CRACK VESZÉLY! Sherlock és John egy reggel úgy ébrednek fel, hogy testet cseréltek. Azt hiszem, ettől többet nem is kell mondanom ahhoz, hogy rájöjjünk, ez bizony egy crack, hát kapaszkodjatok.
Kissé nehézkesen ébredt fel, a feje majd szétszakadt. Lüktetett a fájdalomtól, ezért egy hangos nyögés közepette ült fel. Mikor hunyorítva kinyitotta a szemét, meglepve látta, hogy Sherlock szobájában van. Zavartan nézett körül, nem emlékezett hogyan keveredett ide. Ismét belenyilallt a fájdalom a koponyájába és felszisszenve a fejéhez kapott, mire egy pillanatra lefagyott. Nem a szokásos hajat érintette meg. Ez dús volt és… más.
Lassan leemelte a fejéről a kezét és megnézte az ujjait. Kikerekedett a szeme, ahogy megpillantotta a hosszú ujjakat, amik biztosan nem az övéi voltak. Hirtelen pattant fel az ágyból és nézte meg magát a tükörben. Elakadt a lélegzete egy pillanatra és akaratlanul is hátrálni kezdett ijedtében. A tükörben Sherlockot pillantotta meg… De hisz az lehetetlen. Ő John volt, nem Sherlock. Az ujjával óvatosan megnyomta az arcán lévő bőrt. Igazinak tűnt az érintés. Ha ez egy álom volt, akkor nagyon valósághű.
- John! John! – hallotta meg a saját hangját, ahogy kétségbeesetten kiabált neki.
Már ki is rontott a szobából és megtorpant, mikor a nappaliban összetalálkoztak. Mindkettejük szeme döbbenten kikerekedett. Saját maga állt előtte és sápadtan nézett rá, Sherlock is pontosan ugyanígy látta őt. Mintha tükörbe néztek volna.
- Mi a jó büdös franc történt velünk? Bedrogoztak? – kérdezte John a mély, bariton hangján, amit furcsa volt így hallani. Egyszer viccből megjegyezte magának, hogy vajon milyen lehet Sherlockként élni, de egyáltalán nem így értette.
- Az nem ilyen. Ez… ezt még én sem tudom megmagyarázni. Ilyen nem létezik a való világban. Nem létezhet – mondta viszonylag nyugodt hangon, de azért érződött benne a kétségbeesés, ahogy leült a kanapéra és elgondolkodva nézett maga elé. – Maradjunk a racionalitásnál. Mi történhetett? – kérdezte inkább magától, mint Johntól, aki esetlenül állt előtte Sherlock testében.
- Öhm… ott volt a tegnapi ügy kapcsán az a kocka. Amit a múzeumból hoztunk el. Vagyis te hoztál el – jutott eszébe Johnnak, mire Sherlock John testében felpattant.
- Nem is rossz ötlet – mondta. – Jót tesz az agyadnak a testem – tette még hozzá, mire karba tett kézzel állt meg előtte John.
- Ó, igen? Biztos csak ez lehet az oka, hogy okosat mondok… - mondta kissé gúnyosan, de nem is figyelt rá, hanem elkezdett kutatni a lomjai között a kocka után. Mikor az asztalnál nem találta, a könyves polchoz igyekezett.
- Hogy tudsz ekkora mérettel létezni? – morogta, ahogy nem érte el az egyik felső polcot. – Az egyik szülőd egy hobbit volt, vagy micsoda?
- Haha, nem mintha a te létra tested sokkal jobb lenne – vágtam vissza morcosan. – És az ujjaid nevetségesen hosszúak. De komolyan. Ha nekem hobbitok a felmenőim… neked akkor polipok – mondta, ahogy a kezeit nézegette. – Arról ne is beszéljünk, hogy már közelítesz a csontsoványhoz. Már megmondtam, hogy egyél rendesen – tapogatta végig a bordáit.
- Te pedig igazán edzhetnél többet. Két és fél kilóval több vagy – jegyezte meg a maga szokásos dedukciós hangján, ami ebben a testben sem változott, ahogy felé fordult.
- Csak másfél…
- Van az kettő és fél is… Na, végre, megvan! – kiáltott fel örömtelien, ahogy levette a tenyérnyi méretű kockát, aminek az oldalára ősi nyelven véshettek bele valamit. Odaállt Johnhoz és vizsgálódva nézegette.
- Milyen nyelven lehet?
- Valószínűleg óbabiloni. Akkád – forgatta a kezei közt. – Keresnünk kell egy szakértőt, aki le tudja fordítani.
- Így? A másik testében? – mutatott végig magukon. – Kicsit sem lenne feltűnő, hogy másképp viselkedünk, mint szoktunk. Talán beszélni kellene Greggel…
- Nem! – szakította félbe. – Bolondnak gondolnának mindkettőnket. Még Lestrade is… Hogy lehet ilyen cincogó hangod? – kérdezte közbe, ahogy a torkát nyomogatta. – Fura, hogy eddig nem is tűnt fel.
- Cincogó? A tied meg mintha egy barlang mélyéből beszélnék… - morogta vissza, ami még mélyebbre sikerült, mint amilyen egyébként is Sherlock hangja. Már ha az lehetséges egyáltalán. – Sherlock, van egy kis problémánk… - mondta kissé zavartan, mire érdeklődően nézett rá.
- Micsoda?
- Hát… pisilnem kell – mondta a lehető leghalkabban.
- Menj el akkor.
- Nem fogom a te… szóval megfogni. Az úgy… érted – dadogta, ahogy egyre inkább zavarba jött, ami Sherlock testében külső szemmel kissé röhejes látványt nyújtott volna, főleg mikor a lábfejét kezdte el bámulni kerülve a tekintetét.
- Most komolyan ezen vagy fennakadva a legjobban? Nem nézel oda, vagy találj ki valamit. Ugyanolyan van neked is. Én is voltam már vécén és túléltem…
- Te… te már fogtad… mármint az enyémet… - nézett rá elkerekedett szemekkel.
- Igen. Nőj már fel, John. És ne viselkedj így az én testemben. Lehangoló látni – mutatott végig rajta lenézően.
- Nekem meg azt, ahogy okoskodsz az én testemben…
- Tényleg meglepő lehet, hogy okos dolgok jönnek ki a te szádból – mondta csak úgy mellékesen, ahogy tovább nézte a dobozt.
A dühtől füstölögve ment el a vécére és próbált túlesni rajta. Direkt nem nézett lefelé, csak a gyakorlott mozdulatokkal lehúzta a sliccet. Azzal a nevetségesen hosszú ujjaival. Gyorsan végzett a pisiléssel és már ment is vissza Sherlockhoz. Még mindig le volt sokkolva, főleg ahogy látta, hogy Sherlock az ő testében a szokásos kéztartásával az álla alatt nézi a kockát és szinte látta, ahogy pörög az agya. Vagyis az ő agya…
- A saját testemre lenne szükségem. Szemmel láthatóan a te agyad nem tesz jót nekem – mondta egy pillanatra sem elszakítva a tekintetét. John sóhajtva a kanapéba ült és onnan nézte. Hirtelen megszólalt Sherlock telefonja, mire lefagyva néztek a másikra. – Neked kell felvenned – nézett Johnra.
- Nekem? De…
- Lestrade az… beszélj vele. Csak… csinálj úgy, mint én – nyújtotta át neki a telefont. John kissé bizonytalanul nyúlt a telefonért és vette fel.
- Haló? – szólt bele halkan, mire Sherlock belerúgott a sípcsontjába. – Áú!
- Sherlock… jól vagy?
- Persze, Greg, csak egy kis… áú! – kiáltott fel megint, ahogy ismét kapott egy rúgást. – Most meg mi van? – súgta oda neki, ahogy eltartotta a telefont. Sherlock csak a fejét fogta. – Mellesleg ez a te saját lábad, szóval ne rugdoss. Neked fog fájni utána… - morogta, majd visszatért Lestrade-hoz.
- Greg? Sose hívsz így… - jegyezte meg és szinte látta maga előtt, ahogy a homlokát ráncolja.
- Ez most egy ilyen nap. Néha beborulok és falat lövöldözöm, néha meg becézgetem az embereket, mert kaptam új fejet… áú! – kapott egy újabb rúgást. Megsimogatta a fájdalmas területet. – Saját magad rugdosod, ember!
- Nem érdekel, én nem beszélek így. És nem becézgetek senkit – sziszegte halkan, mire leintette.
- Ööö… rendben. A tegnapi üggyel kapcsolatban… a múzeum igazgatója hívott, hogy örülne, ha visszavinnéd a kockát, amit elhoztál – magyarázta Lestrade, miközben John kihangosította. Sherlock eltátogta, hogy ő mit mondana.
- Azt csak… elhoztam…. Kuverínként…. – mondta vissza, de Sherlock rögtön a homlokára csapott és újra eltátogta. – Szuvenírként. Az ügy… megoldása miatt. – Sherlock felsóhajtott, hogy sikerült végigmondania.
- Biztos jól vagy? Furcsán beszélsz – jegyezte meg.
- Persze, csak… most keltem és még nem ittam teát. Johnnak megígértem, hogy megyek le tejért, de én már csak egy ilyen feledékeny, önző ember vagyok, aki másra hagyja a munkát – mondta Sherlockra nézve, aki megint meg akarta rúgni, de ezúttal elhúzta a lábát.
- Értem… - mondta kissé zavartan Lestrade. – Akkor elviszitek Johnnal?
- Igen – válaszolt, miután Sherlock bólogatott. – Ennyi?
- Öhm… igen. Szia.
- Huh… - fújta ki a levegőt John, mikor lerakta. – Remélem, nem voltunk túl furák.
- MI nem, csak te voltál. Össze-vissza beszéltél. Minél hamarabb vissza kell szereznünk a testünket.
- Nekem mondod? Az okoskodásodnál már csak az rosszabb, ha az én testemben csinálod.
- Rendben. A terv a következő. Felöltözünk, elmegyünk először is a múzeumba, ott kikérdezzük őket a kockáról. Ha nincs fordításuk, akkor keresünk egy szakembert és remélhetőleg így már sikerül visszacsinálnunk a folyamatot. Kezdjünk is neki – csapta össze a kezét és már állt is fel, majd indult meg az emeletre.
- Te meg hová mész? – kérdezte meg John meglepetten.
- A szobádba. Aligha vehetném fel a saját ruháimat – mondta és már fel is trappolt a lépcsőn az emeletre.
John még pár pillanatig csak zavartan állt a nappaliban, majd úgy döntött, hogy mégis elkezd készülődni. Kinyitva a szekrényét megugrott a szemöldöke, ahogy meglátta a sok elegáns inget, zakót és nadrágot, de hogy a pizsamán kívül semmi kényelmes ruhadarabba nem botlott bele, az is biztos. Jobb ötlet híján kivett egy fehér ingjét, egy fekete zakót és nadrágot. Lehúzta magáról a pólót és szinte megvakította a hófehér bőre, ahogy lepillantott rá.
- Most már legalább tudom, hogy nem vámpír – motyogta magának, ahogy végigsimított a felsőtestén és érezte a szívdobogást bal oldalt a bőre alatt.
Furcsa érzés volt a másik testében lenni. Érezte, ahogy megérinti magát, a sajátjának tűnt, de mégsem az volt. Mint valami rossz vígjáték, leginkább arra hasonlított a helyzet.
Mikor már percek óta elbambulva simogatta magát, akkor jött csak rá, hogy valójában Sherlockot simogatja, így zavarában rögtön elkapta a kezét. Felöltözött, de hihetetlenül kényelmetlenül érezte magát az öltözékében. Hallotta közben, hogy Sherlock is lejött az emeletről.
- Hogy tudsz ebben az ingben megmaradni? Mintha bármelyik pillanatban szét akarna szakadni – panaszkodott John, ahogy össze-vissza mocorgott, hogy kényelmes legyen. De mikor Sherlockra, vagyis saját magára pillantott, hirtelen meglepetten nézett rá. – Ez meg mi?
- Ugye nem gondoltad komolyan, hogy a ronda pulóvereid közül bármelyiket is felveszem? – kérdezte és úgy nézett rá, mintha ennek egyértelműnek kellene lennie a számára. Sherlock előkereste John egyik régebbi öltönyét, alávett egy vörös inget, persze nyakkendő nélkül.
- Márpedig így nem fogunk elmenni sehova. Úgy nézek ki, mintha… a rajongód lennék és megpróbálnálak utánozni.
- Miért, nem vagy az? – kérdezte meglepetten, mire John gúnyosan felnevetett.
- Hát nem. Ha én képes vagyok meglenni ebben a szűk ingben, akkor te is megleszel a pulóveremben és kész – mondta ellentmondás nem tűrő hangon.
- Jó-jó – sóhajtott fel és ment vissza az emeletre.
Pár perc múlva jött le John fekete-fehér csíkos felsőjében és az egyik farmerjában. Fintorogva nézett le magára, mire John vetett rá egy megrovó pillantást, miközben taxit rendelt. Ideje volt kideríteni, hogy mégis mi a fene folyik itt. Sherlock és John egymás testében. Ebből csak katasztrófa lehet.
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
