EZ most nagyon nem crack. Éppenséggel az ellenkezőjének nevezném. Erősen támadja a MorMor érzéseidet, szóval csak óvatosan. Ebben kiderül, hogy mi is történik Sebbel azután a bizonyos eset után a tetőn...
Hirtelen pattantak ki a szemei, mintha csak valami semmiből jövő zaj ébresztette volna fel. Pislogott párat, hogy tisztuljon a tekintete. Minden nagyobbnak tűnt hozzá képest, más szögből látta a világot Kellett még egy jó párat pislognia, mire felfogta, hogy a földön feküdt a hasán. Lassan megmozgatta az ujjait a feje mellett. Még érezte őket. Óvatosan működésbe hozta a többi szervét is és felült a földről. Zúgott a feje, forgott körülötte minden, egy pillanatra elvesztette a fonalat a világgal és nem tudta, ki is ő és hol van. Végül minden összerendeződött a szeme előtt, ahogy a szoba abbahagyta a forgást. A lakásán volt, pontosabban a konyhában. Legalább ezúttal nem lépett le öntudatlan állapotában, ezt jó jelnek vette. Belekapaszkodott a közelebb lévő szék lábába és úgy húzta fel magát a földről. Megszédült egy pillanatra, ismét meg kellett ragadnia a széket, ha nem akart visszaájulni. Nyelt egy nagyot és behunyta egy pillanatra a szemét. Mire kinyitotta, jobban lett.
Az asztalon talált egy cigarettát az üres injekciós fecskendő mellett. Ahogy meggyújtotta a szálat, remegő kézzel a dobozért nyúlt, amiben az anyag volt. Már csak egy fecskendője maradt. Felsóhajtott, majd az asztalon lévő kupiból próbálta előkeresni a pénztárcáját. Meg is találta, de akárhogy nézte, forgatta a kezei közt, nem volt benne egy árva fitying se. Visszadobta az asztalra, majd a hűtőhöz lépett. Nem volt benne semmi, csak egy félig romlott sajt és egy kis vaj a doboz alján. Nem emlékezett rá, hogy a többi mikor fogyott el. Hangosan csattant a hűtő ajtaja, ahogy visszazárta. Nekitámasztotta a homlokát a hűtőnek és behunyta a szemeit.
Már most érezte magán a drog okozta elvonási tüneteket. Remegtek a kezei, alig bírta őket ökölbe szorítani. Visszafordult a doboz felé, amiben a fecskendő volt. Minden porcikájával arra vágyott, hogy ismét magába szúrhassa az anyagot és elfelejtsen mindent átadva magát a tudatlanságnak. Ahol nincs szomorúság, keseredettség és fájdalom. Reszketegen vett egy nagy levegőt és nehezen, de elfordította a tekintetét a dobozról. Lepillantott a karjára. A kézhajlatnál már egy szabad hely nem maradt, tele volt apró pöttyökkel, amiket a tű hagyott. Sőt, kezdett lilás színt is felvenni a keze. Elkapta róla a tekintetét és úgy döntött, inkább átvonul a nappaliba. Megtorpant, mikor megpillantotta a fotelban ülőt.
- Mit keresel itt már megint? – kérdezte mogorván. Jim Moriarty úgy ült előtte, mint aki épp tárgyalni készül vele, mint potenciális ügyféllel. Tökéletesre szabott öltönyében, elegáns kinézetével furcsán festett az ütött-kopott lakásban. Főleg, mivel a bútorai az utóbbi időben jelentősen elfogyatkoztak. Szüksége volt a pénzre, hogy drogot vehessen. Így a nappaliban már csak egy fotel és egy dohányzóasztal maradt, továbbá egy kisebb szekrény a sarokban.
- Azt hittem, örülni fogsz, ha látsz, Sebastian – szólalt meg Jim és a végére a szája sarkán megjelent egy apró mosoly. Seb megkapaszkodott az ajtófélfába és azt markolta, ahogy Jimet nézte. Érezte a torkában a keserű ízt, ahogy rápillantott. Érezte a csontjaiban a fájdalmat, mikor a tekintete összekapcsolódott az övével.
- Már megmondtam, hogy hagyj békén! Miért nem hagysz nekem nyugtot? – kérdezte és a végére elcsuklott a hangja. Az ujjai elfehéredtek, ahogy az ajtófélfát markolta. A lábait gyengének érezte, ha eleresztette volna, minden bizonnyal összeesik. Jim csak felvonta az egyik szemöldökét és hátradőlt a fotelben.
- Én is megmondtam, hogy amíg ezt csinálod – mutatott végig rajta, - addig nem lesz nyugtod tőlem. Le kell állnod ezzel – mondta komoly hanggal Jim, ahogy összefonta az ujjait és a combjára tette. Seb torkában egy gombóc jelent meg és úgy érezte, menekülni akar. Bármit, csak ne lássa őt, ne beszéljen vele. Egyik pillanatban határozottan ezt érezte. De a másikban oda akart hozzá rohanni, magához vonni, érezni az illatát, az ölését maga körül. Érezni Jimet. De tudta, hogy nem tehette meg.
- Jól vagyok. Nem kell, hogy folyton ide gyere és zaklass – válaszolt Seb kissé rekedtes hangon. Ő maga is tudta, hogy nincs jól. De nem akart vele foglalkozni. Kizárta ezt az érzést magából. Kizárt mindenféle érzést magából. Amik mindig előtörtek, ha Jim megjelenik.
- Jól vagy? Na, ne röhögtess! – horkant fel gúnyosan. – Néztél mostanság tükörbe? Vagy várj, kitalálom, azt is eladtad jó pénzért, hogy drogot vehess – élcelődött tovább. Igaza volt, azt is eladta még két héttel ezelőtt, hogy pénzt szerezzen vele. Seb nem tudta, hogyan is fest, de sejtette. Végigsimított az állán, amin már többnapos borosta állt, majd le a felsőtestén, mivel csak egy farmert viselt, és érezte a bordáit a bőre alatt. Szinte kitüremkedtek onnan. Próbálta felidézni, hogy mikor evett utoljára, de fogalma sem volt. Nem tudta, mi történt tegnap, vagy azelőtt, vagy múlt héten, vagy két hete. Minden kiesett. Csak homályos foltokban volt meg az élete mostanában. Az is csak az elkeseredett próbálkozások, hogy droghoz jusson és hogy elküldje Jimet.
- Már nem a te dolgod. Nem, mióta elhagytál – mondta, ahogy a hangja fokozatosan elhalkult. Tompa fájdalmat érzett a mellkasában, mintha valaki erősen odarúgott volna neki. Jim váltotta ki belőle ezt az érzést. Csak ő tudta.
- Muszáj volt megtennem…
- Nem lett volna muszáj! Elhagytál, te önző disznó! Gondolsz te másra is magadon kívül? – kiáltozott vele teli torokból, de a végére elcsuklott a hangja és érezte a könnyeket a szemei közt. Nem bírta tovább és eleresztette az ajtófélfát, aminek következtében a földre ült. – Elhagytál…
- Már mondtam. Meg kellett tennem – mondta Jim nyugodt hangon. Ahogy Sebre pillantott egy apró félmosoly jelent meg az arcán. Seb csak könnyes szemekkel, belülről jövő emésztő fájdalommal ült a helyén és Jimet bámulta. Kinyújtotta az egyik kezét felé, de úgy remegtek, hogy vissza kellett eresztenie maga mellé. Meg akarta érinteni. Csak egy kicsit. Hogy érezhesse. Mint régen.
- Hagyj békén. Könyörgök neked… hagyj… - suttogta, ahogy csukott szemmel lehajtotta a fejét. Nem akart ismét Jim szemeibe nézni, mert már az is fizikai fájdalmat okozott neki.
- Nem tehetem. Mert akkor elpusztítod magad, ezt pedig nem engedhetem. – Felnézett Jimre, aki határozottnak tűnt az elképzelésében. Megremegtek az ajkai és ismét elkapta róla a tekintetét.
- Miért foglalkozol te még egyáltalán velem? – suttogta a földnek beszélve. Kellett neki a drog. Használnia kellett, hogy Jim végre elmenjen. Hogy végre békén hagyhassa, és ne gyötörje tovább. Mert minden egyes alkalom, mikor újra megjelenik, egy újabb késszúrás a szívébe. Úgy érezte, többet már nem tudna elviselni.
- Ó, Sebastian – nevetett fel halkan Jim, mire végre felpillantott rám. – Emlékszel a beszélgetésünkre? A lakásom erkélyén.
- Persze, hogy emlékszem – motyogta vissza Seb.
Hogyan is tudná elfelejteni? Ott álltak egymás előtt, odakint sötét és hideg volt minden, ami szinte fel sem tűnt nekik. Sebnek legalábbis nem. Csak állt ott és nézte Jimet, aki épp magyarázott valamit a csillagokról. Tudományos szöveg volt, nem érdekelte, de mikor Jim beszélt hozzá, akkor a világ valahogy máris elviselhetőbbnek tűnt. Amikor pedig mosolygott, szinte jónak is érezte. Amikor megcsókolta… pedig úgy gondolta, ez a világ a legtökéletesebb. Jim végül rájött, hogy Sebet nem érdekli, amit magyaráz. Ehelyett csak megfogta a kezét, ráhajtotta a fejét a vállára és mindketten elnémultak. Már nem is emlékezett rá, milyen mikor az ember lelke békés és nyugodt. Abban biztos volt, ahogy akkor ezt érezte. Mikor már elég időt álltak így, Jim felemelte a fejét és mosolyogva nézett Sebre. Azt mondta: „Ha egy embert kellene választanom a világ ellen, az csak te lennél. Gondoltam, szeretnéd tudni”. Seb csak meglepetten nézett rá pár pillanat erejéig, majd lehajolt hozzá egy csókért és azt válaszolta: „A világnak semmi esélye ellenünk.”
Sebre a fájdalom árvízként zúdult rá. A mellkasára kellett szorítania a kezét, ha nem akarta, hogy a szíve kettészakadjon a helyén. Mindene elnehezült, mindene fájt, mindene lüktetett. Hangosan zihálni kezdett, nem tudta tovább elviselni, amit Jim tesz vele. Feltápászkodott a földről és a konyha felé akart elindulni.
- Seb… ne tedd… - kérlelte Jim olyan gyengéd hangon, amit csak ritkán hallott tőle, csak felé beszélt így. Seb egy pillanatra megtorpant a kérésen.
- Meg kell. Különben nem mész el és én… én képtelen vagyok… nem bírom… - csuklott el a hangja és egy könnycsepp végiggurult az arcán, amit gyorsan le is törölt. Nem fordult hátra Jim felé, ismét elindult.
- Abba sose gondoltál bele, hogy mi volt az eredeti célom? Hogy miért történt az ami? Pedig megüzentem neked. Csak nem kutattál elég alaposan. Keresd meg, Sebastian.
Seb erre már megfordult, de addigra Jim eltűnt a fotelból. A hallucináció véget ért. Nagyokat lélegzett és a fejét az ajtófélfának döntötte. Egyre gyakrabban volt hallucinációja és a legszörnyűbb az volt, hogy mindig Jim alakjában jelent meg. Ő üldözte. Pedig ő meghalt a tetőn. A szájába dugott egy istenverte pisztolyt és lelőtte magát. Mindent látott a másik tetőről. Sosem fogja elfelejteni azt, amit akkor érzett. Ahogy teljes sebességgel átfutott a másik tetőre, hogy megnézze Jimet. De rajta már nem lehetett segíteni. Ott feküdt vérbe fagyva, szemei rámeredtek, a pisztoly még mindig a kezében hevert. Emlékszik, felordított fájdalmában, ahogy térdre hullott mellette. Szorosan magához ölelte, de ez sem hozta vissza. Többé már semmi sem hozhatta vissza. Seb egyedül maradt. Egyedül maradt a világ ellen, aki legyőzi őt. Mert túl gyenge Jim nélkül.
Seb szinte kétségbeesetten rohant a konyhában lévő asztalhoz és remegő kézzel nyúlt a doboz után, hogy elővegye a fecskendőt. Leült a székre és már épp magába akarta volna szúrni a drogot, mikor a bőr előtt pár milliméterrel megállt. A keze úgy remegett, hogy félt, még a kezét sem találja el rendesen. Jim szavai jártak a fejében. Amit mondott még mielőtt eltűnt volna. Érezte, hogy van jelentősége. Összeszorította a száját és megint megpróbálta a lendületet, hogy magába szúrja, de ismét megállt. Nem tudta megtenni. Nem, amíg nem jött rá, hogy mit akart neki Jim üzenni.
Végül sóhajtva visszatette a fecskendőt a dobozba. Napok óta most először öltözött fel rendesen. A régi pólói már mind bővek voltak rá, de legalább már elviselhető kinézete volt. Az autók zajai, az emberek duruzsolása hirtelen érte a fülét, mikor kilépett az utcára. Be kellett fognia, ahogy meghallotta őket. Riadtan nézett körbe, hirtelen minden olyan idegen és sok volt a számára. Nem akarta leereszteni a kezét a füléről. Egy kisfiú megállt előtte és őt bámulta, de az anyja gyorsan elhúzta onnan. Végül lassacskán megnyugodott és leeresztette a kezét. Az emberek kissé furcsa arckifejezéssel bámultak rá, de nem foglalkozott velük. Megindult Jim lakása felé. Nem járt ott már hónapok óta. Utoljára Jimmel volt ott, aki megígérte, hogy minden rendben lesz.
Megérkezett Jim lakására. Nehezére esett a kilincset lenyomni. Csak állt ott ledermedve az ajtó előtt. Be akart lépni, de az emlékek megrohamozták az agyát. Minden egyes jó és rossz emlék. Végül csak benyitott a lakásba. Nyelt egyet, ahogy beljebb lépett. Ott lógott egy nyakkendő a fotel karfáján. Azt közösen vették, Seb választotta ki neki. Két bögre hevert a dohányzóasztalon. Ketten teáztak összebújva a kanapén, mielőtt még az egész zűrzavar elkezdődött volna. Lassan lépkedett beljebb. Mindent úgy ismert itt, mint a tenyerét. Az egyik alacsony szekrényhez lépett. Ott volt a tetején egy kép róluk. Jim mindenképp akart róluk egyet és csak nagyon nehezen tudta rábeszélni Sebet. Jim jókedvűen vigyorgott rajta, Seb pedig alig bírt kicsikarni magából egy mosolyt. Pedig boldog volt. Végighúzta az ujját Jim arcán. Megint érezte a hirtelen érő tompa fájdalmat a mellkasán, így inkább ellépett a fényképtől.
Pontosan tudta, hogy ha akár egy kávéscsészét eladna az ittlévők közül, akkor két hétre elegendő drogot és cigit szerezhetne. De nem tudta megtenni. Semmit sem mert megmozdítani. Így akarta hagyni, hogy emlékezhessen mindenre. Körbesétált a lakáson és minden egyes pontról egy-egy újabb emlék futott át rajta. Most furcsa módon megnyugtatta, nem pedig kínozta. Az emlékektől úgy érezte, hogy nem ment el az esze és valóban igaz volt minden, amit Jimmel átéltek. Belépett a hálószobába és leült az ágy szélére. Nem vetették be az ágyat, aznap reggel siettek. Magához szorította Jim párnáját és nagyot szippantott. Egy nagyon picit érezte még rajta az illatát. Ettől fura módon nevethetnéke támadt. Egyre csak ölelte magához a párnát, nem akarta elereszteni. Nehezére esett elhúzni magától és visszatenni a helyére.
Felállt az ágyról és a falhoz lépett az egyik festmény elé. Elemelte onnan és mögötte ott volt Jim széfje. Csak egyszer figyelte meg a kódot, ahogy beírta, de sose állt szándékába kinyitni. Még csak azt sem tudta, hogy mik vannak benne. Végül bepötyögte a 327814-et. Nem tudta, hogy Jim esetleg kötött-e ehhez a számsorhoz valamit. Kellett vennie egy nagy levegőt, mielőtt kinyitotta volna. Felismerte az egyik pisztolyát. Egy papírkupac tetején volt. Elemelte őket, hogy megnézhesse, miket tartalmazott.
A felismeréstől összerogyott a lába és a földre ült. Elkerekedett szemekkel, teljes letaglózva olvasta el a sorokat. Orvosi papírok voltak. A legutolsó a halála előtti egy hónappal készült, miszerint megállapították, hogy rákos, ami megölte volna három hónapon belül. Volt egy tájékoztató is mellette, ami elmondta, hogy még egy hónapig nem lesznek láthatóak a betegség tünetei, viszont utána a személy egyre elgyengül, hatalmas fájdalmakat fog érezni és még az ágyból is képtelen lesz felkelni. Seb ide-oda kapkodta a tekintetét a papírokon, de ez sem változtatott a tényen. Jim rákos volt. Halálos beteg. Tudta, hogy meg fog halni és mégsem szólt neki egy szót sem. Seb teljes le volt taglózva. Már a papírok végére ért, mikor felfedezett egy borítékot, amire rá volt írva a neve. Felismerte Jim kézírását. Mint az őrült, úgy bontotta fel és kezdte el olvasni.
„Drága Sebem!
Ha ezt a leveled olvasod, akkor én már valószínűleg nem élek. Sosem hittem volna, hogy egy betegség fog engem legyőzni. Valaminek még én sem tudok parancsolni. De mégsem engedhetem, hogy ő győzzön. Főleg ne úgy, hogy ezalatt te szenvedj majd a legjobban. Ezt láttam a legjobb megoldásnak. Egyszerre kellett Sherlockkal leszámolnom és megvédenem téged. Ne haragudj rám. De hidd el, hogy sokkal rosszabb lett volna, ha látod, amint szépen lassan eltűnök. Remélem, egyszer megbocsájtasz. Viszont arra kérnélek, hogy ne tegyél magaddal semmit. Éld tovább az életed. Ha idő előtt összetalálkozunk a túlvilágon, szét fogom rúgni a segged. De azért tudd, hogy szerettelek.
Xoxo,
Jim”
Seb a levél végére hangosan felzokogott, ahogy összegyűrte a levelet a kezei közt. Erővel túrt bele a hajába és szorította össze a szemeit, hogy ne érezze a fájdalmat, miközben egyre elkeseredettebben zokogott. Jim beteg volt. Jim őt akarta megvédeni. Jim szerette. Ezeket ismételgette a fejében, ahogy kétségbeesetten felordított és összetépte az orvosi papírokat, amiket talált. Mindegy szálig. Kivéve a levelet. Az ott hevert gyűrötten a padlón, miközben Seb magatehetetlenül sírt felette és úgy érezte, a világ még sosem volt ennyire ellene, mint most. Ha egy vadállat tépné éles körmeivel a mellkasát sem fájt volna ennyire, mint ez. Jim szerette. Jim szerette őt.
Pár nappal később Seb egy elvonó épülete előtt állt. Nem ment még be egyenlőre, csak állt ott előtte és gondolkodott. Miután eljött Jim lakásából, át kellett értékelnie az életét. Jim azt akarta, hogy jól legyen. És teljesíteni akarta a parancsát. Hisz neki dolgozott. Kidobta a drogot és összeszedte magát, hogy pénzt kérjen a családjától. Nem volt könnyű megtennie, végül azért mégis segítettek neki. A Jim hallucinációk is eltűntek azóta. Úgy érezte, ez az első jele a gyógyulásának. Egyszer túl kellesz lépnie Jimen. Hátrahagyni a múltat és elkezdeni a jövőjét. De elfelejteni sose fogta az egyetlen embert, akit életében szeretett.
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
