Csak egy kis szösszenet Jim és Sebastian első találkozásáról.
Sebastian Moran nem sok mindent akart úgy igazán az élettől. Csak annyit, hogy hagyják békén, ne zaklassa senki sem. Ezért is szeretett annyira mesterlövész lenni. Egymagában hasalni a fegyver előtt, szemét a célkereszten tartani, várni az ellenségre, majd tüzelni. Mikor ezzel végzett, visszamehetett a táborhelyre a többi katonához. Itt az embert nem zaklatták, ha látszott rajta, hogy nem akar beszélni. És Sebastian szinte sosem akart beszélni. Csak csendesen leült a homokba, előhúzott egy szál cigit és némán fújta ki a füstöt.
Néha elgondolkodott rajta, hogy vajon mennyire ad az aggódásra okot, hogy szeretett ölni. Mikor az ujja a ravaszra csúszik, szinte epekedve várja, mikor húzhatja meg, mikor esik össze holtan a távolban a célszemély. De a közelharc sem állt távol tőle. Ha úgy alakultak az események, bármikor képes volt cselekedni akár egyetlen bicskával is. A katonaság megadta neki a lehetőséget, hogy bűntudat nélkül ölhessen. Hisz ők az ellenségek, nem számítanak, ők sem tennének mást fordított esetben.
Egyik éjjel Sebastian volt a soros a tábor őrzésében másik két társával együtt. Az ujja a biztosítón volt, ha bármikor szüksége lenne rá. A szabad kezével azért tartotta, tőle megszokott módon, a cigarettát és szorgalmasan szívta egymás után őket.
Már hajnalodott, mikor furcsa zajra lett figyelmes. Fülelni kezdett és rögtön eldobta a cigijét, a fegyvert felkészülten magához szorította. Egy elsuhanó alakot vélt felfedezni nem messze tőle. Rögtön elfüttyentette magát, amivel jelezte a többieknek, hogy baj van. Két pillanat alatt minden megváltozott. Emberek bújtak elő a sötétből talpig felfegyverkezve és rontottak rá a táborukra. Sebastian leszedett hármat, miközben hátrált a többiek felé. Be akart szólni nekik, hogy ha még aludnak, akkor sürgősen ébredjenek fel. De mikor benézett hozzájuk, már csak annyit látott, hogy mindenki holtan feküdt a helyén. Mérges gáz, állapította meg rögtön és már hátrált is. Meg akart fordulni és harcolni, ameddig bírja az erejéből, mikor is hirtelen kapott egy lövést a gyomrába.
A fájdalom elemi erővel tört rá, fel akart volna ordítani, de egy hang sem jött ki a torkán. Elvesztette az erejét, a lába nem bírta tovább tartani és egyszerűen összeesett. Még látott pár elsuhanó alakot, de azok egyre csak homályosodtak. Ő pedig úgy érezte, mintha a gyomra menten szét akarna szakadni. Zihálva kapkodta a levegőt, ahogy szorította a sebet. Az utolsó emléke a tiszta, csillagos ég volt, mely olyan nyugodt és zavartalan volt, a csillagok pedig még sosem tűntek ennyire fényesnek. Ezután pedig elnyelte a sötét öntudatlanság.
Furcsa, szúrós szagot érzett. Ismerte ezt, bárhol felismerné, azt hitte többé nem kell éreznie. Kórházban volt. Amint erre a tényre rájött, lassacskán kinyitogatta a szemeit. A hirtelen jövő fénytől a szemei automatikusan bezáródtak. Kellett pár pillanat, míg végre sikerült teljesen kinyitnia. A fehér plafonra esett a tekintete, mire rögtön oldalra fordította a fejét. Egy férfi ült keresztbe tett lábbal nem messze tőle egy fotelban. Seb nem ismerte a fekete hajú, barna szemű, öltönyös férfit, aki kifürkészhetetlen tekintettel bámult rá egy mindentudó félmosollyal az arcán.
- Ki maga? – kérdezte meg Seb kissé erőtlen és rekedt hangon. A férfi nem mozdult, csak kissé félrebillentett fejjel nézett rá továbbra is. Volt azokban az egészen sötétbarna szemekben valami ijesztő, ami megkongatta a fejében a vészjelzőt, ám… volt még valami egészen más, ami képes volt a másik érzést elnyomni. – Nos? – türelmetlenkedett, mikor a férfi nem akart válaszolni.
- Na de Mr. Moran, hová tette a jó modort? Az aktája alapján ön rendes, katolikus család leszármazottja, nyilván megtanították magának, hogyan kell udvariasan viselkedni – mondta szinte simogató hangon, miközben a tekintetét egy pillanatra sem vette le Sebastianéről. Mivel nem rég ébredt fel, kissé kába volt, kellett pár pillanat, míg mindent fel tudott abból fogni, amit mondott.
- Az… aktámban olvasta? Milyen akta az, amelyikben ezt leírják? – kérdezte gyanakodva és megpróbált felülni, de rögtön felszisszent és a gyomrához nyúlt. Már majdnem elfelejtette, hogy meglőtték.
- Csak óvatosan a mozgással. Szerencséje, hogy a birtokomban igen tehetséges orvosok vannak, akiknek sikerült megmentenie magát. – Erre megint a férfi felé pillantott, aki Seb értetlen arckifejezése láttán csak halványan elmosolyodott, majd felállt a fotelből és megigazította a zakóját. Volt a mozdulatában valami elegáns, amire nem sok ember képes. Sebastian még mindig kicsit zavarodott volt és próbált rájönni, hogy ki lehet az előtte álló, de nem tudott rájönni.
- Azt mondta, hogy az orvosai… Ezek szerint magáé a kórház vagy…?
- Nem, nem, nem – cincogta fejrázva, ahogy közelebb lépkedett. – Igazság szerint ez még csak nem is kórház. – Sebastian ezt már végképp nem értette. De hát ugyanúgy nézett ki az egész szoba, még a szag is hasonló. Bár… ilyesfajta kényelmes fotelek nem sűrűn fordulnak elő a kórtermekben.
- Mi folyik itt? Ki maga és mit akar tőlem? – kérdezte most már követelődző hangon és azért is felült, bár össze kellett szorítania a száját a fájdalom hatására. A férfi zsebre dugta a kezeit és megállt az ágya mellett, kíváncsi tekintettel nézett végig rajta tetőtől talpig.
- Úgy hallottam, maga az egyik legjobb mesterlövész…
- A legjobb – javította ki kissé mogorva hangon, mire a férfi ismét elmosolyodott. Ha valamire, hát erre a címre büszke volt Sebastian, így nem volt rest kérkedni vele.
- Érdekelné egy munka? – kérdezett rá, mire Seb csak meglepetten pislogni tudott ezen a kérésen. Mindenre gondolt, csak arra nem, hogy állást akar ajánlani neki.
- Sajnálom, de én a katonaságnál dolgozom, és amint jobban leszek…
- Azt kétlem, ugyanis ön technikailag halott – mondta, ahogy a körmét piszkálta és épp azt nézte, mintha csak egy általános dolgot jelentett volna ki. Sebastian viszont köpni-nyelni nem tudott attól, amit mondott.
- De hát… Élek. Mi az, hogy technikailag halott vagyok? Mit jelent ez? – emelte egyre magasabbra a hangját idegességében. Hallotta, ahogy az EKG egyre sűrűbben csipog, ahogy a szíve gyorsabb ütemet vett fel.
- Egy hete az N0-ás brit egység minden egyes tagját lemészárolták az afgán csapatok. Nem maradt túlélő. Legalábbis ez áll a jelentésben, nem volt könnyű elintézni, hálás lehet. És annak is, hogy ön életben maradt, szintén nekem hála. Tudja mit? Nem is kérdezem, csak kijelentem, hogy mostantól nekem dolgozik, hogy lerója az adósságát. – Sebastian már végképp köpni-nyelni nem tudott. Szinte beleszédült abba, amit ez a férfi mondott. Ezek szerint mindenki meghalt az egységben, egyedül ő nem. Kellett neki pár másodperc, míg felemésztette a dolgot, az öltönyös pedig türelmesen kivárta.
- Miért én? – kérdezte meg végül, ahogy a sötét szemekbe nézett.
- Már maga is említette, Mr. Moran. Nekem a legjobbra van szükségem – vonta fel a szemöldökét, majd ismét megjelent az arcán az a mindentudó mosoly, ahogy Sebastiant nézte. – Amint meggyógyult, visszatérek és megbeszéljük a részleteket – jelentette ki sokkal komolyabb hangon, ami hirtelen váltás volt a részéről és már készült kimenni.
- Várjon! Legalább a nevét árulja el – szólt utána Sebastian, mire a férfi megtorpant és lassan visszanézett felé.
- James Moriarty, konzultáns bűnöző. És kerüljük a magázást, bosszantó – mondta és még mielőtt bármi reakciót kaphatott volna a mesterlövésztől, már magára is hagyta.
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
