Még mielőtt maga a fanfic következne, Morella szeretne picit belepofázni a dolgokba, és közölni egy figyelmeztetést:

EZ ITT DURVA CRACK.

Ne mondjátok, hogy nem szóltam. Olvasása hisztérikus röhögést okozhat. A sorozat kanonikus szereplőit megfosztja minden maradék becsületüktől. Az olvasót is. Ne klikkelj tovább, ha punci vagy.

Sherlock tudta, hogy ő a legokosabb. Azt is tudta, hogy elég okos ahhoz, hogy olyan kísérleti löttyöt hozzon létre, ami képes bárkit állattá átváltoztatni. Legalábbis ez volt a terv. A kórház laborjában volt, ahol épp egy kék és egy piros színű folyadékot öntött össze egy üvegpohárba. Egy picit füstölgött, de végül egy átlátszó folyadék lett belőle. Sherlock arcán egy győzelemittas mosoly jelent meg. Tudta, hogy ez lesz. Mi nem sikerülne neki?

 – Sherlock? – lépett be a laborba John két kopogás után. – Mit csinálsz? – kérdezte, ahogy odalépett hozzá.

 – Csak egy kísérlet – mondta, ahogy az elkészült folyadéknak egy cseppjét vizsgálta.

 – Öhm… izé… nem akarsz este filmet nézni? – kérdezte, mire Sherlock felnézett a mikroszkóp mögül. – De ez nem randi! – tiltakozott John rögtön.

 – Ki mondta, hogy az?

 – Hát…ööö… azt hittem, félreérted. Mint múltkor, mikor elhívtalak moziba – motyogta.

 – Én csak nyújtózkodtam. Nem tehetek róla, hogy a kezem túl hosszú és épp kényelmes volt az ülésed mögé tenni…

 – De mindenki azt hitte, hogy mi… szóval tudod. Kifelé menet a jegyszedő odaszólt, hogy helyes meleg pár vagyunk. Kissé kellemetlen volt…

 – Az egyedüli helyes meleg pár Mark Gatiss és Ian Hallard. Mi maximum csúfos utánzatok lennénk – mondta Sherlock, ahogy visszatért a mikroszkóphoz.

 – Te… honnan tudsz róluk? Utálod a híres embereket, nem? – kérdezte értetlenül John. Nem igen emlékszik olyan alkalomra, hogy ő bármikor is bárkit felismert volna a tévében. Egyszer nézték a Rockyt. A végén jött rá, hogy ő nem Arnold Schwarzenegger.

 – Mark most írt egy sorozatot. Egész jó. – Mielőtt még John rákérdezhetett volna, hogy mégis milyen sorozatról beszél, mivel legjobb tudomása szerint egyet sem néz, Anderson lépett be a laborba. Mikor meglátta Sherlockot, gúnyos fintor jelent meg az arcán.

 – Anderson, mi járatban erre? Kíváncsi voltál milyen egy labor, ha csinálnak is benne valamit? – kérdezte Sherlock, de még mindig nem nézett fel.

 – Nem hozzád jöttem, ne aggódj – mondta morcos hangon és az egyik üveges szekrényhez lépett.

 – Kár. Pedig szívesen elbeszélgettem volna veled a munkádról – nézett fel Sherlock Andersonra, aki visszafordult felé.

 – Tényleg? – kérdezett vissza reményteli hangon.

 – Nem. Mert ahhoz értened is kéne a munkádhoz, nem? – kérdezte gúnyos mosollyal az arcán, mire Anderson csak elfordult tőle és a szekrénnyel vacakolt. John helytelenítően Sherlockra nézett, aki persze olyan fejet vágott, mint aki nem is tudja, hogy miért kapja a nézést. – Az egy dinós sebtapasz a csuklódon? – szúrta ki Sherlock. Anderson zavartan eltakarta a kis sebtapaszt, és nem mert Sherlockra nézni.

 – Csak megsebesültem – motyogta. – Tudtátok, hogy a T–Rexeknek…

 – Szerintem te inkább a Stegoszauruszokat tanulmányozd, Anderson – vágott közbe, ahogy visszatért a mikroszkópjához.

 – Ne is foglalkozz vele, Anderson. Tudod, hogy…

 – Már bocs, de te nem is dolgozol itt, akkor mit csinálsz? – kérdezte Anderson lehordó hangsúllyal, ahogy odalépett Sherlock mellé. Ő csak fél szemmel rápillantott, de nem foglalkozott vele.

 – Olyan dolgokat csinálok, amit valószínűleg a te agyad képtelen lenne befogadni, ezért nem is kezdem el elmagyarázni – nézett rá egy gúnyos mosoly kíséretében.

 – Sherlock… – szólt rá megrovóan John.

 – Ugyan már, ne mond, hogy nincs igazam! – nézett rá.

 – Ne bunkózz az emberekkel.

 – Nem bunkózok. Őszinte vagyok. Már ez is gond?

Amíg Sherlock és John vitáztak, hogy mi számít őszinteségnek és mi a bunkóságnak, Anderson kiszúrta magának az üvegpohárban lévő vizet. Vagy legalábbis annak nézett ki. Ki volt száradva a torka és mindennél jobban vágyott egy pohár frissítőre. Úgy döntött, hogy amíg ők veszekednek, felhajtja azt a vizet. Csakhogy nem víz íze volt, hanem valami egészen más. Furcsa tekintettel nézte a már üres poharat, miközben a gyomra rosszalkodni kezdett.

 – Te meg mit csináltál? – rivallt rá Sherlock, ahogy kikapta a kezéből a poharat. A következő pillanatban Anderson úgy érezte, egyre kisebbedik és minden nagyobb lesz körülötte.

 – Sher…Sh… jól látom, amit látok? – kérdezte ijedten John, ahogy a sötétbarna patkányra néz, ami Anderson ruhái közt ült. – Mi történt vele? – nézett Sherlockra.

 – Igen, sikerült! – ugrott ki a székéből. – Sikerült a kísérlet. Ó, istenem, olyan okos vagyok – vigyorgott kicsattanva az örömtől.

 – Csináld vissza! Anderson egy… egy patkány lett – mutatott John folyamatosan az állatra, aki értetlenül forgolódott a helyén. Sherlock elgondolkodóan oldalra döntötte a fejét és Andersont tanulmányozta.

 – Szerintem meg így kéne hagynunk. Legalább nem beszél – mondta. Ebben a pillanatban a patkány Anderson meglódult. John még utána ugrott, de nem kapta el. Bebújt az egyik szekrény mögé. John megpróbált odaférkőzni.

 – Anderson, ne hülyülj! Gyere elő! Sherlock visszacsinálja! – mondta John, ahogy a szekrény mögé nézett. – Csináld vissza! – fordult mérgesen Sherlock felé.

 – Én aztán nem. Sőt, van egy új kísérletem. Úgyis kellett rá egy kísérleti patkány. Anderson tökéletes lenne – vigyorgott. John csak idegesen visszafordult a szekrény felé. Anderson patkány hirtelen kifutott mögüle és egy másik mögé bújt.

 – Mi lenne, ha segítenél?

 – Hogy én hozzányúljak Andersonhoz? – kérdezi úgy, mintha a világ legidiótább kérdését tette volna fel John. – Kizárt dolog – rázta meg a fejét. – Hadd rohangáljon csak. Bár Mycroftra jobban ráférne… Ó, szerinted bele tudom csempészni a teájába? – kérdezte, ahogy a kísérleti folyadékokat bámulta. Fejben már eltervezte az egészet.

 – A francba már, Anderson – kiáltott fel idegesen John. Anderson épp Sherlock lába mellett rohant el, mire John utána vetette magát. Pont Sherlock előtt esett el. – Felidegesít – sziszegte, ahogy feltérdelt.

 – Ó, izé… bocsánat… én nem… nem akartam zavarni – hallották meg Molly hangját mögöttük. John Mollyra nézett, nem is értette, hogy miért mondta. Aztán rájött, hogy konkrétan Sherlock előtt térdelt. Rögtön zavarba jött és felállt.

 – Mi nem… szóval mi nem… – dadogott John, ahogy magára és Sherlockra mutogatott.

 – Inkább foglalkozz Andersonnal. Szökni készül – mondta Sherlock. Igaza is volt, mivel Anderson épp elszaladt Molly lába között, mire Molly sikítva elejtette a kezében lévő kávét.

 – Ó, a fene. Hé, Anderson, gyere vissza! – kiabált John, ahogy utána futott. 

 – Anderson? Miért hívjátok úgy a patkányt? – kérdezte Molly összezavarodottan.

 – Olyan nevet választottunk neki, ami illik is rá.

 – Na, sikerült már megtalálni? – kérdezte unottan Sherlock, miután két óra elteltével sem jött vissza John. Az első emeleten találta meg az egyik teremben nézelődve.

 – Nem. És ez a te hibád – mutatott rá fenyegetően, ahogy elé lépett. – Minek kellett belőle patkány csinálnod?

 – Hé, az az idióta itta meg, amit csináltam. Nem én kényszerítettem – védte magát. 

 – Bocs, ha zavarok – szólalt meg Lestrade nem messze tőlük. John észre sem vette, hogy időközben alig pár centi lett köztük. Pirulva hátrébblépett Sherlocktól.

 – Mi nem… mi csak…

 – Jó–jó. Inkább azt magyarázd meg, hogy mit értettél az alatt, hogy Anderson patkánnyá változott? – kérdezte zavartan. Egy órája hívta fel John ezzel a lehetetlen mesével. Meg kellett néznie, hogy mennyire van fű befolyása alatt. Láthatóan semennyire.

 – Szó szerint értettem. Sherlock csinált valami hülye kísérletet, aminek ez lett a következménye.

 – Hülye kísérlet? – kérdez vissza felháborodottan Sherlock. – Ha nem tudnád ez egy nagyon fontos tudományos…

 – Hagyjuk a rizsát – szakítja félbe John. Sherlock csak sértődött arckifejezéssel néz rá, majd szó nélkül elvonul. John megforgatta a szemeit. – Keressük meg Andersont.

Három óra keresgélés után sem találták meg a patkány Andersont, pedig John és Lestrade mindenhol keresték a kórházban. Ez alatt Sherlock megoldotta az ortopédiáról eltűnt kék zokni esetét, és hogy ki ette meg az utolsó csokis sütit az orvosok közül. Miután már nagyon unatkozni kezdett, megnézte Johnékat.

 – Van már valami? – érdeklődött, de nem tűnt túl kíváncsinak.

 – Nem, nincs – sóhajtott fel John.

 – Valószínűleg kiszökött valahol, nem?

 – Úgy néz ki. Meg kell keresnünk, mielőtt baja esne – mondta Lestrade. – Hívd fel Mycroftot, hogy segítsen.

 – Minek zaklatnám ezzel? Nyilván most robbant ki egy háborút és közbe magába gyűr egy doboz sütit. Jobb dolga van ennél – mondta Sherlock. John kérlelően nézett rá, de csak rázta a fejét. – Nem!

Tíz perc múlva már Mycrofttal beszélte meg a részleteket. John meglepően meggyőző tud lenni. Főleg, hogy rájött, hogyan lehet megzsarolni. Azt mondta, nem láthatja az új sorozatát. Pedig csak az első évadot nézte meg és kíváncsi a folytatásra. Sherlock rögtön rájött, hogy fogorvosnál volt, mivel elég furán beszélt a telefonban. Fél órával később már felkereste őket a kórházban. Sherlock nem tévedt, a fél arca fel volt dagadva, amitől nevethetnéke támadt.

 – Mi történt veled? – kérdezte meg John.

 – Fogofosnál voltam – válaszolt. John megpróbálta visszafojtani a mosolyát, de nem nagyon ment. – Tudom, hogy pöfén befélek, de kíméljetek meg a vigyofotoktól. Sheflock, előföf is, ide kell adnod a kíséfleted. Hafnos lehet a Bfit kofmány fámára – nézett az öccsére, akinek meg lilult a feje, hogy ne röhögje el magát hangosan.

 – Jó, pefe csak ne befélj – válaszolt vissza. John eddig bírta, éktelen kacagásba kezdett, amihez becsatlakozott Lestrade és végül Sherlock is. Mycroft csak sértődötten felhúzta az orrát ezen.

 – Nagyon vicces. De foglalkozhatnánk Andefsonnal? – kérdezte. Végül nagy nehezen abbahagyták a többiek a röhögést és úgy döntöttek, hogy ideje megkeresni a patkány Andersont.

Két órával később egész Londont lezárták. A közlekedést leállították a városban, hogy nehogy elcsapják Andersont. A gyalogosokat bezavarták a házakba. És ha valaki patkányt látott, köteles volt hívni a rendőrséget. Mycroft bevetette az összes titkos kémet és ügynököt, hogy nyomozzanak Londonban, hogy megtalálhassák a patkányt. De még mindig sikertelen volt az akció. Sherlock és John a kórházban ülve várták a fejleményeket.

 – Ez így unalmas! – pattant fel a helyéről Sherlock, majd idegesen fel–alá járkált.

 – Csak magadat hibáztathatod – mondta John.

 – Valamit muszáj csinálnom. Valamit… – csapott az asztalra indulatosan. – Nekem kell egy ügy, John.

 – Most nem igen lesz. Mindenki Andersont keresi…

 – Igaz – montja és izgatottan felcsillant a szeme. – John, keressük meg Andersont! – állt John elé.

 – Azt hittem, hogy téged nem érdekel.

 – Anderson nem is. De a megkeresése annál izgalmasabb. Gyere – ragadta meg a csuklóját izgatottan és a labor felé húzta. – Kezdjük onnan, ahonnan elindult.

Sherlock belépve a laborba, a földre ereszkedett és elkezdte keresgélni a nyomokat. John kicsit furán nézett rá, de aztán ő is leereszkedett. Négykézláb mászva néztek valami után. John semmit nem talált, viszont majdnem nekiütközött Sherlock fenekének.

 – Ó, bocsánat – hallottak meg egy hangot. Az egyik nővér volt. – Nem akartam zavarni. – John rögtön felpattant és zavartan nézett a nővérre.

 – Mi nem…

 – Semmi gond. Visszajövök később – hadarta és már el is tűnt. John csak felsóhajtott. Már megint melegnek nézték őket. Bár már meg se lepte a dolog.

 – Hm… – hümmögött Sherlock. – Itt a sebtapasza. Miért rajzolt egy szívecskét a dinó feje fölé? – kérdezte zavarodottan. – Mindegy. Viszont azt hiszem, tudom hova ment – egyenesedett fel, majd hirtelen sebességgel kirontott a laborból. John először csak pislogva nézett maga elé, de végül megindult utána. Sherlock az alagsorba vezette Johnt.

 – Mit keresünk itt? – kérdezte John, ahogy körülnézett.

 – A kórházban tárolnak pár dinoszaurusz csontvázat. A múzeum hozatta át ide ideiglenesen, ami már nem kellett nekik – magyarázta Sherlock, majd az egyik fiókhoz lépett. Ott lapult benne a patkány Anderson a csontok tetején. Elégedetten elvigyorodott. – Megoldottam az ügyet. Hol a következő?

Egy órával később Mycroft emberei már Anderson emberré változtatásán dolgoztak. Sherlock megadott pár képletet és a kísérlet folyamatát és hagyta, hadd szenvedjenek vele. Sherlock és John a kórház büféjében kajáltak, mikor Mycroft lépett oda hozzá.

 – Femélem, hogy boldog vagy, hogy meglett a kis bafátod – mondta felsőbbrendűen. John majdnem félrenyelte közben a kaját, mert röhögnie kellett.

 – Ó, én nagyon boldog vagyok – mondta gúnyosan Sherlock. – Ha nincs más, akkor akár el is mehetsz. Tudod, háborúk kirobbantása meg minden. Elfoglalt ember vagy.

 – Bocs, nem akaftam zavafni a fandit – mondta gúnyosan, ahogy elvonult.

 – Ez nem… mi nem… – kezdett bele John a magyarázkodásba, de feladta, mikor Mycroft nem figyelt rá. John inkább csak felsóhajtott és evett tovább.

 – Szóval milyen filmet is akartál megnézni? – kérdezte Sherlock csevegős hangon.

 – A Hobbitot. Azt mondják, hogy elég jó – mondta John. – Ma este vetítik is pont.

 – Hobbit? Már hallottam róla. Tetszik a főszereplő benne – hümmögött Sherlock elgondolkodóan. – Hasonlít is rád.

 – Á, nem – legyintett John. – Martin Freeman egyáltalán nem hasonlít rám – nevetett fel, mintha a feltételezés is abszurd lenne. – Lesz benne egy sárkány is. Azt mondtad, szereted őket.

 – Mikor mondtam ilyet? – kérdezte értetlenül Sherlock.

 – Tudod, mikor múltkor Mrs. Hudson nekünk adta a húsz éves whiskyjét és azt iszogattuk. Nem is emlékszel rá?

 – Arra igen, hogy Mrs. Hudson az évfordulónkra adta…

 – Aj, már megint kezdi mindenki?

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.