Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

Figyelem ez most MorMor lesz!

Jim Moriarty a Reichenbachot túlélte, viszont emlékezetkiesése lett. 

 

Öt nap. Ennyi idő telt el, mióta felébredtem ezen a helyen. Egy kórházban voltam egy ágyon feküdve. Nem tudom, hogyan és miért kerültem ide. De ami a legrosszabb volt, nem tudtam, hogy én ki vagyok. A doktor az ébredésem után azt mondta nekem, a nevem Richard Brook. Hiába ismételgettem magamban ezt a nevet, nem volt ismerős számomra. Csak egy idegen név volt számomra, mégis így hívtak. Közölte velem a doktor nagyon kedves hangon, hogy agysérülésem volt, ezért is kötözték be a fejemet, de nem kell megijednem, gyorsan gyógyulok. Mikor rákérdeztem, hogy hogyan sérültem meg, nem válaszolt.

Teltek a napok és én minden órát az ágyban töltöttem szinte mozdulatlan fekvésben. Csak kibámultam az ablakon és csodáltam a város látképét innen fentről. Csak olykor-olykor jött be hozzám a doktor, hogy rákérdezzen, hogy hogy érzem magam. Nem tudtam neki megmondani. Nem éreztem fájdalmat, esetleg néha a fejemben, de minden olyan zavaros volt odabent. Ezért inkább meg sem szólaltam, csak néztem ki továbbra is. A harmadik nap után már hozzászoktam, hogy senkihez sem beszélek. Egyedül voltam a szobában, senki nem jött hozzám látogatóba. Szomorúságot éreztem emiatt. Megkérdeztem egyszer a doktort, hogy keresett-e engem valaki. Csak megrázta a fejét egy bocsánatkérő mosollyal az arcán. Ezért is lepett meg, mikor egy férfi lépett be a szobámba, de az arca nem a kedvességről árulkodott.

 - Megölted a barátomat, te szemét! – sziszegte dühösen, ahogy rám mutatott. Riadtan elkerekedett a szemem, ahogy a férfire pillantottam. Nem volt ismerős az arca, de ő minden bizonnyal ismert engem. – Miattad halt meg Sherlock! Csak eljátszod, hogy nem emlékszel? Hogy megúszd? – kérdezte egyre mérgesebben. Ijedten összehúztam magam, féltem és nem tudtam mit mondani a férfinak, amitől lenyugodhatna. Kiszáradt a torkom is, így még azt sem kérdezhettem meg tőle, hogy ki is az a Sherlock. – Nem fogom hagyni, hogy ennyivel megúszd! Meg kellett volna halnod! – kiabált rám, én pedig egyre riadtabb lettem, remegett mindenem félelmemben. A férfi mikor rájött, hogy mennyire reszketek és félek, abbahagyta az ordibálást és csak nézett rám. Dühöt láttam a szemeit. Égető, veszélyes dühöt. És mély szomorúságot. Végül csak mérgesen felsóhajtott és kiviharzott a szobámból.

Felhúztam magamhoz a térdeim és szorosan átöleltem, hogy lenyugodjak. Nem volt ismerős a férfi, de ő tudta, ki vagyok. Vajon miért volt olyan dühös rám? Azt mondta, megöltem valakit. Ilyet tettem volna? Nem tudom elhinni, hogy én képes lennék ilyenre. Nyilván összetévesztett valakivel.

A férfi nem jött vissza, pedig néha riadtan összehúztam magam, mikor kinyílt az ajtón. Csak a doktor jött be néha hozzám mindig ugyanazért, hogy kérdéseket tegyen fel. Ám másnap reggel már mást mondott. Közölte, hogy a sérülésem már begyógyult annyira, hogy akár haza is mehetek, ha akarok. El szerettem volna menni ebből a sivár, csendes és magányos szobából. De nem tudtam, hova is mehetnék, hol van nekem a haza. Csak szomorúan lebiggyesztettem a szám és lehajtottam a fejem. A doktor nem fűzött hozzá semmit sem, csak magamra hagyott. Ismét egyedül voltam és nem tudtam mit csinálhatnék az emlékeim nélkül.

Másnap délután egy ismeretlen lépett be a szobába. Egy magas, izmos, szőkés hajú férfi volt fekete öltönyben. Bár úgy láttam rajta, hogy kényelmetlenül érzi magát benne, mintha nem ehhez lenne szokva. Az arca nem volt ismerős, mégis kellemes érzést keltett a mellkasomban. Tőle nem féltem. Csak pislogva néztem rá, miközben ő megállt az ágyam végében.

 - Szia – intett egyet egy zavart mosollyal az arcán. Idegesnek tűnt, ahogy körbenézett a szobában, majd visszanézett rám. – Azért jöttem, hogy hazavigyelek – mondta. Meglepetten néztem rá. Már azt hittem, örökké a kórházban fogok maradni. Nem hittem volna, hogy besétál egy férfi a szobámba és azt fogja mondani, hogy hazavisz. Ezek szerint van otthonom. De ő ki lehet? A férfi mosolya lekonyult és komoly tekintettel nézett rám. – A doki mesélte, hogy mi történt veled – szólalt meg és mintha egy cseppnyi szomorúságot láttam volna rajta. – A nevem Sebastian Moran. Tiéd pedig Jim.

 - Azt hittem, Richard Brook a nevem – szólaltam meg egészen halkan, mire a férfi, vagyis Seb arcán egy apró mosoly jelent meg.

 - Az igazi neved Jim – mondta. Jim. Ez a név sokkal jobban tetszett, mint a Richard. Közelebb éreztem magamhoz. Talán Seb mégis igazat mondott. – Hoztam neked ruhát. Öltözz át, addig megbeszélek egy-két dolgot az orvossal – mosolygott rám bátortalanul, ahogy az ágy végébe tette a ruhákat, majd otthagyott a szobámban.

Még mindig kicsit meg voltam döbbenve. Ki lehet ez a férfi? A nevét tudom, de vajon a barátom? Honnan ismerhetem? Nem volt ismerős, mégis valami azt súgta, hogy bízhatok benne. Lassacskán felálltam az ágyból. Hirtelen gyengének éreztem magam a két lábamon, főleg mivel eddig javarészt feküdtem. Megnéztem a ruhákat, amit adott. Egy szürke pulóver és egy farmernadrág volt. Mikor felvettem őket, megállapíthattam, hogy az én méreteim voltak. Ezek vajon az én ruháim? Valahonnan hoznia kellett Sebnek is. Volt egy kisebb tükör a szobában, abban megnéztem magam. Végigsimítottam az arcomon. Alaposan megfigyeltem a sötétbarna szemeim, a fekete hajamat és a kissé borostás arcomat. Tudtam, hogy az enyém az arc, mégsem tudtam, hogy kihez tartozik igazán. Mintha egy másik ember bőrében lettem volna. Nem tudtam, ki vagyok. A kezemmel a fejemen lévő kötéshez nyúltam. Mi történhetett velem? Az orvos nem akart válaszolni. Szörnyű dolgot tettem? Mikor úgy éreztem, hogy kész vagyok, az ajtóhoz léptem. Épphogy csak egy résnyire nyitottam ki, mikor beszélgetés hangja ütötte meg a fülem.

 - Néha úgy fog viselkedni, mint egy kíváncsi kisfiú, de ez csak természetes az állapotát tekintve. Legyen hozzá nagyon türelmes és kedves. És ne felejtse el kicserélni a kötést naponta egyszer. Ez nagyon fontos – mondta a doktor. Úgy láttam, hogy Sebastiannak beszélt, aki értem jött. Nem tudott válaszolni, mert megpillantott a résnyi nyílásnál és mosolyogva kitárta az ajtót.

 - Készen vagy? Mehetünk? – kérdezte kedvesen.

 - Igen – motyogtam, ahogy a földet bámultam zavaromban és a pulóverem végével játszottam az ujjaimmal. – Köszönöm, doktor úr – néztem a férfire, aki mosolyogva bólintott egyet, majd otthagyott minket.

Nem tudtam mit csináljak, merre induljak el, csak bámultam a földet. Végül megéreztem, ahogy Seb az egyik kezével megfogja az enyémet és gyengéden húz maga után. Erre már felpillantottam és meglepetten néztem rá. A kezei melegek és érdesek voltak, de kellemesnek éreztem az érintését. Egy szó nélkül hagytam, hadd vigyen magával. Mikor kinyílt a kórház ajtaja és kiléptünk az utcán, hirtelen ijedten megtorpantam, ahogy körülnéztem. Minden olyan idegen volt számomra, az emberek, az egész város. Éreztem, ahogy a pánik jön rám, de ekkor Seb megszorította a kezemet.

 - Ne aggódj, én vigyázok rád – nézett a szemeimbe egy halvány mosollyal az arcán, de a hangja komolynak hangzott. A szavainak sikerült megnyugtatnia. Nem válaszoltam rá, csak aprót bólintottam és ismét elindultunk.

Beültünk egy fekete autóba, ami sokkal drágábbnak tűnt a parkolóban lévő kocsikhoz képest. Óvatosan beszálltam a vezetőülés melletti székre és becsatoltam az övemet. Seb elindult a kocsival, közben benyomta a rádiót. Mikor megszólalt az egyik dal, ismerősnek hangzott. Mintha már hallottam volna, de nem tudtam megmondani, hogy ki énekli és mi a szám címe. Kifelé bámultam az ablakon és néztem az elsuhanó város képét és az embereket. Talán feltűnik egy olyan valaki, aki ismerős lesz. De nem így történt. Csalódottan fordítottam el a fejem az ablaktól.

 - Te… a barátom vagy? – kérdeztem Sebastiantól. Egy pillanatra mintha meglepődött volna, hogy hozzászólok, de aztán a szája széle felfelé konyult.

 - Nevezhetjük így is – válaszolt. Nem igazán értettem, hogy mire akart célozni ezzel. De ezek szerint mi barátok vagyunk. Örültem ennek a hírnek. Mellette biztonságban éreztem magam és nyugodtnak. Nem tudom, hogy miért.

Miután megállt a kocsival, rögtön megláthattam, hogy egy igazán elegáns környéken voltunk. Meglepetten néztem körbe, de Seb nem hagyta, hogy tovább bambuljak, húzott maga után ismételten. Végül beléptünk egy lakásba. Eltátottam a szám, ahogy körülnéztem. Minden olyan elegáns és szép és rendezett volt. Csak forogtam körbe még mindig döbbenten, ahogy mindent megfigyeltem. Bárcsak azt mondhattam volna, hogy ismerős a hely, de úgy éreztem, mintha először járnék itt.

 - Ez az én lakásom? – kérdeztem Sebtől. Mintha egy pillanatra csalódottságot véltem volna felfedezni rajta, de hamar el is tűnt. Láttam, hogy nyitná a száját, hogy mondjon valamit, de végül csak felsóhajtott és halványan rám mosolygott.

 - Igen, a tied – válaszolt végül, de úgy tűnt, mintha valamit elhallgatna előlem. De nem kérdeztem rá, hogy mit is. Körülnéztem a lakásban, ami nagyon elnyerte a tetszésem. És feltűnt, hogy két hálószoba volt. Meglepetten néztem Sebre.

 - És te is itt laksz? – kíváncsiskodtam tovább tőle. Seb mosolya kiszélesedett és szinte nevetni kezdett, ahogy rám nézett, de nem értettem, hogy miért.

 - Igen, itt – mondta. – Nem vagy éhes? Gondolom, a kórházi kaja nem épp a legkellemesebb. – Csak bólintottam egy aprót és követtem a konyhába.

Seb csinált nekem tojásrántottát, ami valóban sokkal finomabb volt, mint amiket a kórházban ettem. Miközben ettem, nem mertem semmilyen témával sem előjönni. A szemeibe csak néha pillantottam, inkább a tányéromra bámultam. Furcsán éreztem magam a saját lakásomban a barátommal vacsorázva, miközben mindkettő idegen a számomra. Szorító érzést éreztem a mellkasomban, amiért semmi sem volt nekem ismerős. Még a hozzám legközelebb álló dolgok is ismeretlenek. Egyedül az a dal volt az, ami ismerős volt a fülemnek, semmi más. Elveszettnek éreztem magam. Még ha itt is volt velem Seb.

 - Mi a baj? – kérdezte meg Seb. Fel sem tűnt, hogy a végére csak a villával turkáltam a kaját és nem is ettem belőle. Óvatosan felpillantottam rá.

 - Semmi, csak nem vagyok éhes – motyogtam valószínűleg nem túl meggyőzően. Seb elnézően mosolygott rajtam.

 - Biztos furcsa neked a helyzet. De ne aggódj, idővel vissza fognak térni az emlékeid. Megígérem – nézett a szemeimbe. Ettől végre egy mosoly jelent meg az arcomon. Komolyan gondolta, ami megnyugtatott.

 - A doktor szerint mennyi idő, míg újra… önmagam leszek? – kérdeztem meg bizonytalanul. Egy furcsa villanás láttam Seb szemeiben egy pillanatra. Behunyta a szemeit és hátradőlt a széken, majd rám pillantott komoly tekintettel.

 - Nem tudni biztosan. Lehet egy nap, egy hét, egy hónap, de akár egy év is. – Csüggedten lehajtottam a fejem a végét hallva. Nem akartam egy évig ebben az állapotban maradni, hogy nem tudom, ki vagyok. – De ne aggódj, a doktor azt mondta, jó esélyeid vannak. Hamarosan minden a régi lesz – mondta, de mintha magát nyugtatta volna vele és nem is engem. Ettől egy kis szomorúság járt át. Ezek szerint arra vár, hogy újra önmagam legyek, most pedig csak teher vagyok a számára.

 - Elmegyek aludni – álltam fel az asztaltól. Seb csak bólintott egyet, én pedig megindultam a hálószobám felé. Azt is csak onnan tudtam, hogy az enyém, hogy Seb megmondta. Még csak erre se tudtam emlékezni.

 

Beszélgetés hangjára riadtam fel. Rögtön felismertem a Sebét, aki az ajtóm előtt telefonált és a hangja ingerültnek hatott. Felálltam az ágyamból és óvatosan odalépkedtem az ajtóhoz, hogy kihallgassam, hogy mit is beszél.

 - Most mondom hatodszorra, hogy nem! – mondta mérgesen. – Ő nem fog semmit sem elintézni helyettetek. Én vettem át Jim helyét ideiglenesen és én azt mondom, hogy pofa be és ne reklamáljatok. Azt adtuk, amit kértetek. Nem tehetünk róla, hogy időközben meggondoltátok magatokat. – Hallottam, hogy válaszolnak rá hasonló hangnemben, mire Seb fáradtan felsóhajtott. – Nem érdekel. Már nem a mi problémánk. Viszlát – csapta le valószínűleg a telefont. – A francba már ezekkel is – motyogta.

Vissza akartam menni az ágyamba, hogy ott gondoljam át, amiket hallottam, de nekimentem az egyik kisebb szekrénynek, aminek a tetején eldőlt valami, ami elég hangosan csattant. Ledermedtem a következő pillanatban pedig kinyílt a szobája ajtaja és egy meglepett Seb állt előttem.

 - Ne haragudj – sütöttem le rögtön a szemem. – Én nem… nem akartam hallgatózni, csak… felébredtem…

 - Semmi gond – túrt a hajába Seb fáradtan. – Csak el kellett intéznem valamit. Bocs, hogy felébresztettelek…

 - Azt mondtad, átvetted a helyem. Én mit csináltam… régen? – vágtam közbe a kérdésemmel, mivel nagyon fúrta az oldalam a dolog. Seb elfordult tőlem és a kanapé felé intett.

 - Ülj le, kicserélem a kötésed, ha már úgyis ébren vagy – mondta nem válaszolva a kérdésemre.

Nem mondtam inkább semmit sem, csak leültem a kanapéra és vártam, hogy csatlakozzon. Hamarosan vissza is jött egy új kötéssel és leült közvetlen mellém. Kissé furcsán kezdtem el érezni magam a közelében. Nem tudtam megmondani, hogy mit is, de a gyomrom furcsán görcsben állt. Közelebb hajolt és elkezdte letekerni a fejemről a kötést. Láttam, ahogy nyel egy nagyot és semmiképp nem nézett a szemeimbe. Végül leszedte és elkezdte feltekerni az újat a fejemre. Mikor végzett, rám nézett és éreztem, ahogy az egyik ujját végighúzza az arcomon. Ettől hirtelen megdermedtem. Ezt ő is észrevehette, mert elkerekedett szemekkel húzódott el tőlem és ült egy picivel távolabb. Én csak zavartan elkaptam róla a tekintetem. Nem akartam, hogy tudja, kellemes volt az érintése.

 - Nem akarod elárulni, hogy mit dolgoztam? – kérdeztem meg, hogy megtörjem a csendet. Óvatosan rápillantottam, de ő már engem nézett. Seb felsóhajtott.

 - Te… tanácsokat adtál… bizonyos embereknek, hogy mit csináljanak…

 - Úgy érted, segítettem nekik? Tanácsadó voltam? – faggattam tovább.

 - Igen… mondhatni – mondta kissé bizonytalanul. Úgy láttam rajta, hogy nem akar belemenni a részletekbe, így egyelőre megelégedtem ennyivel is. Ezek szerint embereknek segítettem. Ez nem hangzott rosszul.

 - Sajnálom… hogy miattam neked kell dolgozni. Biztos van más munkád… - motyogtam, mire Seb halkan felnevetett mellettem. Meglepetten néztem rá. – Mi az?

 - Igazság szerint neked dolgozom – vigyorgott rám. Kicsit értetlen fejet vághattam, mert még hozzátette, hogy: - Segítek a munkádban.

 - Ó… hát… köszönöm, hogy… miattam többet fáradozol – mosolyogtam rá bátortalanul, mivel a széles mosolya engem is erre ösztönzött.

 - Bármikor – válaszolta teljesen nyugodtan, engem viszont meglepett, mire kicsit zavarba is jöttem.

 - Seb… - kezdtem bele óvatosan. – Nem… árulod el, hogy mitől sérültem meg? A doktor nem mondta meg – néztem fel rá. Seb arcáról egy pillanat alatt fagyott le a mosoly, a szemeiből eltűnt a jókedvűség és helyét átvette a szomorúság és egy csöppnyi düh.

 - Jobb lenne, ha visszamennél pihenni. Holnap fáradt leszel – mondta kissé fagyos hangon. Csüggedten álltam fel mellőle, mivel ő sem válaszolta meg a kérdésem. Inkább csak eleget tettem a kérésének és visszafeküdtem aludni. Magamhoz öleltem előtte a párnámat. Annak az illata legalább ismerősnek hatott.  

 

Nyolc órakor ébredtem fel. Hirtelen azt sem tudtam először, hogy hol is vagyok, aztán eszembe jutott, hogy a lakásomba. Ami még mindig kicsit idegen volt számomra. Felültem az ágyamon és kicsit körülnéztem. Próbáltam olyan dolgot találni, amin megakad a szemem és talán elő tudok csikarni magamból egy emléket, de nem sikerült. Mindenesetre felálltam és tettem még egy kört is a szobában. Megálltam a könyves polcnál és végignéztem a címeket. A legtöbb tudományos volt, főleg matematikai és csillagászati. Ezek szerint ezt a kettőt szeretem a legjobban. Kivettem a legjobban tetszőt, mire egy papír esett a földre. Lehajoltam érte és meglepetten vettem észre, hogy egy fénykép volt. Rólam és Sebről. Elég közel készült az arcukról, így nem tudtam, hol is készült és mintha Seb nem lett volna felkészülve a képre vagy inkább nem akarta, mert furcsa arckifejezése volt, de azért mosolygott, én pedig vigyorogtam a fényképezőgépbe. Vajon miért rejtegettem itt két könyv közé dugva? Minél tovább nézegettem a képet, annál furcsább érzés szállta meg a gyomromat. Egyszerre volt kellemes és kellemetlen. A kezemben a fényképpel kimentem a konyhába, gondoltam rákérdezek Sebnél, hogy mit tud erről. Épp reggelit készített, pirítóst. Mikor meglátott, rögtön rám mosolygott.

 - Jó reggelt. Épp jókor, most lett kész – mondta, ahogy lerakta az asztalra a kenyereket. Leült az egyik székre, én pedig helyet foglaltam a másiknál. – Mi az a kezedben? – mutatott a fényképre.

 - Ezt találtam a könyveim közt. Gondoltam, megmutatom – nyújtottam át neki. Seb alig pillantott a képre és hirtelen mintha lefagyott volna. A kés is megállt a másik kezében és csak bámulta a képet. Én közben az arcát néztem. Egyszerre tűnt meglepettnek, boldognak és… szomorúnak. – Ez mikor készült? – kíváncsiskodtam, miután már kitudja mióta csak a képet szuggerálta. Erre mintha feleszmélt volna és felnézett rám.

 - Nem… olyan rég. Két hónapja szerintem… Ezt te raktad a könyveid közé? – kérdezte, ahogy rám nézett.

 - Nem tudom… - motyogtam válaszként. Seb ismét a fényképre pillantott és mosolyra húzódott a szája.

 - Azt mondtad, kidobod – mondta és egyre jobban mosolygott. Nem értettem, hogy miért is pontosan, de nem fűztem hozzá inkább semmit sem. Elemeltem egy pirítóst és hagytam, hogy Seb hadd nézegesse még a képet evés közben is.

 

Eltelt még négy nap, de még nem történt semmi sem emlékezés téren. Az egész napot a lakásban töltöttem, Sebnek folyton el kellett mennie dolgozni. De azt észrevettem, hogy akárhányszor hazaért és beért az ajtón, hangosan lihegett és izzadt, mintha futott volna. Nem igazán értettem, hogy miért is. Futna hazafele? Így edz? Mindenesetre nem fűztem hozzá megjegyzést. Én általában néztem a tévét, fel-alá járkáltam a szobában, próbáltam kutakodni a saját dolgaim között. Túl sok mindent nem találtam, ami érdekes is lehetne. Egy idő már kezdett unalmas lenni és mindig megörültem, mikor késő délután Seb hazaért. Leültünk vacsorázni, közben beszélgettünk pár szót, majd leültünk tévézni. Véletlenül történt, hogy fáradt voltam és rádöntöttem a vállára a fejemet, ő pedig szinte rögtön odahúzott magához. Egyikünk sem mondott semmit, élveztem a fejemet a vállán és azt, ahogy magához húzott. Úgy éreztem, így semmilyen baj nem történhet velem, mert ő mindig ott lesz nekem és megvéd. Onnantól kezdve mindig így néztük a tévét anélkül, hogy egyszer is megemlítettük volna. Lefekvés előtt pedig a kötésemet szokta lecserélni. Ilyenkor mindig látom az arcán, hogy nehezére esik, mivel mindig eszébe jut a sérülésem. Amit még mindig nem tudtam, honnan is szereztem.

Már délután fél öt volt és Seb még mindig nem ért haza. Kezdtem aggódni érte, fel-alá járkáltam. Valószínűleg csak én reagáltam túl, valamelyik nap csak hatra ért haza. De mégiscsak ideges voltam. Le kellett valamivel foglalnom magam. Eszembe jutott, hogy talán csinálhatnék valami finom vacsorát. Bár fogalmam sincs, hogy egyáltalán tudok-e főzni, de egy recept alapján csak eligazodom. Amolyan hálavacsora Sebnek, amiért törődik velem. Össze is irkáltam pár dolgot, amit meg kell venni, átöltöztem és lementem a boltba. Nem is olyan messze a lakásunktól volt egy kisbolt. Most kivételesen nem zaklatott fel az idegen emberek és város látványa, csak mentem a bolt felé. Egyszer lekísértem Sebet, ő mutatta merre van. Már majdnem beléptem az ajtón, mikor valaki durván megfordított a vállamnál fogva.

 - Jim Moriarty? – kérdezte durva hangon a férfi, aki legalább kétszer magasabb és kétszer szélesebb volt tőlem. Riadtan bámultam fel rá, nem volt épp bizalomgerjesztő a kinézete. – A kis helyettesítőd azt mondta, nem vagy képes a munkára. Pedig úgy látom kutya bajod – mondta lekicsinylő hangon, ahogy végignézett rajtam. Nem értettem, hogy mit is akar tőlem, de nagyon féltem.

 - Mit… mit akarsz? – kérdeztem meg tőle elvékonyult hangon. A férfi felkacagott ezen, majd megragadta a vállamat és elkezdett a mellékutca fele vonszolni. Még ordítani sem tudtam, a torkomon akadtak a szavak félelmemben. Az utcában már ott állt két másik férfi is. – Hagyjatok békén!

 - Nézd már! És még ő lenne a nagy bűnözőzseni? Nevetséges – köpött egyet a földre az egyik. Közben már berángattak a sötét mellékutcába. Az elhaladó emberek egyik se sem nézett ide, vagy ha igen úgy csinált, mintha semmit nem látott volna. Az, aki odavonszolt, hirtelen belemarkolt a felsőmbe és odavágott a falhoz, sőt kicsit meg is emelt, épphogy csak leért a cipőm orra a földre. Kapálóztam ijedten, de semmit sem értem vele.

 - Na, idefigyelj! – sziszegte egyenesen az arcomba. – Elszúrtad nekünk az üzletet, ami miatt buktunk 10 millió fontot. Úgyhogy kénytelen vagyunk leverni rajtad – mondta.

Láttam, hogy emelni kezdte az egyik kezét, mire erősen összeszorítottam a szemeimet és vártam az első ütést. De hirtelen csak annyit éreztem, hogy elereszt. Kinyitottam a szemeimet és láttam, ahogy a földön fekszik mozdulatlanul. Alig hallható, suhogó hangot hallottam és egyszer csak eldőlt az egyik, majd a másik férfi is. A mellkasukon egy egyre terebélyesedő vérfolt volt látható. Meglepetten néztem körül és rögtön megpillantottam Sebet egy hangtompító fegyverrel a kezében dühös arckifejezéssel. Mikor már meggyőzött róla, hogy senki nem maradt, leeresztette a pisztolyt.

 - Jim, jól vagy? Bántottak? – kérdezte kétségbeesett hangon, ahogy közelebb lépett, de én riadtan hátráltam tőle.

 - Te… te megölted őket… te… - dadogtam remegő hanggal. Seb mintha meglepődött volna egy pillanatra, majd próbált közelebb jönni, de én ismét csak hátraléptem.

 - Figyelj, Jim, meg tudom magyarázni, csak…

 - Ne, nem akarom hallani – vágtam a szavába határozottan, majd egész egyszerűen elfutottam előle.

Nem tudtam hirtelen, hogy mit tehetnék, ezért a lakásba mentem vissza és bezárkóztam a szobámba, majd letelepedtem a sarokba és ott ültem még mindig remegve a félelemtől. Felhúztam magamhoz a térdeimet és úgy ringattam magam, hogy lenyugodhassak. Seb megölt három embert. Egész egyszerűen előhúzott egy fegyvert és lelőtte őket. Nem akarta elhinni, hogy ez ugyanaz az ember, akivel összebújva néztem a tévét és lecserélte a kötést minden este. Hallottam, hogy nyílik a lakás ajtaja, mire riadtan ugrottam egyet és még inkább összehúztam magát. Kopogtattak a szoba ajtaján.

 - Nyisd ki az ajtót, Jim! Hallod? Nyisd ki – kopogatott egyre hangosabban. – Kérlek… - mondta nagyon gyengéd hangon. – Tudom, mit hiszel, de… csak hadd magyarázzam meg. Nem egészen mondtam el, hogy mit is csinálsz. Te… bűnözési tanácsadó vagy. – Ledermedtem egy pillanatra, majd meglepetten néztem az ajtó felé. Hogy én bűnöző lennék? De hát az lehetetlen. Nem lehetek az… Nem… - Én pedig a te… mesterlövészed vagyok. Vagyis javarészt…

 - Hazudsz! – szólaltam meg végre.

 - Nem, esküszöm. Ha bántani akarnálak, már lett volna rá alkalmam, nem gondolod? – kérdezte. Beláttam, hogy igaza van. Ő volt az egyetlen, aki törődött velem. És nem tudtam elhinni, hogy hazudik, ám elfogadni sem akartam, amit mondott. Ültem még ott egy kicsit és bár még bennem volt a korábbról megmaradt riadalom, felálltam és kinyitottam az ajtót egy résnyire, épp csak annyira, hogy láthassam Sebet. Nem volt tolakodó, megállt egy lépéssel az ajtó előtt és bocsánatkérő mosollyal nézett rám.

 - Hiszel nekem?

 - Igen… - motyogtam. – Mit akartak tőlem azok a fickók?

 - Velük beszéltem a minap telefonon. Mindenképp ránk akarták kenni az ő ballépésüket. Hát, most már nem fogják. De te jól vagy? Ugye nem esett bajod? – kérdezte és kihallottam a hangjából az őszinte aggodalmat, ami már végképp meggyőzött, így kitártam az ajtót előtte.

 - Nincs semmi bajom… - mondtam. Fizikálisan nem is volt jelenleg semmi bajom, legbelül viszont egy káosz volt. Már semmiben sem voltam biztos, főleg nem saját magamban. Szörnyű érzés volt. – Tényleg… bűnöző vagyok? – Seb hangosan felsóhajtott és közelebb lépett.

 - Igen, de te nem csináltál… semmi ilyesmit…

 - Csak kiadtam rá a parancsot – fejeztem be helyette. Seb bólintott egy aprót, mire felsóhajtottam. Próbálhattam volna tagadni, de hittem Sebnek. Valóban rossz ember vagyok. – Várj… a kórházban bejött hozzám egy férfi. Azt mondta, hogy megöltem a barátját… azt hiszem… azt hiszem Sherlocknak hívták. Tényleg én tettem? És ennek köze van a sérülésemhez? – faggatóztam tovább. Seb arca egy pillanat alatt sötétült el, tekintete megkeményedett és láttam, ahogy elönti a düh. De végül nem kiabált rám vagy ilyesmi, csak kifújta a benntartott levegőt és óvatosan rám pillantott.

 - Erről nem szeretnék beszélni – jelentette ki fagyos hangon.

 - De…

 - Azt mondtam, nem! – emelte fel a hangját, mire összerezzentem ijedtemben. Lehajtottam a fejem és inkább a padlót fixíróztam helyette.

 -  Oké… - motyogtam nagyon halkan. – Én most… ledőlök kicsit – mondtam, ahogy megfordultam, hogy bemenjek a szobámba, de Seb elkapta az egyik kezem.

 - Várj, ne haragudj – nézett rám bocsánatkérő szemekkel. Nem tudtam rá haragudni, így csak halványan rámosolyogtam.

 - Nem haragszom. Tényleg – mondtam, majd kihúztam a kezem az övéből és valóban elmentem ledőlni.

 

Nehezemre esett aludni. Folyamatosan azon kattogott az agyam, amit Seb mondott nekem. Egy bűnöző vagyok. Bűnözési tanácsadó. Vajon ez mit takar pontosan? Mit csinálhatok igazából? Seb azt mondta, hogy ő a mesterlövészem. Biztos ő védett meg engem eddig mindentől. Kivéve a sérüléstől. Mi történhetett? Lehet, csak bűntudatból foglalkozik velem, nem azért mert… törődik velem? Ilyen és ehhez hasonló dolgokon gondolkodtam, míg végre sikerült elaludnom.

Az éjszaka közepén felriadtam. Egy rossz álom ébresztett fel, de nem emlékeztem rá. Viszont rémlik belőle egy magas épület és egy pisztoly. Nem tudtam értelmezni, így inkább felkeltem és kimentem a konyhába. Nem kapcsoltam fel a villanyt, Seb nehogy felébredjen, így csak a hold világított be. A hűtőhöz léptem és kivettem a tejet. Bögréből eddig még nem ittam, de megpillantottam kettőt a szekrényben. Az egyiken egy tigris volt. Ezt visszaraktam és elvettem a másikat. Azon egy pók volt. Viccesnek tartottam az állatokat a bögréken. Seb nem olyannak tűnt, mint aki odavan a mintás bögrékért. Ezek nyilván közel állnak a szívéhez. Talán a barátnője adta neki… Vajon van neki? Még nem kérdeztem meg tőle. A gyomrom ugrott egyet erre a gondolatra, nem tudtam miért. A villany épp ekkor felkapcsolódott, mire ijedtemben majdnem sikerült elejtenem a bögrét, még időben megfogtam.

 - Bocs, nem akartalak megijeszteni – mondta Seb bocsánatkérően.

 - Nincs semmi gond.

 - Nem tudsz aludni? – kérdezte, ahogy odalépett hozzám. Közben én töltöttem tejet a bögrémbe és beraktam kicsit a mikróba. Valami mintha rémlett volna arról, hogy a langyos tej segít elaludni. Nyilván a régi emlékeim közül tudom. Kár, hogy csak az ilyenek jutottak eszembe.

 - Csak rosszat álmodtam – vontam meg a vállam. Seb is elvette a saját bögréjét és csatlakozott hozzám a tejivásban. Közben én leültem az egyik székre az enyémmel, míg ő melegítette az övét. – És te?

 - Én is – mondta háttal állva nekem. Csak egy melegítőnadrágot viselt, így a felsőteste szabadon maradt. Akaratlanul is elkaptam a tekintetem róla, mikor felém fordult és inkább a bögrémet bámultam. – Amiatt álmodtál rosszat… ami délután történt? – kérdezett rá óvatosan. Megráztam a fejemet.

 - Nem. Ez más volt. Csak nem tudom, mi. Talán egy emlék – motyogtam, ahogy belekortyoltam a tejembe. Seb nem mondott rá semmit sem, csak iszogatta a saját italát. Mindketten elcsendesedtünk egy kicsit. Viszont fúrta az oldalam valami, amin az imént gondolkodtam és nem tudtam tőle szabadulni. - Neked van barátnőd? – kérdeztem rá. Seb épp ekkor ivott és egész egyszerűen kiköpte a szájából a tejet. Próbáltam elrejteni a mosolyomat, ugyanis viccesen festett tejes arccal.

 - Ez honnan jutott eszedbe?

 - Hát csak… a bögrén egy tigris van… nem olyannak tűnsz, mint aki tigrises bögrét vásárol – mondtam. Seb arcára egy mosoly került ettől és a bögrét kezdte el nézni.

 - Egy számomra nagyon fontos személytől kaptam.

 - A barátnődtől? – kíváncsiskodtam tovább. Nem tudtam, hogy miért is érdekel engem ennyire, hogy van-e neki vagy nincs. De alig bírtam megállni, hogy ne kérdezősködjek róla. Már ha van.

 - Nem. Nincs… barátnőm – válaszolt, de az utolsó szót olyan furcsa hangsúllyal ejtette ki. Inkább nem kérdezősködtem tovább, nem akartam, hogy feltűnjön neki, mennyire érdekel is ez a dolog.

Tovább iszogattuk a tejet csendesen, miközben én kifelé bámultam az ablakon. Mikor végeztem, épp felálltam, hogy eltegyem a bögrét, mikor hirtelen éles fájdalom hasított a fejembe és elejtettem. Hangos csattanással esett darabokra. Seb rögtön odaugrott hozzám.

 - Mi a baj? – kérdezte aggodalmas hangon, ahogy a vállaimra tette a kezét. Szerencsére addigra a fájdalom is elmúlt. Néha bele-bele szokott nyilallni a fájdalom, de eddig ez volt a legerősebb.

 - Semmi, csak a… fejem…

 - Csak a fejed? Máskor is szokott fájni? Miért nem szólsz? – kérdezte mérgesen.

 - Én csak…

 - Ne csinálj ilyet velem. Halálra rémisztesz – mondta, majd hirtelen magához ölelt.

Egy pillanat erejéig csak pislogva és ledermedve tűrtem, hogy öleljem, de utána már én is viszonoztam. Szorosan ölelt magához. Beszívtam az illatát és döbbenten tapasztaltam, hogy ugyanaz, mint ami a párnámon volt. Furcsa bizsergető érzés járta át a testem, ahogy a karjaival körülölelt engem és a fejem a mellkasának döntöttem. Úgy éreztem, sosem akarom elengedni. Pár perccel később Seb egy picit elhúzódott úgy, hogy egymás szemébe tudtunk nézni. Utána már csak azt vettem észre, hogy közelít felém a fejével. Megadta a lehetőséget, hogy elhúzódjak tőle. De nem akartam. Sőt, vártam, hogy végre megtegye. És akkor az ajkaink összeértek.

Ekkor, mintha csak valaki megnyomott volna egy gombot a fejemben, elkezdtek megrohamozni az emlékek. Mindenféle. Főleg, ami hozzám és Sebhez köthető. Az első találkozásunk. Az első ügyünk. Mikor először csókolt meg. Mikor úgy döntött, hogy ideköltözik. Mikor a fényképezőgéppel bolondoztam, hogy végre legyen róla képem. A szavak, amiket mondott, mielőtt… mielőtt… Sherlock. Sherlock Holmes. A főellenségem. Le akartam számolni vele. Le akartam járatni. Kimentünk a tetőre, én pedig… fejbe lőttem magam.

Bár élveztem Seb gyengéd csókjait, mégis elhúzódtam tőle és a fejemre szorítottam a kezemet. Minden visszatért. Minden egyes pillanat. Minden rossz, ami miatt én is az lettem. Minden rossz, amit én tettem vagy tetettem. Észre sem vettem, hogy Seb a pólómnál fogva ráz engem.

 - Jim! Jim, mi a baj? – kérdezte kétségbeesetten. Végre sikerült feleszmélnem és felnéztem Seb aggódó szemeibe, majd mosolyra húzódtak az ajkaim.

 - Emlékszem mindenre. Mindenre – vigyorogtam, majd én vetettem magam a karjaiba és csókoltam meg. Seb egy percig sem habozott és éreztem, ahogy belemosolyodik a csókba. – Miért nem mondtál el mindent? – böktem meg a vállát, miután szétváltunk.

 - Nem emlékeztél semmire. Lehet furának gondoltad volna, hogy együtt vagyunk – magyarázta és a mosoly nem lankadt az arcáról, de nekem sem.

 - Pedig, ha már az első percben megcsókoltál volna, hamarabb nyerem vissza az emlékeimet – vigyorogtam rá, de aztán eszembe jutott valami, amitől kissé lekonyult. – Az első öt napban egyedül voltam a kórházban. Hol voltál?

 - Először is marha pipa voltam rád, amiért ezt csináltad. Ez nem volt benne a tervbe és amúgy is…

 - Pontosan elterveztem, hogy úgy lövök, hogy ne sérüljenek a fontos részek. Nos, kicsit eltévesztettem…

 - Kicsit? És amúgy is honnan jött ez az ötlet? Ezért még iszonyúan el fogunk számolni – mutatott rám fenyegetően, majd nagyot sóhajtva folytatta. - Aztán el kellett intézni a sajtót. Richard Brooknak meg kellett halnia, most mindenki azt hiszi, hogy Sherlock bérelt fel téged és azt, hogy halott vagy. Szerinted miért volt külön szobád a kórházban?

 - Akkor… végig csak nekem segítettél? – kérdeztem meglepetten és próbáltam elrejteni, mennyire meg is hatódtam ettől a dologtól. Seb halványan elmosolyodott és magához ölelt.

 - Persze, hogy neked, te idióta – motyogta.

 - Mit szólnál, ha lelépnénk innen egy időre? Csak mi ketten? – kérdeztem szinte a mellkasának beszélve, ahogy szorosan magamhoz öleltem az én mesterlövészem. Jó volt végre vele lennem.

 - Benne vagyok. De utána mi lesz?

 - Nem tudom. Talán megjavulok, talán maradok rossz, de mindenképp veled csinálom, Tigrisem.

 

 

 

Az ötlet ebből a mini képregényből fakadt:

 

 

1.jpg

 

2.jpg

3.jpg

4.jpg

A bejegyzés trackback címe:

https://221b.blog.hu/api/trackback/id/tr1006403087

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása