Ismét egy crack következik. Felvezetésnek csak annyit, hogy ebben az Alternatív Univerzumban John Watson és Sebastian Moran legjobb barátok és arra készülnek, hogy bemutassák egymásnak a barátaikat, vagyis Jimet és Sherlockot. Szerveznek is egy dupla randit ennek érdekében. És hogy sült el? Kattints tovább és megtudod:D 

Az ajtó feletti csengő halkan megszólalt, új vendég lépett be a kocsmába. John Watson volt az, aki épp bőrig ázott az esőben. Legjobb barátjával volt épp találkozója, Sebastian Morannel, aki már ott ült a pultnál. Mosolyogva intett neki egyet, majd mellé telepedett. Ez a kocsma volt egyébként a törzshelyük. Erdeggödörnek hívták.

 - Szia. Már kikértem a sörödet – mondta Sebastian, miközben John lehúzta magáról a vizes kabátot.

 - Ó, köszi. Az most jól fog esni – sóhajtott fel. – Nehéz napom volt ma.

 - A sünfarmon? Miért, mi történt? – érdeklődött rögtön. John egy sünfarmon dolgozott, mint gondozó. A tulajdonos, mikor meglátta Johnt az állásinterjún, máris neki adta a munkát, másnap már hívta az ügyvédjét, hogy tudja, kinek az arcával fogja reklámozni a süneledeleket.

 - Beszökött egy vidra. Szörnyű volt. Csak fel-alá rohangált és elkezdte piszkálni a sünöket – panaszkodott, majd ivott egy kortyot a sörből. – Végül Jawn volt az, akinek ráugrott a hátára és nem volt hajlandó elereszteni…

 - Jawn? – kérdezett vissza értetlenül Seb. – Így hívják az egyik sünt?

 - Igen. Ő a kedvencem. Csak van egy idegesítő szokása, folyton rámászik a női sünökre. Na, de hagyjunk is engem, veled mi újság?

 - Nem sokára mennem kell dolgozni. Valakinek muszáj vigyázni a koronaékszerekre – sóhajtott fel, ugyanis a Tower of London egyik biztonsági őre volt, de nem szerette a munkáját. Unalmas volt egész este mászkálgatni fel-alá. Viszont azt elismerte, hogy a korona piszok jól állna a barátján, Jimen. – Apropó, mikor hozzuk már össze a négyes randit? Még mindig nem találkoztam személyesen a barátoddal – mondta Seb Johnra nézve, aki már félig megitta a sörét.

 - Igaz, még én sem láttam a tiedet. Tényleg jó lenne egy közös találkozó – hümmögött John, ahogy belegondolt. – Mit szólnál a holnap estéhez? Ha jól emlékszem, nem dolgozol holnap. Majd meggyőzöm Sherlockot valahogy. Nem igazán szereti az emberi társaságot…

 - A holnap jó ötlet. Mondjuk itt? Csak egy kis laza iszogatás, közben oldódik a hangulat és érted…

 - Oké – mosolyog John, egészen felvillanyozódott az ötlettől. – Akkor, holnap nyolckor itt.

Sherlock fölöttébb nagy unalommal lépett be Johnnal az Erdeggödörbe. Semmi kedve nem volt találkozni a „legjobb barátjával” és annak a pasijával, akiket nem is ismer. De John kedvéért belement. Mivel megfenyegette, hogy akkor nem kapja vissza a lovaglópálcáját. Mikor beléptek, az egyik boxba ültek le. Sebastianék még nem érkeztek meg.

 - Muszáj ilyen fancsali képet vágnod? – kérdezte John. Sherlock csak felsóhajtott. – Még mindig jobb, mint elmenni Mycrofthoz zumbázni.

 - Abban biztos vagyok – értett egyet vele. Mycroft egy zumbaoktató volt, aki egyrészt szerette, ha az emberek úgy ugrálnak, ahogy ő fütyül, másrészt ellentmondásos a munkájával, hogy minden szünetben bevág egy csokis sütit. Mycroft mindig tépi a fülét Sherlocknak, hogy menjen el az egyik órájára. Egyszer elnézett. Soha többé nem akarta látni Mycroftot kék latexnadrágban hastáncmozdulatokat utánozni.

 - De tényleg viselkedj! – szólt rá John.

Épp ekkor csilingelt az ajtó feletti csengő. Sebastian és Jim lépett be kocsmába. Seb és John rögtön egymásra mosolyogtak és kezet fogtak, majd futólag megölelték egymást. Megvolt a nagy kézfogás és bemutatkozás is mindenki részéről. Vagyis majdnem. Jim és Sherlock csak megálltak egymás előtt és a másikat figyelték. Futólag végül kezet fogtak, de rögtön ellenszenves lett neki Jim és Jim is így érzett Sherlockkal kapcsolatban. Johnéknak persze nem tűnt fel. Végül leültek, mindenki a párja mellé a másikkal szemben.

 - Szóval, mit iszunk? – kérdezte John, ahogy összecsapta a kezét és mosolyogva nézett végig a többieken. – Nekem sör lesz. Gondolom neked is Seb. – Az említett bólintott egyet. – Sherlock?

 - Vörösbor.

 - Rendben. Jim?

 - Pina Colada, ha lehet. Koktélesernyővel – mondta Jim felsőbbrendű hangon, ahogy felkönyökölt az asztalra. John csak bólintott és odament a pulthoz, hogy kikérje az italokat. Seb látta a két fiún, hogyan is méregetik a másikat, ezért próbálta oldani a hangulatot.

 - Szóval… Sherlock, mit is dolgozol pontosan? – kérdezte csevegős hangon Seb.

 - Én csinálom a keresztrejtvényeket a The Sunba – mondta kissé unalmas hangnemben. Próbált kitalálni igazi rejtvényeket valóban olyan kérdésekkel, amiken gondolkodni is lehet, de a szerkesztőség nem engedte. Ezért is unta olyan nagyon. Jim gúnyosan felnevetett Sherlock válaszán, mire ő ellenszenvesen pillantott rá.

 - Akkor már értem, hogy miért van rajtad ez a szörnyű, harmadosztályú sál.

 - Ne is foglalkozz vele. Jim stílus tanácsadó – magyarázkodott rögtön Jim beszólásán. Seb egy megrovó pillantást vetett Jimre, aki csak megrántotta a vállát.

 - Már elnézést, de kétlem, hogy te képes lennél összeállítani egy rejtvényt – vágott vissza Sherlock ugyanolyan semleges hangszínben, mintha csak az időjárásról beszélgetnének. Jim felvonta az egyik szemöldökét erre és felnevetett.

 - Ó, drága, én már akkor az Oxfordra jártam, mikor te még a középiskolában koptattad a padot.

 - Én már 16 évesen a Cambridge-i Egyetemre jártam.

 - Én 15 és fél éves voltam.

 - Meghoztam az italokat – jelent meg John.

Seb megkönnyebbülten kifújta a levegőt, de nem nyugodhatott le teljesen. A két fiú még inkább úgy nézett a másikra, mintha a legnagyobb ellenségek lennének. Seb inkább belemerült a sörébe. Jim vigyorogva forgatta a koktélesernyőt, miközben párat kortyolt a koktéljából. John még nem ivott bele a sörbe, Sherlock viszont a fél poharat már kivégezte. Enyhe csend telepedett rájuk, Seb és John egymásra pillantottak. Szinte telepatikusan üzentek a másiknak, hogy oldja már fel valaki a hangulatot.

 - Jim, szoktál dolgozni híres emberekkel is? – kérdezte meg végül John. Jim szemei rögtön felcsillantak és vigyorogni kezdett.

 - Persze. A minap nálam járt Mark Gatiss. Épp arról beszélt, hogy most írják az új sorozatának a harmadik évadját Steven Moffattel. Azt mondták, haláli lesz. – Sherlock csak gúnyosan felhorkant ezen, mire John az asztal alatt belerúgott. – Te szoktál híres emberekkel összefutni Mr.Keresztrejtvényfejtő? – kérdezte tőle.

 - Nekem fizikus barátaim vannak. Nem holmi másodrangú sorozat forgatókönyvírói…

 - Másodrangú sorozat? – kérdez vissza felháborodottan szájtátva Jim. – Már meg se haragudj, de az a sorozat a legjobb a világon!

 - Ja, persze – motyogta gúnyosan Sherlock, ahogy beleivott a vörösborba. Jim már mérgesen vissza akart szólni, de Seb belekönyökölt és megrázta a fejét.

Seb szerencséjére nem volt alkalma visszaszólni, ugyanis két ismerős arc lépett be az ajtón. Anderson és Donovan. Intett nekik, hogy nyugodtan jöjjenek oda. Sherlock és Jim mikor meglátták őket, egyszerre sóhajtottak fel, mire a másikra pillantottak. Mindenki udvariasan köszönt a másiknak, kivéve persze Jimet és Sherlockot. Nekik semmi kedvük nem volt Andersonnal és Donovannal tárgyalni. Intelligenciájukat nem igen érte el egy Paleontológia Intézet takarítója és egy gogotáncos.

 - Mi járatban erre? – kérdezte John csevegősen. Andersonék odahúztak két széket hozzájuk. Sherlock csak megforgatta a szemeit, de inkább meg se szólalt.

 - Csak gondoltuk benézünk – válaszolt Donovan. – Hogy megy Sherlock a keresztrejtvény készítés? – kérdezte és egy kicsit ki lehetett hallani a gúnyos hangsúlyt a mondatában. Sherlock csak egy álmosollyal az arcán fordult felé.

 - Döbbenetesen jól. Most találtam ki épp egy újat. Hogy hogyan is mondjuk a gogotáncost másképp öt szóval. – Donovan csak értetlenül pislogott. Sherlock nagy meglepetésére Jim halkan felnevetett, amit próbált visszafojtani. Legalább egy valaki értékelte. – Anderson, hogy megy a T-Rex körmeinek a kipucolása? – kérdezte Sherlock. Nem mintha kíváncsi lett volna rá.

 - Jól, szép fényesek – vigyorgott, mint a vadalma. Fel se tűnt neki, hogy ironizáltak vele.

 - Gondolom annyira, mint az a bizsu mandzsettagombod – vágott közbe Jim.

 - Vagy a barnító a homlokodon – tette hozzá Sherlock. Egyszerre törtek ki nevetésben Jimmel, majd összekoccintották a poharukat. Anderson és Donovan sértődötten távoztak. John próbált magyarázkodni, de hiábavaló volt. Annak legalább örültek Sebbel, hogy volt valami közös Sherlockban és Jimben. Még ha ez Anderson csesztetését is jelentette.

Két óra elteltével a poharak gyűltek és a hangulat jelentősen oldódott. Oly annyira, hogy Sherlock és Jim egészen összhangba kerültek, főleg miután már forgott körülöttük a világ. Épp valamin hangosan nevettek, mikor John és Seb mondták, hogy mennek rendezni a fizetséget a pultossal, addig ott hagyták őket kettesben.

 - Figyelj… van egy POMPÁS ötletem – kezdett bele Jim, de a végére felnevetett, mire Sherlock is becsatlakozott.

 - Nem kellett volna meginnunk ezt a Véreb koktélt. Egyáltalán mi volt benne? – kérdezte Sherlock, aki körül már nagyon erősen forgott a világ.

 - Menjünk el a Tower of Londonba! – vetette fel az ötletet Jim vigyorogva, mint egy kisgyerek. Óvatosan belenyúlt Seb kabátjának a zsebébe és előhúzott egy kulcsot. Kihívóan forgatta az ujján.

 - De oda nem tilos bemenni vagy valami? – kérdezte, bár alig értette, hogy most Jim hova is akarja elvinni. Jim sem volt épp a helyzet magaslatán, de azért nagy nehezen feltápászkodott a székről.

 - Kit érdekel? Gyere már – húzta fel a helyéről.

Amíg John és Seb nem figyeltek, kislisszoltak a hátuk mögött a kocsmából és futni kezdtek a Tower of London felé. Szerencsére nem volt messze a kocsmától. Sherlock kétszer majdnem felesett, Jim nekiment egy oszlopnak, de aztán csak odaértek. Jim próbált beletalálni a kulcslyukba, miközben Sherlock röhögött a háta mögött.

 - Pszt, meghallják! – suttogta, de ő is vigyorgott. Aztán nagy nehezen csak kinyitotta a huszadik próbálkozásra és bementek az épületbe. Jimnek még volt annyi esze, hogy először kikapcsoltassa a kamerákat és a riasztót. Sherlock csak félig-meddig tántorgott a lábán és azon gondolkodott, hogy most a Föld mozgását érzi vagy csak a szoba forog. Egyáltalán a Föld forog? – kérdezte meg magától, mire ismét felnevetett.

 - Itt mit akarsz csinálni? – kérdezte Sherlock, ahogy körülnézett. Semmi érdekeset nem talált.

 - Fel akarom próbálni a koronaékszereket! – vigyorgott Jim és tapsikolva ugrált fel-alá izgalmában. Meg is indult az említett hely felé, Sherlock követte. Ott is voltak az ékszerek kivételesen nem az üveg mögött. Jim rögtön odaszaladt és felvette magára a királyi palást, fejére húzta a koronát és megragadta a jogart. Most már valóban a világ urának érezhette magát. Felsőbbrendűen tekintett le Sherlockra, aki hangosan nevetett Jim kinézetén. – Fotózz le. De nem kell sietni – mondta, ahogy élvezte az öltözékét. Sherlock nagy nehezen előhalászta a mobilt a zsebéből. Épp John hívta. Lerakta a telefont, majd beállította a kamerát és csinált pár képet Jimről.

 - Most vegyél fel a tieddel. Tanultam egy új táncot – mondta, ahogy beindította a telefonjáról Michael Jackson Thriller című számát. Elkezdett rá táncolni, mire Jimnek eszébe jutott, hogy ha egy döglött polip akarná a Thrillert eltáncolni, az is jobban menne neki Sherlocknál, de azért kamerázott és közben hangosan röhögcsélt rajta.

 - Hé, ti meg mit kerestek itt? – szólalt meg a biztonsági őr. – Jim? Te vagy az? Seb barátja? – kérdezte a férfi, ahogy Jim szemeibe világított.

Egy fél óra múlva John és Seb elmentek Sherlockért és Jimért a Tower of Londonba és alaposan kiosztották őket a viselkedésük miatt. A pultos szerint a Véreb kicsit erős koktél és mivel csak ők ketten ittak belőle, ők is őrültek meg tőle. Sherlock és Jim nevetve és ölelkezve váltak el egymástól. A reggel már nem volt ennyire vidám. Sherlock például borzalmas fejfájással ébredt az ágyában és azon gondolkodott, hogy hogyan is került ő oda. Nagy nehezen kikecmergett az ágyból és a konyhába ment, ahol már ott volt John a laptopja előtt.

 - Nocsak, ki kelt fel – mondta kissé gunyorosan John. Sherlock csak zavarodottan nézett rá.

 - Mi a fene történt tegnap? – kérdezte, ahogy a fejére szorította a kezét.

 - Szerintem nézd meg ezt és megtudod – fordította felé a lap topot. Sherlock döbbent arckifejezéssel nézte, hogyan is táncolt a Thrillerre a Tower of London közepén. A videó aláírása pedig az volt, hogy „Ugye milyen borzalmas a sálja? Mindjárt fejbe lövöm magam. Iszonyú.” – Ez meg mi?

 - Te. Ha nem látnád.

 - És Jim töltötte fel? Fú, remélem, egyszer tényleg fejbe lövi magát.

 - Kitudja. De egy ilyen videó után én már a helyedben rég leugrottam volna egy magas épületről – vágott közbe John. Sherlock csak megrovóan pillantott rá. – Bár ahogy ismerlek, te még azt is meghamisítanád.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.