – Akkor talán itt sem lennék.

 - Szóval indulatból öltél? Nem tervezted? – kérdezte meg, mire ismét döbbenten felé fordultam. Egy szóval sem említettem, hogy gyilkosság miatt kerültem volna ide.

 - Honnan tu… Ja, igen… majdnem elfelejtettem a kis „kutakodásod” – mondtam gúnyosan, ahogy visszaültem az ágyam szélére. – Én, ha tervezetten ölök, akkor biztosan nem kapnak el. Profi vagyok. A katonaság mellett dolgoztam bérgyilkosként is egy-egy alkalommal. Ez most más volt. Beugrottam egy kocsmába pár italra és jó pár pohárral elfogyasztottam. Valaki belém kötött, szinte nem is láttam, úgy szédültem. Elkezdett ütlegelni, kést is elővett, de én gyorsabb voltam. Elvettem tőle és leszúrtam. Hatszor. Kihívták a rendőröket, túl részeg voltam, hogy elmenekülhessek. Belegondolva talán mégsem vagyok olyan profi – horkantam fel gúnyosan. Magamat is megleptem, milyen könnyen elmeséltem az egész sztorit Jimnek. Nem szokásom kiadni magamat akárkinek is, mindent magamban tartok mélyen eltemetve. Ahhoz, hogy valaki bárkit ki tudjon szedni belőlem, még a kínzás se segítene. Erre itt van Jim, akinek kérnie sem kellett, de én már elmondtam neki mindent. De hát mi veszítenivalóm volt? Semmi.

 - Hát ez tényleg nem volt egy profi húzás – jegyezte meg a mesém végén Jim, mire mosolyogva felhorkantam ismételten.

 - Nem igazán. Tizenkét évre ítéltek. De legalább ne ezen a nyomortanyán tettem volna – néztem körbe az omladozó, mocskos börtönön. – És te miért kerültél ide? – néztem Jimre, aki csak elvigyorodott és visszafordult a könyve felé. – Én is elmondtam!

 - Ebből nem következik az, hogy nekem muszáj lenne, nem igaz? – kérdezte kissé éneklős hangon, ahogy a könyvét olvasta. Összeszorítottam az ajkaimat, az iménti apró jókedvem el is párolgott, rögtön rám tört a düh Jim szavait hallva. Úgy tűnt, másodpercek alatt képes kihozni a sodromból vagy így, vagy úgy.

 - Te beszéltél etikettről, ezek alapján te is mondhatnál valamit…

 - Harminc év. Csak ennyit mondhatok – szólalt meg végül. Erre már döbbenten elhallgattam, mire felém fordult és az arckifejezésem látva ismét elmosolyodott.

 - Ha lesznek még ilyen húzásaim, mint a mai, még a végére nekem is annyi lesz. Nem is tudom, hogy most mit fogok azért kapni, hogy…

 - Semennyit. Kiderült, hogy senki nem mert téged azonosítani, mint támadót. Miután elbántál azzal a hárommal, kissé beijedtek tőled. Így az őröknek fogalmuk sincs, hogy ki volt az. – Ismételten kissé meglepetten néztem Jimre. Ez legalább jó hír volt, akkor már talán végre békén hagynak.

Még alig érkeztem meg, de máris bajba kerültem? Nem igazán volt rám jellemző, én inkább elbújni szeretek a háttérben és nem magamra vonni a figyelmem, nem hiába voltam mesterlövész és azok közül is az egyik legjobb. Talán Jim az oka, de talán csak rá akarom kenni magam helyett.

Eltelt négy nap és úgy tűnt, valóban beijedtek tőlem. Jimmel éltünk, mint a hal a vízben. Ha le is mentünk enni vagy ki az udvarra, csak pillantásokat kaptunk, de rögtön elfordultak, ha én is arra néztem. Senki nem jött oda hozzánk, hogy belénk kössön, mi pedig továbbra is üzleteltünk. Jim már egész nyugodtan magamra hagyhatott. Többen felkapták a fejüket az ilyen alkalmaknál, de végül inkább senki nem közeledett. Egyszer ragadta meg egy fickó Jim felsőjét dühében, mire én rögtön lefogtam a csuklóját egy figyelmeztető pillantással együtt. Úgy eresztette el, mintha megégette volna a bőrét és sűrűn bocsánatot kért. Jim csak elégedetten rám vigyorgott, de nem mondott semmit.

Nem sokat beszéltünk napközben, de esténként mindig megpróbáltam kicsit faggatni, valahogy éreztem, hogy valamit eltitkol előlem. De mindig kitérő válaszokat adott, így semmit nem tudhattam meg. Elég hamar véget is értek így a beszélgetéseink. Még azzal kapcsolatban sem tudtam semmit kiszedni belőle, hogy ki is ő valójában, ha már ő tud mindent rólam. Csak titokzatosan elmosolyodott, de nem mondott semmit. Az őrületbe tudott kergetni ezzel.

 - Fogsz valaha valamit is mondani nekem magadról? Nem valami fair így – mondtam neki az egyik éjszaka.

 - Majd azt én eldöntöm, hogy mi fair és mi nem, Seb – válaszolta rám se pillantva, már megint csak olvasgatott, ezúttal angol irodalmat.

Mostanában a Sebastiant már lerövidítette simán Sebre, ami az első pár alkalommal zavart, de most már megszoktam. Szokatlanul sokszor szereti beletenni a mondataiba a nevemet, de nála már semmit nem furcsálltam. Ahogy azt sem, hogy az egyik ügyfele nem hozott neki időben kokaint, amit ígért és két órával később megkéselték a börtönfolyosón. Már valahogy értettem Jim hatalmát. Még azt sem lehetett tudni, kikkel dolgozik itt össze, én meg aztán végképp nem tudtam, alig mondott el nekem valamit. 

De semmi sem számított jelen pillanatban, ugyanis végre elmehettünk zuhanyozni. Már borzalmasan büdösnek és mocskosnak éreztem magam, így hálát adtam az égnek, hogy megengedték. Izgatottan sétáltam Jimmel a zuhanyzó felé, de mikor majdnem odaértünk, Jim megfogta hátulról a felsőmet és visszahúzott, hogy megállítson.

 - Csak úgy szólok, a zuhanyzótól nincs veszélyesebb hely – súgta a fülembe, de nem igazán értettem, mire is akart célozni, csak összevont szemöldökkel bámultam rá. Nem magyarázta meg a dolgot, csak elindult, én pedig kis késéssel követtem.

Már valahogy nem is vártam annyira, mikor megpillantottam a sok vetkőző férfit körülöttem és folyamatosan Jim mondata visszhangzott a fülemben, mire elkezdett rémleni, hogy első nap is mondott valamit a zuhanyzóról. A katonaságban persze teljesen hétköznapi volt, ha láttam egy-egy meztelen férfit, itt viszont tucatjával vettek körül és valahogy egyikükre se voltam kíváncsi pucéran. Mire feleszméltem, Jim már ruha nélkül állt mellettem és önkéntelenül is végignéztem rajta. Elkaptam a tekintetem, mikor már túlságosan lefelé kalandozott a szemem. Szinte láttam magam előtt Jim önelégült vigyorát, de azért sem fordultam oda hozzá, hogy leellenőrizzem. Inkább elkezdtem én is vetkőzni óvatosan körbenézve. Folyamatosan cserélődtek az emberek a zuhanyzóban, nyilván nem tudtak olyan sokan egyszerre bent lenni. Csak páran beszélgettek körülöttünk, valahol fel is nevettek és valaki méreteivel viccelődtek. Vettem egy nagy levegőt és végre megszabadultam mindentől. Egy halk füttyszót hallottam Jim felől, mire felé fordultam. Épp lefelé pillantott méghozzá rajtam.

 - Ahogy látom, te duplán veszélyben leszel – jegyezte meg, ahogy felnézett a szemeimbe és elvigyorodott. Én csak kissé zavartan magam elé kaptam a kezem és próbáltam takarni amennyire lehet. – Ezzel nem sokat fogsz elérni odabent – tette hozzá, de azért sem engedtem le a kezemet.

Elindultunk befelé, sűrű pára fogadott odabent, alig láttam az előttem menő Jimet. Viszont a tekinteteket éreztem magamon. Hátrasúgta nekem Jim, hogy ha nem akarok ettől nagyobb feltűnést kelteni, inkább vegyem el a kezem. Jim tanácsai eddig is jónak bizonyultak, így fogcsikorgatva, de hallgattam rá. Elkaptam két rab tekintetét, amint végignéznek rajtam, majd vigyorogni kezdenek és szemöldöküket húzgálva böktek maguk felé a fejükkel, hogy menjek oda. Hirtelen egy csattanást éreztem a fenekemen, mire ugrottam egyet akaratlanul is.

 - Bocsi, srácok, már foglalt – mondta Jim vigyorogva a fiúknak, de a szeméből inkább azt lehetett leolvasni, hogy jobb, ha nem próbálkoznak be. – És nem kell mondanotok, tudom, hogy szerencsés vagyok – tette még hozzá, ahogy intett nekik önelégülten, amitől nyilván a másik kettő majd megpukkadt. Kisvártatva követtem Jimet és mikor nem látta senki, megragadtam a karját és közelebb húztam magamhoz, hogy a fülébe súgjak.

 - Ha még egyszer a csupasz fenekemre csapsz, esküszöm nem éled túl… – sziszegtem a fülébe indulatosan, de Jim csak halkan felkuncogott ezen.

 - Megfoghattam volna mást is, szóval tartsd magad te is szerencsésnek – nézett fel rám azzal a bosszantó vigyorával, amit a legszívesebben letöröltem volna a képéről. Végül a mérgemet inkább visszafojtottam, nem lett volna túl jó ötlet Jimre ereszteni most, hogy így megismertem, ezért csak felsóhajtottam és beálltam az egyik zuhany alá.

Halkan, elégedetten felnyögtem, mikor megéreztem a meleg vizet a testemhez érni. Már nem is emlékeztem, mikor volt részem ebben és még az sem igazán izgatott, hogy egy börtön közepén jutottam hozzá. Mintha mondtam volna valamit az elején arról, hogy inkább maradnék mocskos, de ezt már azóta elfelejtettem. Kaptunk egy szappant, aminek kissé furcsa illata volt, de addig nem érdekelt, amíg lemosta rólam a mocskot. Alaposan végigdörzsöltem a testem minden porcikáját, kitudja mikor lesz a következő zuhanyzási alkalom. A hajamat is átmostam, már zsírosan tapadt a fejemre. Mikor már majdnem végeztem, jobbra fordultam Jim felé, aki szintén magát csutakolta. Felém fordította a fejét, mikor észrevette, hogy nézem, mire féloldalasan elmosolyodott, én pedig zavartan elkaptam a tekintetem róla.

Még egyszer át akartam mosni magam a szappannal, mikor is az kicsúszott a kezemből és elkezdett csúszni a földön. Mindenki felkapta a fejét és elhalt minden beszélgetés a zuhanyzón belül. A szappan ott hevert a földön csak arra várva, hogy felvegyék. Csakhogy a többi rab is pontosan ugyanezt várta, méghozzá tőlem, mivel mindenki engem nézett.

 - Nem veszed fel? – szólt oda nekem hetykén Jim, mintha nem tudná pontosan, hogy mi is történik.

 - Kizárt dolog – súgtam oda neki, ahogy a szappannal szemeztem. Néhányan már éhes tekintettel néztek rám és várták, mit fogok cselekedni. 

 - Muszáj leszel.

 - De…

 - Kipróbálhatod mennyire félnek tőled – vigyorgott rám, ahogy tovább zuhanyozott. Ő volt az egyetlen, aki ezt csinálta.

Végül vettem egy nagy levegőt és elindultam lassú léptekkel felé, közben kiéleződött a figyelmem. Óvatosan néztem körbe a szemeimmel, senki nem mozdult meg egyelőre. Mikor odaértem a szappanhoz, leguggoltam és felvettem, majd gyorsan felálltam. Még mindig néztek, a szájukat nyaldosták, türelmetlenül fészkelődtek, de nem jöttek közelebb. Mikor visszamentem a helyemre, Jim elégedetten mosolygott rám.

 - Ezek szerint nagyon is tartanak tőled, Tigris… - mondta és már felé kapva a fejem ismét le akartam szólni a becenevemért, de feltartotta az ujját és a szemével a többiek felé mutatott. Felsóhajtottam és még egyszer átmostam magam, a lehető leggyorsabban akartam távozni.

A következő délutánon a szokásos helyünkön elhelyezkedtünk kint az udvaron, ismét kezdődhetett az üzletelés. Legalábbis Jimnek, én csak álltam mellette, mint valami őrkutya. De nem panaszkodtam, lehetett volna rosszabb sorsom is a börtönben. Már nem sok volt hátra a kint létünkből, mikor is Jim megbökött. Lenéztem rá, mire egy doboz cigit pillantottam meg a kezei közt, amint épp felém nyújtotta.

 - Amiért eddig jól viselkedtél – mondta rám sem pillantva, a többieket pásztázta a tekintetével. Meglepetten pislogtam Jimre és elmosolyodtam a gesztuson, majd elvettem tőle. Már meg akartam volna kérdezni, hogy hogyan lesz tüzem, mikor a zsebéből egy öngyújtót húzott elő.

 - Kösz – motyogtam, ahogy elfogadtam tőle és rágyújtottam egyre. Hosszan szívtam legelőször belé és lassan fújtam ki a füstöt. Szinte éreztem, ahogy a testemben lévő feszültség a cigihiány miatt kezd elpárologni belőlem és lenyugszom a nikotin hatására. Jobban esett, mint a zuhany, teljesen feltöltött. Rögtön kihalásztam még egyet, mikor végeztem az előzővel.

 - Lehetőleg ne fújd felém, utálom a füstöt – jegyezte meg. Nem szóltam semmit, de kicsit elfordultam tőle, hogy a füst a másik irányba mehessen. Épp ekkor pillantottam meg a tegnap hozott új rabot. Jim szerint francia, beszélt is vele egy keveset, ahogy láttam. Egyszer ki kellesz kérdeznem, hány nyelven tud beszélni.

Az újonc kissé furán viselkedett, ahogy a falnál járkált fel-alá. Jim megforgatta a szemeit, ahogy rápillantott. Mintha tudott volna valamit. A következő pillanatban elkezdett futni a francia a kerítés felé. Meglepetten felvontam a szemöldököm és még mielőtt megszólalhattam volna, az őrök a géppisztolyukkal már beléjük is eresztették a tárat. Holtan rogyott össze és nem sokkal később jöttek érte elvinni. Elpöcköltem az elszívott cigimet és némán néztem végig, ahogy elhúzzák a lelőtt fickót hosszú vérnyomot hagyva maga után.

Mikor már a cellánkban voltunk és kezdett besötétedni, még mindig ezen gondolkodtam. Ott volt előttem a kép, ahogy lelőtték. Nem azért, mert megrázott, dehogyis, csupán elgondolkodtatott. Hirtelen felültem és Jimre néztem, aki szokásához híven olvasott.

 - Szerinted… meg lehet szökni innen? – kérdeztem, mire pár pillanat fáziskéséssel Jim érdeklődve pillantott rám. – Nyilván nem olyan ostoba módon, mint ma az a fickó.

 - Meg akarsz szökni? – kérdezett rá, de nem úgy tűnt, mintha őt izgatná ez a lehetőség, csak kíváncsinak látszott.

 - Hát nem is akarok itt megrohadni. Te okos vagy, együtt kitalálhatnánk valamit és…

 - Nem – szakított félbe ezzel az egyszerű szóval és visszafordult a könyvéhez. Pár pillanatig csak meglepetten néztem rá, majd mérgesen felpattantam a helyéről.

 - Miért? Te itt akarsz maradni harminc évet, vagy mi? – rivalltam rá felemelve a hangomat. Jim csak felnézett rám egy mindentudó mosollyal az arcán. – Mi lenne, ha néha válaszolnál is a kérdéseimre?

 - Na, de akkor min bosszankodnál? Imádom nézni, ahogy begurulsz – vigyorgott pofátlanul és nagyon közel álltam ahhoz, hogy felrángassam az ágyról és behúzzak neki egy hatalmasat. De inkább csak összeszorítottam az ajkaimat és a csaphoz mentem, hogy megmossam az arcom.

Sóhajtottam egyet, hogy lenyugtassam magam. Nem érdekelt Jim, akkor én magam fogok kitalálni egy ötletet, ő meg itt rohadhat bent, ha annyira akart. Már épp meg akartam fordulni, hogy ezt el is mondhassam neki, mikor is éles durranás visszhangzott a fülemben. Sebesen megfordultam és egy rab állt előttem pisztollyal a kezében, amit sejtelmem sincs hogyan szerezhetett be. A tekintetem róla Jimre vándorolt, aki még mindig feküdt az ágyán, de egy hatalmas piros folt kezdett a mellkasán kiterebélyesedni. Mozdulatlan volt, akárcsak én. A következő pillanatban két őr fogta le a pisztolyos rabot, akinek úgy tűnt, csupán Jim volt a célpontja. Miközben a rabbal hadakoztak, én még mindig ledermedve, döbbenten lépkedtem közelebb Jim testéhez.

 - Jim? – szólítottam meg halkan.

Odaértem mellé és a kezénél kitapintottam a pulzusát, de semmit se éreztem, mire mintha gyomorszájon rúgtak volna. Már meg akartam volna nézni a sebet, láttam éppen eleget a katonaságon, hogy tudjam megmenthető-e. Nem érdekelt, hogy volt-e vagy sem pulzusa. De megelőztek. Az őrök engem lefogtak, miközben Jimet a börtön orvosai elvitték. Fel sem tűnt, mikor kezdtem el ordibálni velük, hogy engedjék meg, hogy megnézzem a sebet, de nem foglalkoztak velem. Csak egy koszos rab voltam.

Lenyomtak az ágyamra és mikor már nem kapálóztam, elengedtek és otthagytak a cellámban. Csak ültem magam elé bámulva még mindig kissé sokk alatt. Pár perce még Jimmel beszélgettem, most pedig már meghalt. Alig tudtam elhinni. Mintha csak kivizsgálni vitték volna el, úgy vártam, hogy visszatérjen. De addigra már felkelt a nap. Fel se tűnt, hogy addig csak ültem. Még csak barátok se voltunk, csupán egy cellába szorultunk. Mégis azt akartam, hogy éljen. Fogalmam sem volt, hogy miért.

Nyeltem egy nagyot és végignyúltam az ágyamon, mikor már fájt a hátam a sok óra üléstől. Nem tudtam elaludni, csak bámultam a plafont. Az ujjaimmal megtapintottam valamit, mire felnéztem. A falba vésett nevek. Egyszer sem olvastam el őket úgy igazán.

Johnny Dale, Ayman, Rodrigo Ramos, Fred Boucher, Schulz, Ivan Vikashev.

Összevont szemöldökkel néztem a neveket, újra és újra elolvastam őket. Felültem és úgy is szemügyre vettem őket. Egy angol, egy arab, egy spanyol, egy francia, egy német és egy orosz név. Mennyi volt az esélye annak, hogy Jim hat előző szobatársa épp hat különböző nemzetiségű? Mellesleg némelyik név ismerősen is hangzott, valahol már hallottam őket.

Egy újabb nap telt el a nevek előtt gondolkodva, de semmire sem jutottam velük. Mindenféle kavargott a fejemben, főleg katonai adatok, de akkor sem tudtam előhalászni ezeket a neveket az elmémből. A cellámból sem mozdultam ki, Jim nélkül elég kérdőjeles volt, hogy mi lesz velem. Sokan szerettek volna megkaparítani maguknak.

Tehetetlenül felnyögtem, ahogy felálltam. Hirtelen ketten jelentek meg a cellámban, egy őr és egy rab. Már azt hittem, hogy egy új cellatárs, de mikor végignéztem rajta, elég rendesen meglepődtem, ugyanis úgy nézett ki a fickó, mintha az ikertestvérem lenne. Magas, izmos testalkatú, szőke, szinte minden egyezett, még az arcformánk is hasonló volt. Már épp kérdezősködni akartam volna, mikor is a rabot belökte az őr, nekem pedig megragadta a kezem és kihúzott. Visszafordultam a fickó felé és láttam, ahogy elővesz valamit a zsebéből. De nem láthattam mit, mivel egy zsákot húztak a fejemre. Kapálózni kezdtem, az őr ellen akartam fordulni. Így nem bánhattak velem. Nem sokkal később egy robbanás hangja rázta meg az egész börtönt, az ereje a földre taszított. A fülem zúgott az éles hangtól és már épp fel akartam volna állni, mikor is egy szúrást éreztem a karomban. Pár pillanattal később már el is vesztettem az eszméletem.

Arra ébredtem, hogy rázkódik alattam a talaj. A fejemen még mindig zsák volt, így semmit nem láthattam, viszont mindent hallhattam. A zajokból ítélve kocsiban ülhettem és az rázkódott ennyire. Valószínűleg nem a rendes aszfaltozott úton haladtunk, az nem lett volna ilyen göröngyös. Pár sóhajból és mocorgásból két embert tippeltem meg még velem együtt, így inkább nem ugráltam, hogy kiszabaduljak és amúgy is össze voltak kötözve a kezeim. Mi a büdös franc történhetett? Miért hozhattak ki a börtönből? Ha meg akartak volna ölni, már a börtönben lepuffantottak volna. Nem, élve volt rám szükségük, de nem tudtam kiknek és miért.

Hirtelen a kocsi megállt és két kéz ragadt meg. Még mindig nem ellenkeztem, mentem oda ahova ők. De csupán csak lekapták rólam a zsákot és kilöktek az autó hátuljából. Arccal a földre érkeztem, forró homok került a számbaés bevertem a homlokom. A hátamra gurultam és szorosan össze kellett szorítanom a szemeim, hogy a nap ne égesse ki a retinámat. Pár pillanatig pislogtam, majd végre rendesen láthattam a felettem elterülő kék eget és a napot. Nagy nehezen felültem és megpillantottam a már messze járó kocsit, amivel hoztak. Mi értelme volt kihozniuk a börtönből, majd kilökniük a semmi közepére? Ugyanis körben csakis kopárság és dombok voltak találhatóak, semmi más.

 - Helló, Sebastian – szólalt meg mögöttem egy ismerős hang, mire összerezzentem és rögtön felpattantam, hogy szembe fordulhassak vele. Eltátottam a száját, mikor megpillantottam. Jim ezúttal egy sötét, jó szabású öltönyben, tökéletesen eligazgatott hajjal és egy fekete kocsival a háta mögött állt. Zsebre dugott kézzel, egy apró mosollyal az arcán nézett rám. – Nem is örülsz, hogy látsz? – kérdezte, ahogy közelebb lépkedett. Én még mindig le voltam döbbenve. Szinte teljesen másnak tűnt így, de még mindig ő volt az. A bosszantó vigyorát nem tudta elrejteni.

 - De… te…

 - Igen, meghaltam – mondta szinte unott hangon. – Könnyű elintézni egy álgyilkosságot, csak pár lelkes önkéntesre van szükség – magyarázta, mintha csak a bevásárlást intézte volna el.

 - Te idióta, azt hittem meghaltál! – rivalltam rá a várttól kissé mérgesebben, ami még engem is meglepett. Nem hittem volna, hogy ennyire dühös leszek emiatt rá. Elvégre csak pár napja ismertük egymást. De leginkább az bosszantott fel, hogy így átvert engem.

 - Ó, csak nem meggyászoltál, Seb? – kérdezte önelégülten vigyorogva, és ha nem lett volna hátrakötve a kezem, még be is vertem volna neki, ezúttal ténylegesen.

 - Szóval ez volt végig a terved, ugye? Engem miért szabadítottál ki? – kérdeztem rá, mikor már kissé lenyugodhattam. Jim megnyalta az ajkait és ördögi mosollyal az arcán még közelebb lépett hozzá. Mindenéből sütött az elegancia, ami kissé meglepett, ugyanis eddig teljesen másmilyen volt odabent. Talán nem csak a külseje volt más a börtönben, de a személyisége is? Milyen lehet az igazi Jim?

 - Kell a munkaerő – válaszolt, mire felugrott a szemöldököm a homlokon közepéig.

 - Nem értelek…

  - Sebastian, ne okozz csalódást. Az a pár nap odabent veled csupán egy jól összeállított állásinterjú volt – mondta, mire, ha lehet, a szemeim még inkább elkerekedtek.

 - Egy… mi?

 - Ál-lás-in-ter-jú – hangsúlyozta ki, mintha csak egy óvodásnak beszélne. – Csakis azért jutattam be magam oda, hogy megtaláljam a tökéletes embert, aki a jobb kezem lehet. Kipróbáltam a világ legjobb mesterlövészeit, hogy ki lehet a megfelelő. A legtöbben egy óra alatt elbuktak, viszont te… Te más voltál – mosolyodott el, ahogy oldalra döntötte a fejét és úgy nézett rám. – Szóval, gratulálok, felvételt nyertél. Most pedig szállj be a kocsiba, még sok a dolgunk…

 - Álljunk csak meg egy kurva másodpercre! – szóltam közbe felemelve a hangom. Kellett pár másodperc, míg felfogtam mindent abból, amit Jim mondott. A nevek a falon… azért hangzottak ismerősen, mert valóban hallottam őket a katonaságon, mint egyes országok legjobb mesterlövészeit. Országonként akarta kipróbálni a legkiemelkedőbbeket, Nagy-Britanniában pedig én voltam a legjobb. – Te intézted el azt is, hogy a börtönbe kerüljek?

 - Még szép. Olyan könnyű volt idecsalni mindenkit Mexikóba. A legmocskosabb börtön kellett a castingra. Mint mondtam már, pár lelkes önkéntessel bármi elintézhető. Neked csak pár ital és egy durva beszólás kellett, hogy odajuthass. – Szinte vicsorogtam és már készültem megindulni Jim felé és összekötött kéz ide vagy oda, akkor is össze akartam verni.

 - Gondold át még egyszer. Ezek után mit gondolsz, mekkora hatalmam van? – kérdezte, mire megtorpantam. Még pár másodpercig bámultam a szemei közé dühtől izzó szemekkel, míg végül hallgatva rá, csak felsóhajtottam. – Okos fiú – vigyorgott. – Dönthetsz, hogy visszajuttatlak arra a nyomortanyára vagy velem tartasz és az én bérgyilkosom leszel. Még a vendégszobámat is felajánlom, feltéve, ha nem fogod összevérezni az extra drága perzsaszőnyegemet.

 - Te… lakótársnak is akarsz?

 - Miért, talán van egy biztonságos lakásod Londonban? – tette fel a kérdést ironikusan. Mikor nem válaszoltam, ismételten csak öntelten elvigyorodott, majd közvetlen elém lépett. Előhúzott egy kést a zsebéből és levágta rólam a kötelet. – Szóval… elfogadod az ajánlatom Sebastian Moran ezredes? – kérdezte, ahogy felém nyújtotta a nevét.

 - Igen, de hadd halljam végre én is a teljes neved – mondtam, ahogy a kezem az övébe csúsztattam.

 - Jim Moriarty, konzultáns bűnöző. Most pedig ideje indulni – lépett hátrébb tőlem, majd a fekete kocsi felé tartott.

Én közben majd padlót fogtam a név hallatán. Ki ne ismerné a bűnözői világban ezt a nevet, amit szinte kiejteni sem volt szabad. Szájtátva bámultam Jim után, el sem hittem, hogy ez az alacsony, mitugrász az, akitől annyira féltek az emberek. És én épp most fogadtam el, hogy vele fogok dolgozni, sőt mi több, együtt is lakni! Mosolyogva felhorkantam erre az abszurd szituációra, majd utána indultam és beszálltam vele a hátsó ülésre.

 - Remélem, tudsz főzni, Tigris. Ha nem, akkor tanulj meg mihamarabb – szólalt meg Jim. Ó, igen, nagyszerű munka várt rám, már előre láttam.

(első rész: http://221b.blog.hu/2013/03/04/racsok_mogott_612#more5117000)

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.