Nos, ez egy MorMor fanfic, nem tudom eldönteni, hogy AU-e vagy sem. Ebben Seb és Jim úgy ismerkednek össze, hogy cellatársak lesznek egy börtönben. Slasht konkrétan nem tartalmaz, de eléggé körözgetek körülötte:D Így mindenkinek szíve joga, hogy elolvassa-e. Egy 12-es karikát azért dobnék rá. És mellesleg kissé hosszúra is sikeredett, így nem fogod letudni két perc alatt, bár kitudja milyen gyorsan olvasol. Jó olvasást :) (első részlet)

Nem egészen így terveztem. Sőt, semmilyen tervem között nem szerepelt ez. Bár mondjuk, ki akarna önként börtönbe vonulni? Méghozzá Mexikóban. A lehető legrosszabb választás. Kezem hátraszorították a bilinccsel és a fegyver csövével a lapockám közé böktek, hogy haladjak végre. Megnyíltak előttem az ajtók és mikor bezáródtak, tudtam, vissza már nem mehetek. A börtönőr ismét megbökte a hátam. Fogalmam sincs mi baja volt a sebességemmel, szerintem csak élvezte, hogy fölényben lehetett egy koszos rabbal szemben.

Hárman kísértek be a Kánaán felé. Nagy szerencsémre épp mindenki cellán kívül tartózkodott. Amint beléptem, zord, fenyegető tekintetek kereszttüzébe kerültem. Úgy bámultak rám, mintha én lettem volna az új cirkuszi mutatvány. Az ő szemükben talán így is volt. Szinte mindenki arcán látszott a lenézés, ahogy rám pillantott és a vad érdeklődés, hogy mit művelhetnek majd idebent velem. Óvatosan én is végignéztem rajtuk, a koszos, izzadt ruhájukon és a tetoválásaikon. Nyeltem egyet és inkább elkaptam róluk a tekintetem.

Felvezettek az emeltre, ahol a cellák találhatóak. Páran azért mégis maradtak a lakosztályukban, szinte vicsorítva néztek rám. Minden mocskos és büdös volt, de hát ez egy börtön, mit várhat mást az ember. Végül bevezettek az egyik nyitott cellába. Egész egyszerűen leszedték rólam a bilincset, belöktek, majd magamra hagytak.

Rögtön megpillantottam az egyik ágyon a cellatársamat feküdni. Kissé furcsának tartottam, hogy idebent maradt és egy vastag könyvet olvasott. Ha jól láttam, francia szépirodalmat. Fekete, borzas haja kissé izzadtan tapadt a homlokára, a rajta lévő világosszürke póló már jócskán koszos volt, de a barna nadrágja már viszonylag jobb állapotban volt. Vékony, alacsony fickónak tűnt, fogalmam sem volt, hogy egy ilyen kaliberű valaki hogyan maradt még életben itt, vagy miért nem tartja valami ex-drogbáró a pincsikutyájaként. Viszonylag szerencsésnek éreztem magam, amiért éveken át katona voltam, így a magas és izmos termetem talán kissé ijesztőnek hathat. Ám abban biztos voltam, hogy a javarészt spanyol származásúak közül ki fogok tűnni szőke hajammal és kék szemeimmel. Ennyiben szerencsésnek volt mondható szobatársam a fekete hajával és sötétbarna szemeivel.

 - Talán tetszik, amit látsz? – kérdezte meg hirtelen fel sem pillantva a könyvből. Egy pillanatra megijedtem, ahogy hozzám szólt, eddig úgy tűnt, mintha gondolatban itt sem lenne.

 - Tessék? – kérdeztem vissza jobb ötlet híján. Kissé meglepett, hogy rögtön angolul szólt hozzám, de a hajam színe nyilván elárulta neki, hogy nem idevalósi vagyok,

 - Ha nem, akkor megtennéd, hogy nem bámulsz? Idegesítő – mondta még mindig a könyvet nézve és épp lapozott egyet. Fel sem tűnt nekem, hogy eddig őt néztem. Végül inkább nem mondtam semmit, csak az aprócska cellának köszönhetően a szinte már mellette lévő ágyra ültem. Elfintorodtam, mikor megláttam a lepedőn lévő foltokat és egy döglött bogarat. – Szokj hozzá, ettől jobb úgy sem lesz.

 - A homlokodon is szemed van, hogy mindent látsz? – morogtam vissza ironikusan, mire végre rám emelte a sötét szemeit és nagyon halványan a szája egyik sarka felfelé görbült.

 - Nincs szükségem rá, a meglévő kettővel is boldogulok. Például most azt látom, hogy katona voltál – mondta, mire kissé meglepetten néztem rá. Erre már elégedettebben mosolygott rám.

 - Honnan…

 - A testfelépítésedből, a frizurád vágásából, tipikus katonai stílus, és a nadrágodból – mutatott az említett ruhadarabra. El is felejtettem, hogy a terepmintás nadrágomban és a fehér trikómban maradtam. – Az akcentusodból ítélve pedig ír lehetsz.

 - Te is annak hangzol.

 - Csodás megfigyelés – mondta kissé gúnyosan, majd fordította vissza a tekintetét a könyvére még mindig egy apró mosollyal az arcán.

Erre már inkább semmit nem mondtam, bár azért kíváncsi lettem volna, hogyan szúrta ki ezeket. De legalább nem fogtam ki egy nagydarab, kötekedős mexikóit, akinek egy szavát nem érteném, mert spanyolul beszél. Nem tűnt zűrősnek, így már nem is igazán foglalkoztam vele, inkább körülnéztem az aprócska szobánkban. Volt a sarokban egy mosdó, ami kicsit se volt tisztának mondható, a szagáról nem is beszélve, de legalább egy félig-meddig leszakadt függöny-félével el lehetett takarni magad a kíváncsiskodóktól. Remek.

Kipillantva a rácsos ablakon a legalább három méter magas falat pillantottam meg szögesdróttal a tetejükön, ami körbehatárolta az egész börtön területét és minden tíz méteren legalább egy fegyveres őr őrködött. Azt hiszem, itt nem ajánlatos megpróbálkozni a szökéssel, mert garantált golyó lesz a jutalom. De még ha megszöknék, akkor se tudnék hova menni.

Felsóhajtottam és végignyúltam az ágyamon. Bár a katonaságon is akadtak olykor olyan szituációk, amikor teljes mértékben nélkülöznünk kellett az emberséges körülményeket, azért ez vitte a prímet mindközül. De ha azokat kibírtam, ezt is kifogom. Ja, tizenkét évig… Már ha addig nem késelnek le.

 - Nem tudom, ki tanított az udvariasságra, de illik bemutatkozni annak, akivel össze leszel zárva – szólalt meg hirtelen a fekete hajú, ahogy rám pillantott a könyv mögül. Felvontam a szemöldököm erre a kijelentésre.

 - Azt hiszem, a börtönben kissé másképp működik az etikett.

 - Az igaz, de ennyit igazán megtehetsz. Ha esetleg nem élnéd túl holnapig, legalább tudjam a neved előtte. Belevésem majd a falba a többi ex-cellatársam neve mellé – mondta, de a hangja teljesen semlegesen hangzott, mintha nem is arról beszélt volna, hogy esélyem van arra, hogy elpatkoljak akár már ma.

 - Sebastian – árultam el neki végül, hadd örüljön. – És te?

 - Itt mindenki Jimmyként ismer – mondta, ahogy benyálazta a mutatóujját és lapozott egyet a könyvben ismét annak szentelve a figyelmét. – De te hívhatsz Jimnek. – Erre kissé meglepetten néztem rá, de nem akaródzott rám néznie. Fogalmam sincs, miért mondta ezt a végén, nem is igazán érdekelt. Legalább tudtam a nevét, nem mintha sokat értem volna vele.

 - Hogy értetted azt, ha esetleg nem élném túl holnapig? – kérdeztem rá. Ha veszély leselkedik rám, azt azért nem ártana tudni is. Felvonta az egyik szemöldökét, ahogy rám pillantott. Az arckifejezésemet látva megforgatta a szemeit és lerakta a könyvet a mellkasára ott kinyitva, ahol tartott.

 - Minden újoncnak át kell esnie ezen. Megnéznek téged kicsit közelebbről. Három választási lehetőséged van. Vagy beállsz hozzájuk, ami nem kívánság kérdése, vagy békén hagynak, ami elég ritkaság számban megy, vagy pedig megölnek, mert foglalod a helyet – magyarázta számolva az ujjaival, mire egy pillanat erejéig kiszaladt a vér az arcomból ezek hallatán. A kilátásaim nem voltak valami fényesek. – De ahogy elnézlek, még esélyed lehet rá, hogy bevesznek hozzájuk. Mindig szükség van egy feleségre és te egész jóképű vagy.

 - Mi van? – kérdeztem vissza ijedten, ahogy felpattantam az ágyamról. – Azt felejtsék csak el. – A felindulásomon Jim csak elvigyorodott és ismét kezébe vette a könyvét.

 - Nem választás kérdése. Három óra múlva vacsora. Akkor majd meglátjuk.

Nem vagyok kifejezetten az a félős fajta, de mikor vacsorára kellett menni, a gyomrom rendesen görcsben állt. Jim megunhatta, hogy csak totyogok előtte, mert egyszerűen kikerült és intett egyet.

 - Sok sikert – mondta még éneklős hangon, majd előrébb ment.

Remek, így aztán tényleg magamra maradtam. Látszólag az őrök nem igen foglalkoztak azzal, hogy kifejezetten rend legyen. Nem volt semmilyen rendszer, nem szabályoztak, csupán álltak a kijáratoknál géppisztollyal a kezükben és néztek mereven előre. Sejtésem szerint, ha még történne is idebent bármilyen balhé, nem avatkoznának különösebben bele. Mint ahogy Jim is mondta, kell a hely, így is túlzsúfolt volt a börtön.

Amint beléptem az ebédlőnek kinevezett helyiségbe, a tekintetek rögtön rám tévedtek, láttam párat, akik mutogattak is felém. Próbáltam nem foglalkozni velük, beálltam a sorba a többiek mögé. A kasztok elkülönülése rögtön szembetűnő volt. Lényegében két részre volt osztva az ebédlő, mintha két banda lenne, csak páran voltak egyedül el-elszórva a teremben. Köztük Jim is, akit megpillantottam a szemben lévő falnál és valakivel éppen beszélgetett. Mintha át is nyújtott volna neki valamit, de innen nem láthattam, mi is volt az.

Közben már sorra is kerültem. Az ételnek nevezett valami egy fehéres-sárgás trutyi volt, rá se mertem kérdezni, hogy mi az. Borzalmasan szaglott, az egyszer szent. Egy szó nélkül végül elindultam helyet keresni. A két banda vezetője, vagy legalábbis nagyon annak tűntek, egyszerre emelkedtek fel a helyükről és indultak meg felém.

 - Hé, szöszi! – szólt nekem oda angolul az egyik, pedig láthatóan mexikói származású. Arcán mintha vágás nyomok lettek volna, tar kopasz volt, a két karja pedig tele tetoválásokkal díszített, amik főleg pókokat rajzoltak ki. És mellesleg eléggé nagydarab, de hozzá alacsony fickó volt.

Megálltam jobb ötlet híján és nem mozdultam, csak fogtam a kezemben a tálcát. A másik banda vezetője nem szólt hozzám, csak érdeklődő, de fagyos tekintettel nézett végig rajtam. Ő is alacsony volt, de hozzá meglepően vékonyfajta, hosszú, befont fekete hajjal és fekete borostával az arcán. Az ő karján egyetlen nagy sas tetoválás látszott.

 - Nem mondta neked senki, hogy illene visszaköszönni? – ütötte ki a kezemből a tálcát a nagydarab, a másik pedig a lábam elé köpött egyet. Még mindig nem mondtam semmit, mire egyet előrébb lépett hozzám a póktetoválású. – Talán elvitte a cica a nyelved? – kérdezte fenyegető hangsúllyal.

 - Nem – néztem rá csak ennyit válaszolva. Vicsorítani kezdett, ahogy hátrébb lépett és csettintett egyet. A következő pillanatban egy hústorony emelkedett elém és kést szorított a torkomhoz.

A nagydarab a másik bandavezérhez beszélt valamit spanyolul. Fogalmam sem volt, mit beszéltek, de kénytelen voltam nyugton maradni, mert egy mozdulat és elvágják a torkom. Valamin elég élesen vitáztak, végül mintha az alacsony, sas tetoválású feladta volna és a másik elégedetten mosolygott.

 - Megbeszéltük és úgy döntöttünk, hogy egy ilyen csinos pofit kár lenne megölni – lépett közelebb most már perverz vigyorral a képén. Megpróbáltam hátrébb lépni, de nem tudtam a kés miatt.

 - Egy pillanat! – szakította félbe a beszélgetés egy hang. Meglepetten pislogtam Jim megjelenésén, akit teljesen simán közel engedtek hozzánk. – Egy icipicit ezt még át kellene gondolnod – mondta szinte már csevegős hangon, ahogy az” icipicit” a mutató és hüvelykujjával illusztrálta és közelebb jött hozzánk.

 - Ne avatkozz közbe, Jimmy! – szólt oda neki gorombán a nagydarab.

 - Na, de Miguel, elfelejtkeztél valami aprócska dologról. – Fogalmam sem volt, hogy tudott ilyen fesztelenül és nyugodtan viselkedni, mikor mindenre kész bandatagok vették körbe, akik bármikor ölnek egy csettintésre.

 - Miről? – nézett rá kicsit sem kedves pillantással.

 - A szöszi velem van, már lefoglaltam, amint beköltözött a cellámba. – Ezen egy pillanatra elkerekedtek a szemeim, de mikor Jim rám pillantott, huncut fény csillogott a szemeiben és kicsit elmosolyodott az arckifejezésem láttán. Csak nem… segíteni akart nekem? – Hadd ne emlékeztesselek, hogy mi mindenben segítek neked, Miguel – mondta ezúttal már enyhe figyelmeztető hangsúllyal. Miguel, a nagydarab még nézte pár pillanatig, végül kicsit se boldog arckifejezéssel csettintett az előttem álló hústoronynak, mire hátrébb lépett tőlem.

 - Egy szempillantás alatt meg tudlak öletni, Jimmy. Remélem, tudsz róla.

 - De nem fogsz – mondta éneklős hangon, ahogy mellém lépett. – Te pedig remélem, tudod azt, hogy amíg hozzám tartozik, nem nyúlhattok hozzá. Különben nem lesznek szívességek. És tudod, hogy én mindig betartom a szavam – nézett egyenesen rá a sötét, vészjósló szemeivel, mire Miguelnek csak mérgesen eltorzult az arca, de nem mondott semmit sem, csak utat engedtek nekünk. – További szép napot! – intett nekik vigyorogva, majd megragadta a kezemet és elkezdett maga után húzni az egyik asztal felé, ahova leültünk.

Óvatosan körülnéztem és láttam, ahogy Miguel visszaül a helyére a többi emberével, de azért még mindig kissé undorodott fejjel pillantott felénk és a tekintete nem igazán arról árulkodott, hogy többet nem fogok hallani róla. A másik bandavezér látszólag figyelmen kívül hagyott, de azért elkaptam pár emberének a pillantását. Végül csak visszafordultam Jim felé, aki engem figyelt.

 - Miért segítettél? – kérdeztem meg végre tőle, ahogy a teljes figyelmemet ráfordítottam.

 - Még hasznos lehetsz. Sose árt egy kis védelem – rántotta meg a vállát, mintha semmiség lenne az egész. Pedig lényegében megmentette az életemet.

 - Köszönöm – motyogtam, ahogy megköszörültem a torkom. Nem mondott rá semmit, csak elégedetten elvigyorodott. – Te nem eszel? – kérdeztem, mire gúnyosan felnevetett.

 - Ebből? Te sem gondolhatod komolyan – mondta szórakozottan, mire az én arcomon is megjelent egy mosolyféle. Épp ekkor lépett Jim mellé egy alacsony, szakállas férfi, akivel leállt spanyolul beszélgetni. A férfi felemelte a hangját, de Jim ismételten csak nyugodtan és kimérten válaszolt. Felém bökött egyet, mire a férfi is rám kapta a tekintetét. Nem értettem, hogy mit mond, de végül csak összeszorította a száját és otthagyott minket.

 - Ez meg mi volt? Mit mondtál neki rólam? – kérdeztem, miután ismét kettesben maradtunk.

 - Ja, csak annyit, hogy a katonaságon Tigris volt a beceneved, ami azt jelenti, hogy ha nem lép le rögtön, akkor te széttéped. Ez hatásos volt – vigyorgott jókedvűen, mire az én arcomra ma már sokadszorra döbbenet ült ki.

 - Miért mondtál neki ilyet? – sziszegtem halkan úgy, hogy csak ő hallhassa.

 - Már mondtam, elkél itt a védelem. Csak egy kis pletyka és máris te leszel a legijesztőbb, ami megvéd engem is. Tiszta üzlet – magyarázta semleges hangon, ahogy rám pillantott és végignézett rajtam, mire kicsit kényelmetlenül mozogni kezdtem a helyemen. Nem szerettem, ha vizslatnak, Jimnek pedig olyan tekintete volt, mint aki mindent lát.

 - Mellesleg, mit is csinálsz te itt egész pontosan? Hogy lehet az, hogy mindenki békén hagy és simán kijátszottad a bandavezért?

 - Csak a jó szerepet kell elvállalni a közösségben.

 - Mi lenne, ha a változatosság kedvéért nem ködösen fogalmaznál? – kérdeztem kissé gúnyos hang éllel, mire Jim egyik szája sarka felfelé húzódott.

 - Én vagyok az, akitől bármit be lehet szerezni. Ha valaki ad cigit, elcserélem kokainra, azt pedig heroinra, mikor mire. Ha valakinek szüksége van valamire, csak odajön hozzám, megkér, én pedig elintézem neki. Ennél fogva olyan fontos személyiség lettem, akitől nem ajánlatos megszabadulni, ugyanis nélkülem nem tudnák ilyen egyszerűen beszerezni az adott dolgot. És mindenkinek szüksége van valamire. Az embereket könnyű az irányításunk alá vonni abból kiindulva, hogy mindenki idióta – magyarázta. Be kellett látnom, hogy ez elég okos ötlet. Elvégre senki nem fogja azt piszkálni, aki megszerzi neki azt, ami kell. Legyen az bármi is.

 - És honnan szerzel be olyat, amiből mondjuk, itt hiány van jelenleg? Gondolom ők se a türelem szobrai.

 - Az legyen az én titkom, Sebastian – vigyorgott rám. Felesleges lett volna ettől tovább faggatnom, láttam rajta, hogy többet nem fog beszélni. Bár talán jobban is járok, ha nem tudok róla mindent, még a végén ez keverne bajba.

A vacsoraidő lassan letelt és mindenkit visszavezettek a cellába. Mikor megkérdeztem Jimet, hogy mikor lesz zuhanyzás, csak nevetni kezdett és kioktatott, hogy ha szerencséjük van, egy héten egyszer zuhanyozhatnak, de az a legveszélyesebb mindközül, főleg nekem. Csak meglepetten néztem rá, hogy most mire céloz. Mikor rám vetett egy perverz mosolyt, akkor végre eljutott a tudatomig. Azt hiszem, inkább maradok mocskos.

Lassan beesteledett és az egész börtön sötétbe burkolódzott. Csak egy holdfény jutott be a rácsos ablakon keresztül éppen csak annyira, hogy ne essek fel semmiben. Végigfeküdtem az ágyamon, de csak lestem az omladozó, penészes plafont. Nem tudtam aludni. Már eltelhetett pár óra és én változatlanul feküdtem. A szemem már kezdte megszokni a sötétet, így egész jól láttam a cellánkat. Ahogy az ujjaimmal a falhoz értem, mintha karcolatot találtam volna benne. Hunyorítottam kicsit és mintha hat nevet találtam volna odaírva.

 - A volt cellatársaim neve – szólalt meg hirtelen a sötétségben Jim, mire ijedten összerezzentem.

 - Jézusom! Már a sötétben is látsz, vagy mi? – kérdeztem suttogva még mindig zakatoló szívvel. Pedig nem vagyok az a szívbajos típus. De Jim azért képes az emberre a frászt hozni, ha jól időzít.

 - Van elemlámpám. Csak nem feléd világítottam. Csodálom, hogy nem vetted észre – mondta, mire csak csukott szemmel felsóhajtottam, majd felé fordítottam a tekintetem. Az elemlámpát ezúttal a plafon felé fordította és így félig árnyékba borult az arca, ami adott egy ijesztő arckifejezést neki és a mosoly az arcán így inkább tűnt ördöginek, mint szórakozottnak.

 - És azt honnan szerezted be?

 - Még mindig az én titkom – mondta éneklősen, ahogy felém irányította a lámpát és egyenesen a szemembe világított, mire hunyorítottam és kinyújtottam a kezem, hogy takarjam a fényt.

 - Muszáj? – morogtam.

 - Aha.

 - Mint egy öt éves – motyogtam mérgesen, mivel sehogy sem akart békén hagyni. Végül csak kikapcsolta azt az átkozott lámpát. – Mióta vagy itt, hogy már hat név szerepel itt? – kérdeztem meg, hogy megtörjem a beálló csendet.

 - Két hete. – A válaszra meglepetten emeltem fel a fejem és néztem az irányába, de csak a körvonalait láttam, ahogy fekszik az ágyán.

 - Két hét alatt hat cellatársad volt? És eddig csak engem védtél meg? – kérdeztem döbbenten.

 - A többi mind idióta volt, csak foglalta a helyet. Mint mondtam, te még hasznos lehetsz.

 - Várjunk csak, te két hét alatt elérted, hogy nélkülözhetetlen személy legyél? Nem semmi vagy – mondtam elismeréssel a hangomban. Bár nem láthattam Jimet, majdnem biztos voltam benne, hogy vigyorog, magam elé is tudtam képzelni az arcát.

Ismét beállt közénk a csend. Hallatszódott pár káromkodás a többi cellából és kissé hangosabb beszélgetések, esetleg a rács kocogtatása. De egyik sem volt különösebben zavaró hang. Már kezdett végre a szemem is le-lecsukódni.

 - Jim? – suttogtam magam elé.

 - Igen?

 - Jó éjt – motyogtam. Nem mondott rá semmit sem, pedig vártam, ezért inkább csak befordultam a fal felé és próbáltam elaludni.

Hangos csörömpölésre ébredtem fel. Még csipás szemmel, félig hunyorítva néztem körbe, hogy mi a fene ad ki magából ilyen hangot. Az őrök a pisztolyuk végét a rácsokhoz kocogtatták, hogy ébredjünk fel, közben szebbnél szebb szavakkal illetve minket. Felsóhajtottam, ahogy visszahanyatlott a fejem a párnára és beletúrtam a hajamba. Pedig egy pillanatig reménykedtem, hogy csak egy rossz álom volt, hogy börtönbe kerültem, de sajnos nem. Elég volt csak megéreznem a börtön bűzét, még csak ki se kellett nyitnom a szemem.

 - Jól aludtál, Tigris? – szólalt meg cellatársam a reggelhez képest szórakozott hangon, ahogy felkönyökölve engem bámult.

 - Ne szólíts így – motyogtam mogorván, ahogy lassacskán felültem és megdörzsöltem a szemeimet.

 - Nekem tetszik. Illik hozzád – mondta vigyorogva, ahogy szinte felpattant az ágyáról. Hogy a francba tud ilyen energikus lenni… Hány óra is van? Megszoktam, hogy mindig pontos időhöz voltam igazodva, most pedig sehonnan sem tudhattam. Felálltam és a rácsos ablakhoz sétáltam. A katonaságon megtanították, hogy hogyan kell nagyjából jól megsaccolni az időt a nap állásából. Valószínűleg reggel hét óra körül lehetett. Vajon mi az első napirendi pont egy börtönben?

 - Reggelizni megyünk – szólalt meg Jim, mire ismét a frászt hozta rám.

 - Már gondolatolvasó is vagy? – kérdeztem kissé gúnyos hangon, ahogy felálltam és a vécé melletti apró csapnál megmostam a kezem és az arcom.

 - Szinte sugárzott az arckifejezésedről a kérdés – mondta, ahogy ő is felállt. Épp elfordultam a csaptól és helyhiánynak hála sikeresen nekiütköztem. De nem igazán akart eltérni az útból.

 - Talán valami probléma van? – tettem fel a kérdést talán kicsit goromba hangon, de Jim csak elvigyorodott, ahogy felnézett rám. Milyen alacsonynak tűnt közvetlen előttem, így legalább egy fejnyi különbség volt köztünk.

 - Látom reggelente morcos vagy, Tigris. Ezt megjegyzem – vigyorgott továbbra is szórakozottan és még mindig nem akart az utamra engedni.

 - Mi lenne, ha nem szólítanál így és elállnál az útból? – morogtam. – El fogunk késni a reggeliről – tettem hozzá a „reggeli” szót gúnyosan megnyomva.

 - Remélem, tisztában vagy vele, hogy csak azért fognak valószínűleg békén hagyni, mert azt hiszik, hogy te az enyém vagy.

 - A tied? – vontam fel a szemöldököm érdeklődően, ahogy lepillantottam Jimre.

 - Igen. Szóval jó lenne, ha közönség előtt nem ellenkeznél velem semmiért, ha lehet – mondta egy árnyalattal komolyabb hangon, de azért még mindig mosolygott, ahogy félreállt az utamból. Megkönnyebbülten felsóhajtottam, mire hirtelen rácsapott a fenekemre, aminek hála ijedten ugrottam.

 - Ez meg mi a fasz volt? – kérdeztem felháborodottan, ahogy Jim felé fordultam a kezemmel a fenekemet takarva, mintha meg akarnám védeni a többi támadástól.

 - Remek. Túlestünk az elsőn. Lehetőleg a többinél ne lepődj meg így, gyanús lenne.

Köpni-nyelni nem tudtam, csak felvont szemöldökkel, meglepetten néztem rá. Jim arcán persze ott pöffeszkedett egy elégedett mosoly az arckifejezésem láttán, mint mindig. Bár lett volna sok minden, amit a legszívesebben kiadtam volna magamból, inkább visszafogtam mindet. Elvégre Jim megmentette az életemet, és ha ahhoz, hogy életben maradjak, néha rá kell csapnia a fenekemre… hát legyen. Elviselem. Nem nagyon tehettem mást.

 - Ideje indulnunk enni – vágta zsebre a kezeit és valamit halkan fütyörészve indult ki a cellából, mire jobb ötlet híján én is követni kezdtem.

Felzárkóztam Jim mellé, aki olyan fesztelenül és nyugodtan sétált el a rosszarcú bűnözők mellett, mintha csak a plázában lenne. Nekem borsódzott a hátam azoktól a fenyegető pillantásoktól, így inkább fel is zárkóztam Jim mellé. Elvileg mi amúgy is együtt vagyunk… vagy valami olyasmi. Nem tudom, itt pontosan hogyan is működik. Mikor elmentünk két olyan fickó mellett, akik perverz tekintettel néztek végig alaposan rajtam, Jim rácsapott a fenekemre úgy, mint a cellában. Ezúttal nem ugrottam egyet, de nem sok hiányzott hozzá. Beleharaptam az ajkaimba, hogy ne mondjak semmit sem. Jimmel találkozott a tekintetünk és az ajkai felfelé húzódtak, ahogy rám pillantott. Fogadok, hogy nagyon élvezte. Amúgy nem tudom, mi van ezzel a fenékcsapkodásos dologgal, de megismételte, mikor megint perverz tekintetek közé keveredtünk. Ez valami általános jel volt arra itt, hogy „foglalt”? Fogalmam sincs, de inkább meg sem szólaltam.

Beálltam Jim mögé a reggelizők sorában, közben feszülten néztem körbe. Szinte vártam, mikor támadnak rám, vagy legalább szólnak be, de semmi sem történt. Egyszer mintha láttam volna, hogy az egyik engem pásztáz a tekintetével és már állt volna fel, mikor a mellette ülő a vállánál fogva visszanyomta a helyére és mondott neki valamit. Onnantól kezdve nem is próbálkozott újra.

Miután kikértünk a reggelinket, ami hajszálpontosan ugyanúgy nézett ki, mint a vacsoránk, valami egészen meglepő módon, leültünk az egyik asztalhoz. Megpróbáltam megkóstolni, de amint lenyeltem egy falatot, elfintorodtam és a hányinger jött rám.

 - Hogy lehet ezt megenni? – kérdeztem undorodva, ahogy a maradékot kiköptem.

 - Sehogy. Én már két hete nem is ettem normálisan – mondta teljesen semleges hangon Jim, mintha semmiség lenne az egész, mire meglepetten néztem rá. Tényleg valóban vékonynak tűnt, de én azt hittem, a testalkata miatt ilyen.

 - Valamit muszáj enned, mielőtt éhen halnál.

 - Csak nem aggódsz miattam, Tigris? – kérdezte egy idegesítő mosollyal az arcán és már készültem rászólni, hogy ne szólítson így, de megelőzött, ahogy feltartotta a mutatóujját és cincogva megrázta a fejét. Felsóhajtottam és inkább visszafojtottam mindet.

 - Amúgy… - hajoltam közelebb kicsit Jimhez, hogy csak ő hallja. – Itt mindenki meleg, hogy ennyire… szóval így néznek rám? Szinte várom, mikor ugranak rám és… érted – suttogtam kissé zavartan, mire Jim elvigyorodott.

 - Nem attól függ a dolog, hogy ki mennyire meleg. Pár év után egyszerűen csak rájön, hogy mindegy hova dugja be, csak dugja már be végre valahova – mondta, ahogy felkönyökölt az asztalra és a tekintetével engem pásztázott, én viszont kissé zavarba jöttem nem csak a témától, de a nézésétől is.

 - Nem hiszem, hogy velem elő fog fordulni… a katonaságon megtanultam, hogyan éljem túl… anélkül is, ha kell – magyarázkodtam, bár fogalmam sem volt, minek fűztem tovább ezt a témát, ha a legszívesebben inkább lezártam volna. Jim mindentudóan elvigyorodotton ismételten, ahogy az arckifejezésemet bámulta. Kezdett nagyon bosszantó lenni.

 - Két év itt és meggondolod magad.

 - Nem ismersz eléggé akkor…

 - Te csak azt hiszed – mondta titokzatosan, de mielőtt rákérdezhettem volna, hogy mire gondolt, már meg is jelent egy kuncsaftja és leállt üzletelni. Lényegében az egész reggeli idő azzal telt el, hogy Jimet zaklatták a kívánságaikkal. A legtöbben nem angolul beszéltek, kivéve ketten. Az egyik cigit, a másik heroin akart magának. Fogalmam sem volt Jim hogyan csinálta mindezt, de látszólag nagyon népszerű volt.

A reggeli után vissza kellett mennünk a cellánkba. Borzalmasan unatkoztam, csak feküdtem az ágyamon. A katonaságnál általában, ha nem volt dolgunk csak a semmittevés, legalább tudtunk beszélgetni, vagy kártyázni, vagy legalább rágyújtani egy rohadt cigire, de itt semmit nem lehetett csinálni. Jimnek legalább volt könyve, amit olvasgathatott. Felsóhajtottam, mikor már eltelt nagyjából egy óra és még volt hátra még egy, amíg kiengednek minket. Persze még így is sokkal többet járkálnak kint a rabok, mint általában egy sokkal szigorúbb börtönben. Bár nem tudom, hogy jobban járok-e, ha odakint vagyok a többi rosszarcúval. Igaz, most már „Jimhez tartoztam”. Legalábbis remélem, hogy a sok fenékcsapkodás nem a semmiért volt. Ez még nem jelentette azt, hogy nem kötnek belém.

 - Jim? – szólaltam meg, ahogy az említett felé fordultam.

 - Igen? – kérdezett vissza anélkül, hogy rám pillantott volna. Tipikus.

 - Te ugyebár… lényegében bármit be tudsz szerezni, ha megkérnek? – A kérdésemre Jim érdeklődően pillantott felém és tette le a könyvet maga mellé. Azzal a csontig hatoló nézésével mért végig engem, amitől kirázott a hideg, majd a szája sarka felfelé húzódott.

 - Te kérni akarsz tőlem valamit – mondta, nem is kérdezte. Felültem és idegesen játszottam az ujjaimmal, ahogy felé fordultam. Nem túl gyakran kértem bárkitől bármit is, mindig is próbáltam magam elintézni mindent és nem másra támaszkodni, nem más segítségét kérni. De néha muszáj volt a saját szabályaimat átlépni, ha túl akartam élni.

 - Igen. Tudsz nekem cigit szerezni? – néztem rá kérlelő pillantással. Jim az ágy szélére ült és kicsit félredöntött fejjel figyelt engem. Kissé kényelmetlenül éreztem magam a tekintete kereszttüzében, ezért mocorogni kezdtem a helyemen és kerültem azt a sötét szempárt. Olyan volt, mintha valóban belém látna, azon sem csodálkoztam volna, ha kiderül, hogy gondolatolvasó.

 - Persze. És mit adsz cserébe? – szólalt meg végre, mire megvakartam a tarkómat és tanácstalanul meredtem rá.

 - Nekem nincs semmim, amit odaadhatnék.

 - Ó, dehogyis nem – vigyorgott, ahogy végignézett rajtam. Próbáltam rájönni, mire gondolt, de csak mikor felvonta a szemöldökét és a mellkasomat pásztázta, akkor esett le.

 - Azt sürgősen felejtsd el! – tiltakoztam hevesen, ahogy felpattantam az ágyamról. – Belőlem nem csinálsz feleséget vagy akárhogy is hívjátok itt! – mondtam felháborodott hangon, ahogy dühösen mutogattam felé. Jim persze a szokott nyugalommal és vigyorral az arcán nézett rám, majd halkan nevetni kezdett rajtam, mire meglepetten néztem rá. – Mi az? – morogtam még mindig kissé idegesen.

 - Én a dögcéduládra gondoltam – mondta, mire felvontam a szemöldököm. Kitapogattam a felsőm alatt megbúvó dögcédulámat és még mindig kissé döbbenten bámultam rá.

 - Minek az neked? – kérdeztem kíváncsian.

 - Nem tudom. Csak tetszik – vonta meg a vállát. – Ha odaadod nekem, akkor tudok annyi cigit szerezni, ami elég lehet két hétre is. Addigra kitalálhatod, hogy mit adsz legközelebb – vigyorgott önelégülten, ahogy kinyújtotta felém a kezét. Néztem egy pár pillanatig a kezét mozdulatlanul. Már csak ez az egyetlen egy dolog emlékeztetett rá egyáltalán, hogy katona voltam. Egy utolsó emlék maradt a számomra. Viszont már valószínűleg többet nem is fogok kapcsolatba kerülni velük, örökké elvágtam magam tőlük. És talán később visszacserélhetem valamire. Megadóan felsóhajtottam, lehúztam magamról a dögcédulát és a kezébe tettem. – Jó fiú. Pár óra múlva megkapod, amit kértél – mondta, ahogy a nyakába rakta és elkezdte nézegetni a cédulát egy mosollyal az arcán. Fogalmam nem volt, miért számított ez jó üzletnek neki, de ő tudta. Én visszafeküdtem az ágyamra és csak az nyugtatott, hogy nemsokára legalább elszívhatok pár cigit. A helyzeten változtatni nem fog, de legalább lenyugtat majd. Már amennyire nyugodt lehet itt az ember…  

( második rész: http://221b.blog.hu/2013/03/16/racsok_mogott_2#more5138470)

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.