Triggerek: minimális erőszak, semmi komoly. MorMornak mondhatom, mert az ő kapcsolatukról szól, akkor slash, ha van benned két feles, fejreállsz és kancsítasz.
Jim Moriarty elég korán felállította az együttműködésük szabályait, gyakorlatilag rögtön az elején, amint világossá vált, hogy Moran hosszú távon neki fog dolgozni. Elvégre jó csapatot alkottak, már amennyire Moriarty esetében csapatról lehet beszélni. Tehetséges mesterlövész nem terem minden bokorban, olyan végképp nem, aki feltétel nélkül hűséges, és nem riad vissza a piszkos munkától. A hűség pedig nem válik feltétel nélkülivé pár ropogós bankjegytől. Moran viszont óramű pontossággal végezte a munkáját, nem támasztott követeléseket és főként nem beszélt. Így hát idővel amolyan személyi asszisztens–félévé avanzsált. Jim néha elgondolkodott, helyes lépés volt–e elveivel ellentétben ekkora bizalmat szavazni bárkinek, aki nem ő maga volt, de végül is, Moran már jó párszor bizonyította, hogy méltó a megtiszteltetésre.
Így az eredeti szabályok idővel megváltoztak. Megszegték, módosították és megkerülték őket, amíg csak lassan feledésbe nem merültek.
Ezt a szabályt eltörölni elég logikus volt, mindent összevetve. Az ember csak nem vedelhet skót whiskey-t a szállodai szoba erkélyén, dobozszámra pusztítva mellé a cigarettákat úgy, hogy közben magázódik.
Nyilván munka közben megkövetelné magának az őt megillető bánásmódot, de az alatta elterulő látkép és az álmatag buenos airesi este hatására az egész abszurdumnak tetszett. Elvégre momentán a szabadidejüket töltik együtt.
Moran bólintott, jelezve, hogy tudomásul vette az utasítást, majd rövid szünet után annyit fűzött hozzá, engem többnyire Sebastiannek hívnak, és ezzel a dolog el is volt intézve.
A migrén mindig is különös kegyetlenséggel csapott le Jimre.
Ilyenkor a máskülönben oly tettrekész férfi magzatpózba gömbölyödve halkan vinnyogó alig–emberi lénnyé redukálódott. Szemhéja csak néha rebbent meg, félig felnyílva, de gyorsan le is csukódott, mert a tárgyakat auraként körbevevő derengéstől felfordult a gyomra. A behúzott függönyök mögött a szoba forróbbnak tűnt a normálisnál, és Jim valahonnan távolról érzékelte a gerince mentén végiggördülő, gyorsan hűlő verejtéket.
Morannak adott utasításai szerint ilyenkor a mesterlövésznek olyan csendben kellett lennie, mintha megszűnt volna létezni – még jobb, ha nem is tartózkodik a lakásban. Így Jimben egy pillanatra fellángolt a düh, amikor az ajtó nyilását, és csak az ő fejgörcstől kiélesedett érzékei számára felfogható macskaléptek zaját hallotta.
Azonban mire összeszedte magában az erőt, hogy a drasztikus kifejezésekkel nem spórolva elküldje a betolakodót melegebb éghajlatra, Sebastian már ott térdelt az ágya mellett, és nyugtatólag suttogta, semmi gáz, főnök. A következö pillanatban Jimet furcsa, hűvös érzés töltötte el, aminek okaként jó pár másodpercébe telt megnevezni a homlokát beterítő jégzselés tasakot.
Jim dühe, ha nem is párolgott el rögtön, de jócskán alábbhagyott. Bár korántsem volt képes teljes mértékben koherensen gondolkodni, de kissé kábultan úgy döntött, elnézi a szabályszegést. A következő alkalommal már megkönnyebbülés töltötte el az ismerős léptek hallatán, és az évek során egyre megadóbban hajtotta fejét a mesterlövész ölébe.
Ez az olyan szabályok egyike volt, amelyekről Jim mindig azt gondolta, nem képezhetik vita tárgyát. A munka a legfontosabb – ez evidens, főleg ha az elvégzendő feladattól az ember élete és/vagy biztonsága függ. Mindenki vigyázzon a maga bőrére úgy, ahogy tud.
A hosszabb tavú üzleti érdek vezette akkor is, amikor úgy döntött, likvidálja ex–ügyfele, egy szelsőbaloldali terrorista–csoport néhány prominensebb tagját, mintegy figyelmeztetésül az elmaradt fizetség miatt. Tiszta ügy, de nyilván rejthet magában kockázatokat es felléphetnek komplikációk. Kézenfekvő volt megbízni Morant, hogy fedezze őt, amíg egy elhagyatott gyárépületben a létszámcsökkenés hatására meghunyászkodó megbízóival egyezkedik. Amire azonban nem volt felkészülve, az az, hogy még a mindig oly korültekintő Morannek is lehet balszerencsés napja.
Így amikor a fülhallgatójába szűrődő dulakodás hangjába (ami, bár önmagában is aggódásra adott okot, azért még nem volt elég ahhoz, hogy akár csak egyetlen arcizma rándulásaval elárulja magát) lövesek zaja vegyült, Jim elvesztette az önuralmát. Minden hidegvérű professzionalizmusát sutba dobva fegyvert rántott, amire igen régen volt példa – elvégre ő nem szereti bepiszkítani a kezét –, tárgyalópartnerébe ürítette a tárat és rohanni kezdett a Moran búvóhelyéül szolgáló megfigyelőterem felé. Kivételesen az öltönye épségével sem torődve sprintelt végig a felvezető meredek rámpán, aztán bevágódott a szoba ajtaján.
A következő néhány másodpercben kissé feltorlódtak az események.
A támadó először egy puskatust kapott a gyomrába, aztán egy golyót a halántékába, az előbbit Morantől, az utóbbit az ajtóban álló, dühtől reszkető Moriartytól. Sebastian a nyakát dörzsölgetve beleköhhentett a beálló csendbe, majd rekedten megszólalt:
– Bocs, főnök... – Hanyagul rúgott egyet a tetemen, hogy jelezze magyarázata tárgyát. – Felmászott a traverzeken, a kibaszott nindzsa. Fojtóhurok volt nála.
Ez utóbbit Jim valószínűleg magától is kitalálta volna a Moran torkán vöröslő sérülésből, de nem kommentálta a dolgot. Inkább csak szigorúan a mesterlövész szeme közé nezett, és annyit mondott:
– Ne történjen meg többet.
– Igenis, főnök.
Ezt követően Jim felhívta a takarítót, és úgy döntött, rájuk fér egy kávé meg némi lazítás.
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
